Vágy az új világ iránt – Kéri László: Egy szépreményű párt egyszemélyes politikai vállalkozássá lett

Utólag visszatekintve, a jövőre nézve vehették volna égi jelnek is azt a botrányt, amely Antall József kormányának megalakulását kísérte. A Magyar Televízió ugyanis még a miniszterek eskütétele előtt befejezte élő közvetítését a Parlamentből. Kezdődött ugyanis Bécsben a Bajnokcsapatok Európa-kupájának (BEK, azaz a mai Bajnokok Ligájának elődje) döntője. A tévé illetékes döntéshozója – minden bizonnyal az akkori elnöki ügyeletes, Chrudinák Alajos – pedig úgy ítélte meg, hogy a Milan–Benfica-meccs több nézőt vonz, mint az eskütétel. Ezt aztán sokan úgy magyarázták, hogy a régi rend (MSZP), valamint a feltörekvő liberálisok (SZDSZ) hívei ezzel fejezték ki nemtetszésüket az első szabad választás eredménye (az MDF győzelme) miatt. Ezeknek az eseményeknek éppen harminc éve. Akkor még 386 képviselő jutott be a parlamentbe – 176-an egyéni választókerületből, a többiek listáról. A Magyar Demokrata Fórum (MDF) 164 helyet szerzett, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) 93-at, rajtuk kívül még négy pártnak lett mandátuma. Sok buktatón át jutottak el az első nagy botrányig. Kéri László már akkor is aktív résztvevője volt az eseményeknek. A választás 30. évfordulóján azért is idéztük fel a történteket, mert azok – különböző formában – kihatnak napjainkra is:

Ma már történelem az első szabad választás. De mit érdemes ismerni belőle azoknak a mai fiataloknak, akik napjainkban már választópolgárok, ám akkor még nem is éltek?

Negyven év után először választhattak szabadon az egész egykori szocialista tömb országaiban. Magyarországon a szavazásra jogosultak döntő többségének fogalma sem volt azokról az újdonságokról, amelyekkel akkor találkozhatott először. Ismeretlen volt a pártok nagy része, az egész többpártrendszer, de a kétfordulós voksolás is. Visszatekintve az volt az egyetlen olyan választás, amelyet mindenki teljesen komolyan vett. Jellemző, hogy a kampány kezdetétől a Magyar Televízióban minden este nyolc órakor öt-öt percben bemutatkozhatott egy-egy párt. Aztán ennek a sorozatnak volt egy második része, akkor már csak az országos listát állító 19 párt kapott tíz-tíz percet. Óriási hatásuk volt a késő esténként látható vitáknak is. Ezekben a pártok politikusai fejthették ki álláspontjukat a kül- és a belpolitikáról, a gazdaságról és a kultúráról. Az akkor még valóban közszolgálati média – a rádió és a tévé is – mindent megtett azért, hogy a választópolgárok minél alaposabb képet kaphassanak az induló versenyzőkről. Ilyesminek az utóbbi tíz évben már nyoma sincs.

Az emberek nem véletlenül érezhették úgy, hogy maguk alakíthatják az ország sorsát.

Valóban, hiszen ezeknek a közéleti műsoroknak ma már elképzelhetetlenül nagy, általában több mint egymilliós közönségük volt. Jellemző példa, ami március 15. körül történt. A nemzeti ünnep éppen tíz nappal előzte meg a választás első fordulóját, s a Magyar Televízió egy hirtelen és váratlan döntés nyomán elállt az ünnepségek élő közvetítésétől. Ennek okairól aztán néhány nappal később a listát állító pártok képviselőinek részvételével kerekasztal-konferenciát tartottak. Ott Nemeskürty István elnök magára vállalta a döntést, mondván, hogy a pártok érdekében határozott így. Szavaiból azonban az is kiderült, hogy ezzel lényegében az akkor már működő kuratórium óhajának tett eleget. Addigra ugyanis már sejthető volt, hogy a választás az MDF és az SZDSZ között dőlhet el. Az előbbi március 15-ét a nemzeti érzelmek kidomborítására használta, az utóbbi meg a szabadság fontosságát emelte ki. Csakhogy a jelentősen az MDF felé húzó tévés vezetés így sikerrel akadályozta meg, hogy a szabad demokraták gondolatai nagy teret kapjanak.

Az akkori egyetlen tévének pedig tényleg kulcsszerepe volt a hatalom megszerzésében. A politikusok igyekeztek élni a lehetőséggel, s közülük az MDF-esek – Nemeskürty István elnöksége alatt – jelentős befolyást szereztek.

