Uszoda a szigeten

Kezdjük az úszás (h)őskorával.

A Flórián tér egyik modern házának alagsorában kőmedence maradványa emlékeztet a római légiók fürdő- és sportkultúrájára. Később a félholdas világ is mestere volt a balneológiának, telitűzdelte hát fürdőivel a várnegyed környékét. Mégis századéveknek kellett eltelniük, mire a hőforrások gyógyító jellege mellett a vízi sportok testedző hatására is ráébredt Európa.

A görög és az angol úszókat először a nagy vizek leküzdésének vágya ragadta meg, olyannyira, hogy a sportág hivatalos startját mindmáig a La Manche Webb kapitány általi átúszásától számítja a világ. A 43 kilométeres táv „megúszása” 1875. augusztus 24-én történt, 21 óra 44 perc alatt. Öt évvel később Szekrényessy Kálmán 17 kilométeres Balaton-füred–Siófok-rekordját hozta a kontinens sajtója, amely kikezdte az angolok dzsesszkíséretes showműsorait is, a pályaversenyek felé terelve a sportágat.

Egységes stílus akkor még nem alakult ki, mindenki a maga tapasztalatai szerint kapaszkodott a vízbe, még Coubertain báró 1896-os olimpiáján is. Hajós Alfréd például csak kartempókkal hajtotta magát, mégis övé lett a babér 100 és 1200 méteren. 1906-ban Athénban már az amerikaiak indulása ellenére is magyar csapat nyerte a stafétát, kiérdemelve a legjobb úszónemzet rangját. Halmay Zoltán is részese volt ennek, aki Bécsben, az első hitelesített amatőr gyorsúszóverseny-tabellán 1 perc 5,8 másodperces világrekorddal tűnhetett fel. A hegemónia Weissmüller és a japán csodaúszók vízbe szállásával jó időre odalett, ám a kemény edzés 1936 Berlinjében Csik Ferencnek már aranyat ért. Ezen az olimpiai távon mindenkinek az egy perc alá jutás volt a vágya, ami 1922-ben a nagy Johnnynak sikerült, nem sokkal később Bolognában Bárány Istvánnak is. E magyar úszófenomén eredményei közé tartozott, hogy megannyi feszültség ellenére – mint sportdiplomata – 1926-ban Budapestre hívhatta Európa úszóelitjét.

Első győztes olimpikonunk, Hajós Alfréd pedig belátta, hogy korszerű „vízi gyakorlótér” híján nincs győzelem, ezért mindennapi csaszibeli forgolódásai után visszaült mérnöki rajzasztalához. Uszodát álmodott Pest és Buda közé. De előbb még belemerült Eger utánpótlási és edzéstitkaiba. Felettébb érdekelte a tálentumokban, létesítményekben és mecénásokban oly nagy hírű „úszóváros”, amelyből lassan „csepegtek fel” a bajnokjelöltek a sokuszodás Budára.

Hajós a már említett Eb után mind gyakrabban tűnt fel a Margitszigeten hosszú mérőszalagjával, szintezőállványával, rendelt fúrásos földmintákat, igazodott a hőforrásokhoz. Bemérte az égtájaktól nyerhető megvilágításokat, hozzákalkulálva a műfények, szigetelő és szellőző instrumentumokat. Tudta, hogy a 33,3-as medencehossz is elfogadható, sőt kedvezőbb is a többszöri elrugaszkodás lehetősége miatt. Így aztán az 50 méteres nagymedence kiegészítését meghagyta utódainak. (Erre csak 1937-ben került sor.) Az ő célja egy télen-nyáron rendelkezésre álló edző- és versenyuszoda volt, kétezres lelátóval.

Az állam nehezen nyúlt a zsebébe. Az alapítványi megbízásból indított „NSU – Nemzeti Sportuszoda” létesítményhez a fővárossal együtt mindössze kétmillió pengőt adott, így hát lassan jött össze a bekerülési költség. A lelkes építőhad 1930 karácsonyára mégis megígérte az átadást, amelyből végül mikulási ajándék lett.

Ide még visszatérünk két epizód közbeiktatásával.

