Üres kórtermek, állami kórházak

„Életemben nem szégyelltem még magam annyira” – írja a Praxis blogon egy fiatal nő. Tavaly, terhességének tizenegyedik hetében elvetélt, de napokig hiába kereste fel választott orvosának kórházát.

A doktor szabadságon volt, más pedig nem látta el őt. Csak ígéretet kapott: majd holnap. Többek között helyhiányra hivatkozva küldték el. Csak az „üdvözlő szöveg” volt változatlan. Minden reggel azt firtatták: ki az orvo­sa, miért épp hozzá ment? A fiatal nő akkor szégyellte el magát igazán, amikor a sokadik napon a személyzet üvöltve küldte el egy folyosónyi, szintén ellátásra várakozó beteg füle hallatára.

A neten több hasonló történet is kering kórházi folyosókon órákon át orvosért könyörgő, nemritkán életmentő beavatkozásra váró betegekről. Mindez nem újdonság. Évek óta közismertek a kórházi ellátás időnként rémtörténetbe illő esetei. És ez a kormányok számára sem okozhat meglepetést, hiszen a rendszerváltás óta négyévente szinte mindegyik rutinszerűen tett ígéretet az áldatlan állapotok felszámolására.

A legutóbbi, a fideszes kísérlet az egészségügyi szolgáltatások színvonalának javítására szintén nem új: szakértők szerint a reform a Molnár Lajos-féle kórházi átszervezés folytatása, kissé kibővítve, átszínezve azt.

– Vajúdtak a hegyek, és egeret szültek – ez pedig Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász hasonlata arra, hogy másfél éven át tartó alapos háttérmunka, szoftverfejlesztés és számítások után ezúttal is elmaradt a grandiózus átalakulás, még ha történtek is fontos változások.

A szakértő arra gondol, hogy talán a hatékonyan működő kórházi lobbi lehet az oka, de talpon maradtak arra érdemtelen intézmények, illetve nem valósult meg az egymáshoz közeli kórházak között a funkciómegosztás, hogy megszüntessék a párhuzamosan, ezért feleslegesen működő osztályokat.

Nyilvánvalóan a súlyos forráshiány és a szűk fiskális mozgástér sem segítette a nagyívű tervek megvalósulását. Négy-öt éve még több pénz lett volna az egészségügy megreformálására. De akkoriban ez nem történt meg, és az akkor ellenzékben lévő Fidesznek sem volt égető az átalakítások segítése. A vizitdíjat és a kórházi napidíjat eltörlő népszavazás jövőre évül el, akkortól a kormány újra bevezetheti a fizetős egészségügyi szolgáltatásokat. Sok szakértő, köztük a vizitdíj kidolgozója, Mihályi Péter közgazdász is úgy gondolja: a kabinet élni fog, pontosabban élni kényszerül majd a lehetőséggel.

Hibák azért így is becsúsztak: Dózsa példaként azt említi, hogy egyik esetben egy hegy került a kórház és az ellátandó körzet közé. De internetes fórumon olvasni olyanról is, akinek a kardiológiára vagy a diabéteszes kezelésre hetven kilométert kellene utaznia, ráadásul úgy, hogy a tömegközlekedés nem megoldott, vagyis 5-6 órássá nyúlna az utazása az átszállással és a várakozással együtt. Igaz, az egészségügyi államtitkárság szerint a betegutak még változhatnak, az új rendszer nem kőbe vésett. Dózsa szerint később sem lesz az.

Az egészségügy dinamikus ágazat, folyamatos a fejlődés. Az egyre modernebb technológiák mellett pedig egyes szakágakban majdhogynem felesleges a fekvőbeteg-ellátás. Inkább az egynapos sebészeti beavatkozásokat és a járóbeteg-szakrendeléseket hozzák a változások előterébe.

Ez lenne az átalakítások végső célja. Minden ezt indokolja: kevés a pénz és az orvos, ezzel szemben rendkívül költség- és munkaigényes a kórházi ellátás. Hogy mennyire drága a fekvőbetegek kezelése, azt jól érzékelteti az a számítás, hogy egy ötcsillagos szállodában olcsóbban tölthetne el egy éjszakát a páciens, mint az amúgy távolról sem a luxust idéző kórtermekben. Nyugat-Európában évek óta csökken a kórházi ágyak száma, a betegeket modernebb és takarékosabb ellátási formákba „szervezik ki”. Magyarország viszont még mindig élen jár a felesleges kórházi beutalások terén.

Az irány tehát jó, konkrétumok viszont nincsenek. Legalábbis ez derül ki abból az interjúból, amelyet Varga Imre, a Medicina 2000 Poliklinikai és Járóbeteg-szakellátási Szövetség volt elnöke adott a Weborvos.hu internetes szaklapnak. Varga szerint még csak körvonalazódni sem látszik az a koncepció, hogy a kormány miként is képzeli el a nappali ellátások erősítését.

A változáskényszerrel más szakértők is egyetértenek. Dózsa Csaba szerint ha egy kórházi osztályon a felére csökkentik az ágyszámot, az egyben idővel a beutalások ésszerűsítését is eredményezheti. Kihasználatlan hely még így is marad bőven: a közgazdász szerint a jövőben még több gyógyító központ megszüntetésére lesz szükség.

