Üzentek: két pofára szidom a magyar nemességet, pocskondiázom a nemzetet

Könyvét a „mindenre elszánt, világra nyitott, jó idegzetű embereknek” ajánlja.

Mert kritikával írok több, nemzeti hősnek tartott politikusunkról, Trianonról, a Horthy-korszakról, az ’56-os forradalomról. Azért kezdtem bele, mert megdöbbentett és kétségbe ejtett az a közbeszéd, amely itt a rendszerváltás után kialakult. Ahogy Trianont a „balsorssal” magyarázzák, a jobboldal Horthyt éljenzi, a Kádár-kort meg úgy festik le, mintha végig kemény diktatúra lett volna.

Ön közgazdász, Brazíliában él, évente csak pár hónapot tölt idehaza. Nem tart attól, hogy azt mondják: miért avatkozik a profik dolgába?

Már kaptam szemrehányó leveleket: „Két pofára szidom a magyar nemességet, pocskondiázom a nemzetet.” Könyvem „tükröt” is tart: képtelenek vagyunk az önvizsgálatra, kudarcainkért másokat okolunk. Évszázadokon át a kivagyiság és felsőbbségtudat jellemezte a magyar mentalitást.

Úgy véli, már Kossuth is hibás: felelőtlenül belesodorta az országot egy eleve kilátástalan háborúba. Tabukat dönt?

A dokumentumokból világosan kiderül: az osztrákok – az orosz cár nélkül is – erőfölényben voltak velünk szemben. Széchenyi kezdettől hangoztatta: katonailag gyengék vagyunk, nem kellene túlfeszíteni a húrt a Habsburgokkal. Másfelől már 1848 májusában megjelent a hazai sajtóban: Lengyelországban 50-60 ezres orosz sereget vontak össze. Nyilvánvalóan nem parádéra készültek.

Ha egy elnyomott nemzet feláll a szabadságáért, az akkor is hősies, ha a küzdelemben elbukik. Ha nincs ’48, talán kiegyezés sem lett volna.

Kezdjük azzal: ’48-ban nem az egész nép lázadt fel. Kossuthék a falvakban toborozták a honvédeket. De sok helyen megkérdezték tőlük: miért menjenek ők a Habsburgok ellen? Gondolja, hogy a nyomorult parasztnak, földönfutónak fontos különbség volt: osztrák báró vagy magyar gróf zsákmányolja-e ki? Ráadásul a Habsburgok leginkább a magyar nemesség jogait csorbították. Ha annak idején Széchenyi reformpolitikájára hallgatnak, valószínűleg a kiegyezésre sem lett volna szükség.

Hogy érti ezt?

Közgazdászként azt vallom: egy gazdaságilag elmaradott ország nem lehet szabad. Az osztrák politikai elit jóval műveltebb, korszerűbben haladó szellemű volt, mint a magyar nemesség. Széchenyi úgy gondolta: nem támadni kellene a Habsburgokat, inkább tanulni tőlük. Õ utakat akart építeni, ipart fejleszteni. És ez nem a Habsburgok miatt nem sikerült. Széchenyi már 1835-ben felismerte: egyenjogúságot kell adni az itt élő nemzetiségeknek. A kiegyezés után az osztrákok kezdeményezték azt is, hogy a Monarchia szövetségi állammá táguljon, ez a forma biztosította volna a nemzetiségek autonómiáját, a szabad nyelvhasználatot, a választójogot.

Miért nem valósult meg?

Mert a magyar főnemesség nem tudta elviselni, hogy a csehek is ugyanolyan jogokat kapjanak, mint ők.

Nagy-Magyarország területén kisebbségben voltunk. De lenyomtuk a többségben lévő nemzetiségeket. Ez a trianoni tragédia magyarázata?