De azért volt más is. A kampány idején rengeteg rendezvényen vettem részt, és döbbenten láttam, mennyi színvonaltalan ember igyekszik bejutni a parlamentbe. Az éttermekben, kocsmákban, mozikban rendezett gyűléseken iszonyatos őrültségeket is lehetett hallani. Sokszor aggódtam, mi lesz, ha ezek az emberek mandátumot szereznek. Végül is a választás a jelentős részüket kiszűrte, de az első szabadon választott parlament nagy hátránya volt, hogy óriási fölénybe kerültek a jogászok és a bölcsészek. A humán értelmiség uralta a törvényhozást, amelyből nagyrészt kiszorultak a reálgazdaság képviselői. És ez nem volt jó, amikor egy csomó gazdasági problémával kellett megküzdeni, hogy csak egyet említsek, rövid idő alatt jelentősen megnőtt a munkanélküliség.

Az első forduló március 25-én volt, és akkor az MDF csak egy-két százalékkal előzte meg az SZDSZ-t. Az április 8-án tartott második fordulóban viszont – amikor az egyéni helyek többsége eldőlt – már jelentősebbé vált az előny.

Az első forduló lényegében legitimálta a rendszerváltást. A voksok mintegy nyolcvan százalékát a nemrég feltűnt rendszerváltó pártok szerezték meg. Protest szavazás zajlott, aminek az áldozata az egykori állampárttal szakító, mégis az utódjának tartott MSZP lett. A második fordulóban már a jövőről kellett dönteni. Sokan úgy vélték – magam is közéjük tartoztam –, hogy az ország érdeke a nagykoalíció lenne. Vagyis az MDF-nek és az SZDSZ-nek együtt kellene kormányoznia, mert külön-külön egyikük sem elég erős, hogy a történelmi változások idején irányítsa Magyarországot. Pár nappal az első forduló után meghívtak egy rádióműsorba Csurka Istvánnal és Pető Ivánnal együtt. Ott ki is fejtettem ezt az álláspontot, hozzátéve, hogy szerintem a nép is ezt akarná. De már láttam, hogy hiába beszélek. Aztán Csurka vadabbul, Pető finomabban tiltakozott is ez ellen. Szavaikból világossá vált, hogy szó sem lehet együttműködésről. Mindkét akkori nagy párt győzni akart. Nekem, az elemzőnek, ez nagy pofont jelentett, hiszen egyértelmű volt, hogy a politikusok nem azt keresik, ami összeköti őket, nem érdeklik őket az észérvek sem. Ez a pofon még évtizedekig sajgott.

Ha nem is lett nagykoalíció, azért született egy paktum az MDF és az SZDSZ között, hogy az ország kormányozható legyen.

Utólag nyilvánvaló, hogy ez mestermunka volt. A két párt vezetője – Antall József és Tölgyessy Péter – nagyon bölcs megállapodást kötött. Akkor azonban sokan a demokrácia elárulását látták ebben az egyezségben. Magam is úgy véltem, a régi reflexek továbbélését jelenti, hogy a nyilvánosság kizárásával született a paktum. Évekkel később beszélgettem mindkét párt vezetőivel, és akkor értettem meg, hogy milyen nagy szükség volt a titkolózásra. Ha ugyanis Csurka és köre idő előtt megtudja, biztosan meg is fúrta volna. Az SZDSZ-ben sem örült mindenki egyformán a megállapodásnak. Márpedig enélkül tovább tartott volna a gyűlölködés, és állandósult volna a szavak polgárháborúja. A paktum stabilitást teremtett, és ezt másképp nem lehetett elérni.

Csakhogy azt az eufóriát, amely az első szabad választást övezte, rövidesen felváltották a súlyos társadalmi ellentétek. Ezt lehetett előre jelezni?

Az őszi önkormányzati választás komoly figyelmeztetést jelentett. Az ugyanis az SZDSZ és a Fidesz nagy győzelmét hozta. Az MDF akkor láthatta, mennyire illékony a fél éve megszerzett bizalom. Be kellett látniuk, hogy a múltba forduló, ideologikus és historikus kormányzás nem hoz egyértelmű sikert. És két héttel a voksolás után következett a taxisblokád. A kormány első súlyos veresége. Csütörtök reggel még azt közölték, nem lesz benzináremelés, délben meg bejelentették, hogy mégis.

Ilyet mostanában is tapasztalhattunk. A miniszterelnök reggel még azt mondja, nem zárják be az iskolákat, estére meg átállunk a digitális oktatásra.