De ez sem újdonság.

Kis léptekkel ugyan, de tizenegy éve folyamatosan halad az ésszerűsítés. Akkor a Mentőkórház megszüntetése volt az első lépés, később, 2004–2005 körül gyermekkórházak fúzióját és átalakítását hajtotta végre az akkori kormány. De hasonló, ám ennél is kevésbé látványos átalakítások szinte minden évben történtek az elmúlt évtizedben. Ennek a folyamatnak a végére tenne pontot a kormány. Egyelőre azonban vessző lett belőle.

Több kisebb kórházat szüntettek meg, egyebek közt 20-30 ágyas kórházak – nem tévedés – zártak be.

Szakértők szerint a betegek nagy szerencséjére. Ugyanis az ilyen kisebb, ezért gyér kihasználtságú intézményekben óhatatlanul felmerülnek különféle problémák. Arról nem is szólva, hogy a törpeintézmények fenntartása a legköltségesebb.

A kórházakon belül általában két osztály nyeli milliárdszám a forrásokat: a belgyógyászat és a szülészet. Így érthető, hogy mondjuk a megszüntetett csornai szülészet esetében – ahol évi negyven szülés miatt kellett fenntartani az osztályt, és fizetni, ha kell, ha nem, gyerekorvost, szülészt és nővéreket – a gazdasági racionalitás felülírta a kényelmi szempontokat.

Ebben nincs is vita.

Az egészségügyi törvény másik, a kórházakat állami irányítás alá vonó rendelkezése körül viszont annál inkább. Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász nemrégiben azt nyilatkozta lapunknak: erre a lépésére a kormány nem tudott felhozni igazi érveket. Merthogy szerinte nem is lehet, hiszen borítékolható, hogy az állam nem lesz képes fenntartani a kórházakat.

Varga Imre is szkeptikus. A Weborvosnak adott interjújában kifejtette: hallott olyan intézményről, amely évi 60 millió forinttal lesz kénytelen többet fizetni azokra a számlákra, amelyeknek a kedvezménye a tulajdonosváltással elveszett. Olyan eset is előfordult – teszi hozzá –, hogy egy kórházra ingatlanadót vetett ki az önkormányzat.

Dózsa szerint az államosítás maga nem ördögtől való gondolat, de a konkrét intézkedés előtt legalább minimális előkészítést tartott volna célszerűnek. Így ugyanis kétséges, hogy sikerül-e hatékonyabb ellenőrző apparátust kiépítenie az államnak, hiszen a központosítás célja ez lenne.

Kormányközeli forrásunk szerint viszont annak idején a gyógyító intézmények önkormányzati átvétele is ad hoc módon zajlott, most pedig a megyei és városi érdekeket túlzottan felszínre hozó, heterogén tulajdonosi szerkezet megváltoztatása a cél.

A jelenlegi kaotikus állapotokat jellemzi – állítja a szakember –, hogy egy-egy kórház akár hatszáz beszállítói szerződéssel működik, és a szerződő felek egy része nemritkán az önkormányzatok testületi tagjaihoz köthető. Ezt a helyzetet csak az erős állami felügyelet képes felszámolni. Hozzáteszi, több más „furcsaság” is indokolttá tette a döntést. Például az: egyes intézmények nem a hivatalos energiaárakat fizetik a szolgáltatóknak, ami kétségtelenül mutyiszagú.

A kórházak állami irányítás alá vonása nem példa nélküli Európában. Többek közt a skandináv országokban és Nagy-Britanniában is így működnek az egészségügyi intézmények.

Kevésbé megosztó kérdés a korai nyugdíjazások ügye. Azt ugyanis mindegyik megkérdezett szakértő rossz ötletnek tartja. Mihályi Péter közgazdász szerint a kórházigazgatóknál a foglalkoztatás felső korhatárának bevezetése akár tömeges elvándorlást is okozhat az idősebb, tapasztalt orvosok körében. Nem a rezidensek külföldre menekülése jelenti a legnagyobb veszélyt a hazai egészségügyre – hangsúlyozza –, hanem az, ha egy ötvenes, karrierje csúcsán álló orvos rádöbben, itthon bezárulnak előtte a lehetőségek, ezért még nem késő, hogy ambícióit külföldön teljesítse ki.

Kormányközeli szakértőnk szerint viszont az orvosok itthon tartásának legjobb módja a fizetésemelés, s erre – hosszas számítgatások után – a tárca elkülönített forrásokat.

– A hatvankét évesnél idősebbek a legalkalmasabbak a kórházak vezetésére – érvel Dózsa Csaba az új korhatár bevezetése ellen. – Ők már nem szívesen töltik az egész napjukat a műtőasztal felett, de a pályán szerzett sokéves tapasztalataikat vezetőként kiválóan tudják kamatoztatni.

Amúgy – Dózsa szerint – a lakosság számára nem lesz jelentősebb negatív hatása a reform más elemeinek sem. Legfeljebb egy-két fekvőbetegosztály távolabb kerül.

Ha ez az ára, ám legyen – mondanánk, de egyelőre nem fogynak a kórházi rémtörténetek.