Száz százalékban ez! Az antant 1917 decemberében felajánlotta a Monarchiának: ha kilépünk a háborúból, garantálják területi integritásunkat. Két feltételt szabtak: mondjuk fel a németekkel való szövetséget, és adjunk autonómiát a nemzetiségeknek. A békeajánlatot visszautasítottuk. Az volt az uralkodó elv: „át kell gyúrni” a nemzetiségeket magyarrá, és azután kaphatnak majd demokratikus jogokat. Trianon után az ország gyászba borult: területének kétharmadát elveszítette. Megindult a bűnbakkeresés, és gyorsan megtalálták minden baj „okozóit”: Károlyit és a zsidóságot. Európában nálunk készült az első zsidótörvény, a numerus clausus 1920-ban. Pedig akkor a nácik még sehol nem voltak.

A második világháborúban ismét a németek szövetségesei lettünk. Szükségszerűen?

A történészek egy része szerint nem térhettünk ki Hitler nyomása elől. De miként lehetséges, hogy Belgium, Dánia, Norvégia, Hollandia, Csehország, Lengyelország, Jugoszlávia ki tudott maradni a náci szövetségből. Csak mi nem?

A németektől azt remélték: visszakapjuk a Trianonban elcsatolt területeket.

Visszakaptuk a Felvidéket és Észak-Erdélyt. Márai Sándor ’38-ban megírta, mennyire boldog, hogy szülővárosa, Kassa újra az anyaországhoz tartozik. De 1944-ben már az szerepel a naplójában: „Nem akkor veszítettük el Kassát, amikor az oroszok bevonultak oda, hanem amikor Horthy és csapatai megjelentek a Dóm téren.” A felvidéki magyarság hozzászokott a cseh demokráciához, mi pedig hoztuk a „legroszszabb fajta reakciót”. Egyébként a németek eleinte nem is számítottak ránk. A szovjetek lerohanását célzó Barbarossa-tervben Magyarországot meg sem említették. Hadseregünk képzetlen volt, és alkalmatlan támadó hadműveletre. De mi felajánlkoztunk. Hitlerék csak 1942 elején – amikor a villámháború megbukott – erőszakolták ki a 2. magyar hadsereg bevetését.

A szovjetek ellen való hadba lépésünk közvetlen oka a kassai bombázás volt.

Ez ürügy volt. Nem ok. Számos bizonyíték van rá: Kassánál nem a szovjetek bombáztak. Horthy is megírta az emlékirataiban, s egy szemtanú repülőszázados is jelentette: felségjelzés nélküli, német gyártmányú gépek támadták Kassát. A szovjet külügyminiszter, Molotov javasolta: maradjunk ki a háborúból, cserébe a béketárgyalásokon támogatják Észak-Erdélyre vonatkozó igényünket. Máig él a tévhit: az oroszok lerohantak minket. A valóság az, hogy a szovjet békeajánlatot visszautasítva rosszul felszerelt csapataink – hadüzenet nélkül – nekimentek a szovjet hadseregnek. S itthonról arra buzdították a honvédeket: a magyar határtól kétezer kilométerre védjék meg Európát és hazájukat a bolsevizmustól.

Könyvének talán legkényesebb fejezete ’56-ról szól.

Erről már személyes tapasztalataim vannak. Szokás mondani: a magyar nép soha nem volt annyira egységes, mint akkor. Ám ebben is több a legenda, mint a valóság.

A forradalom jogosságát nem lehet kétségbe vonni. Rákosi diktatúrája ellen lázadtak fel az emberek.

Jogos, nem jogos – nézőpont kérdése. De azt már akkor lehetett látni, hogy esélytelen volt, következésképp értelmetlen. Tisztázzuk: október 24-én már Nagy Imre volt a törvényes miniszterelnök. A szovjetek azt akarták, normalizálja a viszonyokat. Ha nem tör ki a fegyveres felkelés, ha Nagy Imre kormányon marad, folytathatta volna a reformokat. De a Szabad Európa Rádió az első pillanattól kezdve uszított a „moszkovita, gyilkos” Nagy Imre ellen.