Ma ez az általános gyakorlat, a politikusi hazugságok lényegében már meg sem érintik az embereket. Hozzászoktak. Akkor viszont tömegek mozdultak meg. A jobboldal örökös legendája, hogy a taxisblokád az SZDSZ puccsa volt. Egyáltalán nem. Az egész társadalom felháborodott azon, hogy – alig fél évvel az első szabad választás után – a kormány képes mindenkit becsapni. Az MDF-kormány első látványos vereségének pedig hosszú távon is súlyos következményei lettek. Antall József ugyanis a taxisblokád tapasztalatai alapján kínosan ügyelt arra, nehogy olyan határozatokat hozzanak, amelyek sérthetik valamelyik réteg érdekeit. Tartottak ugyanis attól, hogy a blokád megismétlődhet. Ezzel viszont lényegében lemondtak arról, hogy kezeljék a gazdasági válságot.

Az első szabad választáson két olyan párt végzett az élen, amely azóta már el is tűnt. Az akkori parlamentbe bekerült pártok közül kettő tudott megmaradni: a Fidesz – oldalán a lényegében nem létező KDNP-vel – és az MSZP. De miért?

Az MSZP folyamatosan zsugorodott és jelentéktelenedett. Kétségkívül ebben nem különbözik az egész európai baloldaltól. Nem találják a helyüket, abból próbálnak megélni, hogy tapadnak a Fidesz hibáira. A DK-ban Gyurcsány ezt harsányabban teszi, a szocialisták halkabban, de megélni nem lehet belőle. Ezt nevezhetjük a politikai alkalmatlanság csodájának. Miközben a Fidesz utóbbi harminc éve a politikai alkalmazkodás csodája. Ez a párt közben négyszer-ötször arcot váltott, szemérmetlenül idomulva az új idők kihívásaihoz. Ennek a mai Fidesznek nemcsak a ’90-es Fideszhez nincs semmi köze, hanem a ’98-ashoz sem, amely a polgári kormányzás programjával lépett fel. Az jó program volt. De ha megnézzük, a 2010-es kormányprogram már köszönőviszonyban sincs azzal, amit azóta beszélnek. Egészen mást ígértek, mint ami lett. Szerepel benne például a közpénzek átláthatóságának garanciája, üvegzsebprogramok, évi 40 ezer lakás építése, meg az, hogy az egészségügy és az oktatás elsőbbséget élvez. Talán komolyan is gondolták, de ez is mutatja, hogy a mai pártnak semmi köze közeli és távoli elődjéhez, amely ugyanezen a néven működött. Ez már nem párt, hanem egyszemélyes politikai vállalkozás. Orbán most boldog, mert kiiktatott mindent és mindenkit és már csak rajta múlik minden. Egy valaha szépreményű párt odajutott, hogy egy személyiségzavaros ember napi ötletei jelentik a kormányzást. Ehhez kell neki a rendkívüli állapot. A ma születő döntések nem érintik a mai magyar társadalom nagyon súlyos gondjait. A kormányfő a nagyvállalkozói oldal foglya, igaz, ezt meg ő hozta létre. Így érthető, ha csak a klientúra szempontjai számítanak.

Harminc éve az emberek úgy érezhették, hogy részesei a politikának, talán még a történelmet is alakíthatják. Hogyan váltott ez át apátiába, miképpen lett Magyarország egy következmények nélküli ország?

Ennek hosszú sora van. Húsz év kellett ahhoz, hogy fokozatosan elvegyék az emberek kedvét a politikától. Kezdődött a Bokros-csomaggal, amelyet hitvány módon vezettek elő. Később beszélgettem az akkori miniszterelnökkel, Horn Gyulával, és ő is elismerte, hogy nem készítették fel megfelelően a közvéleményt. Aztán sorban jöttek a csalódások, amelyek a bal- és a jobboldali szavazókat is elfordíthatták a politikától. Mára már százezres nagyságrendben vesztették el a pártok a választópolgárok politikai aktivitását. Sokakban él a meggyőződés, hogy minden politikus gengszter, és ilyen helyzetben a legegyszerűbb, ha a legkisebb rosszra szavaznak. Az utóbbi harminc évben óriásit hanyatlott a politikai bizalom. Állandóan süllyed a kulcshatalmi ágak tekintélye. Az állampolgárok ilyen helyzetben élnek. Ebből persze nem következik, hogy ez a végtelenségig folytatható. Hosszú távon a presztízsvesztés átalakul az új világ iránti vággyá. Egy idő után már nem lehet lejjebb menni, és felmerül az óhaj, hogy elég volt ezekből, lássunk újat. Ilyenkor vagy forradalom jön, vagy a meglévő rendszer lassú leépülése. Most ennek a határán vagyunk, és Orbán Viktor pontosan tisztában is van ezzel. Amit az utóbbi hetekben, a rendkívüli helyzetben látunk, az nem más, mint kampány. Azt sem érzik biztosnak, hogy kihúzzák 2022-ig, s nem lesz sokkal előbb választás. Ők kampányolnak, az ellenfelek kampánylehetőségeit pedig igyekeznek minimálisra szorítani.