Vadászat és üldözés – A szurkolás tömeglélektana
Aki nem fociszakértő, nem néz rendszeresen meccseket, csak nagyobb sportesemények alkalmával, a napokban könnyen a hatása alá kerülhetett egy ritmusnak. Az egyre gyorsuló tapsból és a rá felelő csatakiáltásból álló izlandi szurkolói rítus az oroszországi világbajnokság egyik olyan reklámhordozójává vált, ami persze a fociszeretőknek kicsit sem újdonság, a laikusok viszont simán elkaphatják tőle a focilázat.
A foci összeköt, de egyben el is választ.
– Képes arra, hogy erős kötődéseket, közösségi szolidaritást és kollektív identitást teremtsen, a szurkolót bekapcsolja egy közös és felettes kollektív tudatba, de ezzel egy időben konfliktust, törzsi jellegű harcot is generáljon az eltérő társadalmi kötődésű és hátterű nagy csoportok között – mondja Péter László. A szociológus szerint ez a sportág azért is népszerű, mert két fontos törzsi elemet tartalmaz: a vadászat és az üldözés motívumait, természetesen pacifikált és domesztikált, tehát civilizált formában. De a foci DNS-ében ez a két ősi elem jól tetten érhető: két eltérő „törzs” (csapat) „harci díszben” (színes, jelzéseket láttató s megkülönböztethető sportmezben) egymásnak feszül, hogy szurkolótáborukkal maguk mögött „levadásszák” a „zsákmányt” (a dicsőséget jelentő győzelmet), egymást és a labdát „üldözve”.
Péter László régóta foglalkozik futballal. A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója A labdarúgás szociológiája címmel írt egy, a korábbi elemzéseit is összefűző könyvet néhány éve arról, milyen társadalmi jelentősége van a sportágnak. Annak a testmozgásnak, amelynek már a törzsi kultúrában is lehetett közösségformáló szerepe: az ókorból kifejezett történelmi nyomok vezetnek hozzá, később, a középkori hatalomgyakorlásnak pedig már konkrétan szúrta a szemét a nép sportja. A foci ugyanis az a „játék”, amely a polgárosodás időszakától a munkásosztály sajátja lett. Ma már persze jóval többről van szó, hiszen a foci nem csupán tömegsport, hanem világipari termék, olyan tömegvonzó erő, amely évtizedek óta lázban tartja népes közönségét – méghozzá „osztálysemlegesen”, mert sosem elitizálódott, de nem is maradt meg csupán népsportnak.
Hogy mennyire hozza össze a foci a világot például egy vb-vel?
– A világbajnokság mérkőzései milliárdos közönséghez jutnak el a televízió, az internet és a különféle mobilapplikációk jóvoltából. Ezzel globális szintű szimbolikus közösség jön létre, mert fókuszált figyelmük ugyanarra irányul. A világbajnokság tagolja a társadalmi időt is: a meccsek idejére nemcsak a figyelem, hanem a tipikus társadalmi cselekvések és ezek rendje is hasonló lesz, ami megint összeköti a világ különböző pontjain élő embereket, anélkül hogy ismernék egymást. Az erős futballszeretet egyben erős közösségformáló erő is – magyarázza Péter László, hozzátéve: mivel a szurkolók eltérő csapatoknak drukkolnak, mert eltérő nemzetek tagjai, a játék el is választ. A szociológus arra is emlékeztet, hogy a történelmi hagyomány szintén elválaszt(hat): voltak a vb-ken, az Európa Bajnokságokon olyan notóriusan kibékíthetetlen ellentétekre alapozott mérkőzések, mint az argentin–angol, az orosz–lengyel, korábban a német–holland-meccsek körüli csetepaték, amiket a média rendszerint felerősített, morális pánikot teremtve.
Az, hogy ki és hogyan szurkol egy vb-n, jelentősen különbözik az erős politikai identitással, ideológiával átitatott klubmérkőzésektől. Péter László felhívja a figyelmet: kutatások igazolják, hogy a nemzeti válogatottal szembeni kötődések lazábbak, mint a klubcsapatok esetében.
– Az itt felvonuló és a tévében előszeretettel mutogatott, a lelátón ülő embereket egyfajta karneválszurkolóknak nevezhetjük. A stadionokban jórészt tipikus posztmodern sportturisták ülnek: az átlagosnál jobban szituált, élményeket kereső, szórakozni vágyó középosztálybeliek teszik ki a szurkolók zömét.
A szakember szerint ha a szurkolás módozatait, koreográfiáit és kellékeiket nézzük (a szurkolók székükön fegyelmezetten ülnek, telefont vagy kamerát szorongatnak, sokan kihívóan-viccesen öltöznek), valamint a meccsek közötti tevékenységeket (teraszokon ülnek, főtereket népesítenek be, sok esetben más szurkolókkal barátkoznak, közösen énekelnek), akkor elmondható: főleg a szponzoráció által megcélzott, piacképes fogyasztók a tipikus vb-szurkolók. Többségük békés annak ellenére is, hogy valamilyen balhé előbb-utóbb várhatóan lesz. Két éve például az orosz kemény mag ígért be egyet angol társaiknak.