Az oroszok átmeneti visszavonulása idején Nagy Imre joggal remélhette: esetleg sikerül kompromisszumot kötni a szovjetekkel.

Nagy Imre a Szovjetunióban élt. Pontosan tudta, miként működik a hatalom. Nem értem, miben bízott. A rendszerváltás után előkerült dokumentum szerint Zsukov marsall október 24-én jelentette a központi bizottságnak, hogy 23-án éjjel 11 órakor – vagyis a rádió ostromával egy időben – riadókészültségbe helyeztek öt hadosztályt, amelyek megszállták Magyarország stratégiailag fontos pontjait. Téveszméink egyike az is: a második világháború után a szovjetek döntötték el, hogy megszállnak minket. Jaltában, majd Potsdamban 1945-ben a világ vezető nagyhatalmai együtt osztották föl a világot. Amerika és Nagy-Britannia is jóváhagyta, hogy Magyarország – a többi közép-európai országgal együtt – a szovjet érdekszférába kerüljön. Illúzió volt abban bízni ’56-ban, hogy a Nyugat a magyarok kedvéért megkockáztat egy harmadik világháborút.

Kádár Jánost pozitívan ítéli meg. Államférfinak tartja. Pedig egyebek mellett ő felelős az ’56 utáni megtorlásokért, Nagy Imre kivégzéséért is.

Kádár 1956. november 2-án két lehetőséggel szembesült: Nagy Imrével harcol a szovjetek ellen, vagy a szovjetek mellé áll, az országért. Nem kell bizonygatnom, melyiknek volt nagyobb esélye. Neki kellett a romok alól kimentenie a sorsára hagyott országot. Nincs bizonyíték arra, hogy a szovjetek utasítására végezték ki Nagy Imrééket. De az ellenkezője sem bizonyított.

Nagy Imre nem mondott le miniszterelnökségéről. Kádár nem érezhette biztosnak hatalmát addig, amíg Nagy Imre él.

Ez is igaz lehet. Meg az is: Nagy Imre a lemondás megtagadásával még inkább kiváltotta a szovjetek bosszúját. Nekem az tűnik valószínűbbnek, hogy Kádárt megzsarolta a szovjet vezetés: vállalja a megtorlásokat, vagy visszajön Rákosi. Ne feledjük, Rákosi és Gerő akkor még Moszkvában volt, bármikor viszszahelyezhették volna őket ide.

Könyve végén mai közéletünket elemzi: elszabadult a gyűlölet, a nácibeszéd, szélsőséges csoportok randalíroznak az utcán. Én azt tapasztalom, sokan azzal nyugtatják magukat: akkor sem kell tartanunk a radikalizmustól, ha a jobboldal hatalomra kerül. Mert az unió megvéd minket.

Nagy tévedés! Az unió nem avatkozik a tagállamok belpolitikájába. Nem szólalt meg a Kossuth téri randalírozás idején, sem a tévé ostrománál. Nem igényel találgatást, hogy mi lesz, ha a Fidesz-csapat újra hatalomra kerül. Meg kell nézni, mit csináltak ’98 és 2002 között. Felszámolták a parlamentarizmust, az Országgyűlés csak háromhetente ülésezett. Orbán nem híve a demokratikus berendezkedésnek. Nem megnyugtatók a példaképeik sem: Tisza István, aki katonasággal verette ki az ellenzéket a parlamentből, Teleki Pál, a rasszizmus elméleti megalapozója, és Horthy Miklós, aki a nemzetet történelme legnagyobb katasztrófájába „kormányozta”. Orbánék visszahoznák a Horthy-rendszer palástolt diktatúráját, a nacionalista beszédet, a „puha” rasszizmust. Ne legyen illúziója senkinek, ezt a veszélyt nem szabad lebecsülni.