Az egyik korunk eseménye, hiszen 2010 is elkápráztatta a világot egy margitszigeti Eb-vel, a másik régebben történt, és csak néhány kiskölyök csodálkozását vívta ki. Tőlük eredt a vészjelzés: „Feri bá, egy nyanya beleszédült a vízbe a startkő mellől, és el is merült!” Az úszómester csak odakapta a fejét, aztán megnyugtatta a srácokat, hogy a hosszú startfejes után az idős exbajnoknő ezer métert fog sprintelni, nézzék meg közelről Lala nénit.

1979 kora őszén a TF bensőséges ünnepségen köszöntötte gyémántdiplomás hajdani növendékeit.

A nyolcvanegy éves Zádor Jolán, „Lala” oly peckesen lépkedett az emelvényhez, mint amikor első érmeit vette át. Egy sportriporter faggatta múltjáról, nevéről. Sokáig ódzkodott, majd beadta a derekát. „Ez régi-régi história – merengett az alkalmi kávézóban. – A férjem, akkor még csak udvarlóm, muzsikus lélek volt, akadémista, mozizongorista, aki mindig lalázott. Mondtam Komi bácsinak, az edzőmnek, aki azt válaszolta: nem is rossz, a drukkoláshoz is jobb a lalázás, mint a jolizás...” Az újságíró, a régi iskola embere, csöndben gyorsírta, amit hallott, csak egyszer emelte fel hangját és ceruzáját: „Mit mond? 1919 és ’79 között... Hiszen ez hatvan év. Gyakorló tornatanárként ugyanabban a gimnáziumban? Ez akár Guinness-rekord is lehetne.”

Aztán még mélyebbre merült a hajdani bajnoknő emlékhálója.

„Valójában én felejtést kerestem. Előbb az egyetem könyvtengerébe merültem, s csak aztán az uszoda vizébe. Négyen voltunk testvérek, de öcsém spanyolnátha áldozata lett, bátyám pedig az orosz fronté. Szüleink holtukig sem vették le fekete ruhájukat. Amikor ’17-ben megalakult a TF, átiratkoztam a bölcsészkarról, de továbbra is az egyetemi klub, a BEAC színeiben úsztam. Komjádi mester akkor minket már az Ausztráliából hozott kralltempókra oktatott. Minden jól ment, egész sor házibajnokságot nyertem, míg ’19-re bejött a százméteres országos csúcs is. A MOVE díját maga Horthy ad-ta át.”

Az erről készült fényképet negyedszázad múlva az időközben megözvegyült asszony azzal a kéréssel küldte el a kormányzónak bátyja hősi halotti bizonyítványával, hogy mentességet kérjen családjának a „kedvezőtlen származást” sújtó törvények hatálya alól. Választ persze nem kapott...

Mindenesetre a húszas évek még valamelyes nyugodt jövő tervezésében teltek. Volt már egy fiúgyermeke, akit egyszerre akart megtanítani járni és úszni.

Törzsvendég maradt különben a Csasziban, ha a versenyzést feladta is. Gyakran harminc-negyvenedmagával jelent meg, mert egyéni tanrendje szerint az utolsónak tervezett tornaórákat és a sportköröket úszóoktatásra fordította. Egy számítás szerint öt-hatezer tanítványát tanította meg úszni. Került is ki közülük bajnok, még olimpikon is. Ő pedig – az OSH-OTSB javaslataira mindannyiszor meghosszabbított miniszteri engedély birtokában – hetvenkilenc évesen ment nyugdíjba. De még öt évig járt korcsolyázni, túrázni, úszni.

Amikor a Fedett elkészült, az úszósport vezetőitől díszes meghívót kapott az avatásra. Nehezen szánta rá magát, mert második gyermekével volt mindennapos, de Komjádi kocsival ment érte. Ennek a kocsinak még lett szerepe a későbbiekben is, ugyanis „Lala” épp a szalagvágás közben érezte úgy, hogy szíve alatt a köldökzsinór is ollóra vár. Szó, mi szó, bele is ájult Komi bácsi ölébe, aki kitámogatta az öreg Topolinóhoz. Másfél óra múlva már fel is sírt az újszülött. „Nahát – mondta a mama, amikor kezébe adták a porontyot –, egyidős a Fedettel...” 1930. december 7. volt, déli egy óra – s amikor a nővér a szülőnaplóval jött, már beírhatta az újszülött nevét is:
Bokor László