Péter László könyvében arról is ír, hogy a labdarúgás világa olyan ceremoniális intézmény, amelyben nagy társadalmi csoportok mondják el újra és újra, hogy kik ők és mit akarnak: „Nagyon sok esetben ideológiai eszköz, hatékony propaganda, a társadalom felett gyakorolt ellenőrzés finom instrumentuma, a tömegszórakoztatás agyonkényeztetett csatornája.” Éppen ezért merül fel kérdésként: lehet-e társadalmi üzenete, akár a gólörömön és a győzelmi mámoron túli jelentősége, politikai tartalma egy ilyen eseménynek?
– Amikor ilyen magas fokú figyelem irányul egy globális megaeseményre, akkor civilek, politikai aktivisták s maguk a szurkolók is megkísérelhetik, hogy valamilyen szociális, politikai vagy gazdasági kérdést szimbolikusan megjelenítsenek performance formájában – veti fel Péter László, aki szerint Vlagyimir Putyin rendezői joga okán például felmerülhetne, hogy valaki felhívja a figyelmet az orosz szexuális és etnikai kisebbségek, a perifériára szorított társadalmi rétegek nehéz helyzetére, kezeletlen problémáira. De ha ilyen megtörténne is – máris letartóztattak egy melegaktivistát az orosz hatóságok –, akkor az semmiképpen nem stadionban lesz: mind a FIFA, mind az orosz hatóságok kíméletlenül fellépnek bármilyen politikai jellegű felirattal, üzenettel, gesztussal szemben.
Ilyen szempontból a szakember az oroszországi világbajnokságot túl kontrolláltnak látja, főként mert Putyin számára ez stratégiai kirakatesemény. Más szempontból, de így volt ez már az első világbajnoksággal is: ez 1930-ban volt Uruguayban, amikor a rendező a centenáriumát ünnepelte, vagyis a sportesemény egyben az uruguayi nemzetállam ünnepe is volt. A nemzetközi labdarúgással fesztiválszerűen kívánták államuk jelentőségét aláhúzni a nemzetközi térben.
– A világbajnokságokon a játékosok révén szimbolikusan nemzetek csapnak össze, csakhogy a modern társadalom időközben jócskán átalakult: késői vagy második modernitásban, az én felfogásomban posztmodern társadalomban élünk, s az erősödő politikai kurzus ellenére a globalizáció korában a modernitásra jellemző nemzetállam jelentősen erodálódott, amit a sok külföldi edző, naturalizált játékos jól szimbolizál – magyarázza. – Ennek ellenére egy-egy ilyen eseménynek természetesen megvan a maga hatása a társadalmi berendezkedésekre. Demokratikus társadalmakban a szervező és a nyertes csapatok országaiban a népesség büszkesége és boldogságérzete növekedik, de kedvezően hat a népszaporulatra, és az egészséges patriotizmust is erősíti. Minél autoriterebb egy politikai rezsim, annál fontosabb számára a sport, mert más siker sokszor nemigen van. Ilyenkor a kirakatrendezvény, egy-egy győzelem sikeres eszköz a nacionalizmus megerősítésére, a valós problémákról való figyelem elterelésére. Bármiféle megasportesemény hatékony kontrolleszköz. Mára kiderült: 2010-ben, amikor a mostani helyszínről döntöttek, a putyini rendszer egyszerűen megvásárolta a FIFA-tól a vb rendezési jogát. Akárcsak az abszolutista Katar. Miért tette? A maga fényezésére. A korrupt FIFA pedig annak adta a jogot, aki többet fizetett, márpedig a diktátorok többet fizettek, mert odahaza nem kellett elszámolniuk a közpénzzel.
Széles körben elterjedt gyakorlat a mindenkori diktátorok körében, hogy a focieredményekkel legitimálják hatalmukat. Ennek okát a szociológus lapunknak úgy magyarázza: a labdarúgás a helyi kultúrákba erősen és mélyen beágyazott populáris kulturális termék, amire a társadalom nagy többsége odafigyel, szívügyének tartja és érzelmileg (tehát nem racionálisan) viszonyul hozzá.
– A diktátorok nagyon korán és világszerte felismerték: a tömegsport egyfelől a háborúra is felkészít, hiszen a tömegek edzettségi állapota jobbá válik, fegyelmezettebb és engedelmesebb katonák lesznek, másfelől a versenysport kifelé hírnevet és presztízst hoz, befelé pedig legitimáló hatással bír. Sorolhatjuk a példákat az 1934-as olaszországi vb-től (ez Mussolini játéka volt) az 1978-as argentin világbajnokságig, a spanyol Franco Real Madridján keresztül Nicolae Ceaușescu FC Steaua kirakatcsapatáig vagy az Arab-öbölbeli sejkségekig, amelyek szó szerint sportolókat és csapatokat vásárolnak.
Ugyanakkor a szakember szerint a pozitív belpolitikai kommunikációs eredmények rendszerint tiszavirág-életűek:
– Ceaușescu is fogadta és kitüntette 1986-ban a győztes FC Steauát, a nép is boldog volt egy darabig, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy 1989 decemberében kivégezzék. Az argentin junta is némi levegőhöz jutott a Hollandiával szemben megnyert döntő után, de relatív hamar belebukott a falklandi háborúba. A pillanatnyi dicsőséghez fontos a rendezés joga s némi győzelem, de a tartós politikai nyereséghez (erre a szakirodalom a nehezen lefordítható leverage kifejezést használja) tartós sportsikerek is kellenek, amit csak sorozatos csalásokkal lehet fenntartani. Talán nem véletlen, hogy Oroszországban – akárcsak a korabeli NDK-ban – államilag szervezett doppingprogramot buktatott le a WADA.
