Újraértékelt rendszerváltás – Történelemhamisítás egy évforduló ürügyén
Az idén az ünnepek sem olyanok, mint korábban. A koronavírus fenyegetése miatt március 15., május elseje, de közben még a húsvét is a megszokottól eltérően múlt el. De lehetett volna valódi ünnep egy évforduló, az viszont nem a járvány következtében sikerült egészen felemásra. Az egész ország számára sorsfordító 1990-es évben több olyan dátum is volt, amelyre érdemes emlékezni. Közülük az egyik május 2., amikor több mint negyven év után összeült az első, szabad választások nyomán létrejött új Országgyűlés. A jelenlegi hatalom ezt a napot jelölte ki ünnepnek. Dönthettek volna a kétfordulós voksolás napjai mellett, vagy választhatták volna az Antall-kormány megalakulásának dátumát is. Lényegében bármelyik megfelelően szolgálta volna azt a politikai célt, amit el akartak vele érni.
Így aztán múlt szombaton – május 2-án – megtartották a mostani parlament ünnepi ülését. Amely a jelenleg uralkodó párt és szatelitszervezete rendezvényévé silányodott. Az ellenzéki képviselőket sikerült elriasztani a részvételtől azzal a politikai nyilatkozatnak nevezett irattal, amelyet a jelenlévők nagy többsége természetesen meg is szavazott.
Ők ugyanis a jelek szerint nem kívántak semmilyen módon asszisztálni a közelmúlt történelmének meghamisításához, ami ugyanakkor egyet jelent a most hatalmon lévők piedesztálra emelésével.
Az ellenzék távolléte láthatóan senkit sem zavart, és feltehetően gondolkodásra sem késztette a saját nagyságuk bűvköréből szabadulni képtelen jelenlegi urakat, valamint csapatukat.
Az immár nem létező köztársaság elnöke elmondta, amit fontosnak tartott. Sokat emlegette azt a szabadságot, amelyet a rendszerváltás valóban elhozott az országnak. Külön is megemlékezett azokról az emberekről, akik jelentős szerepet játszottak a harminc év előtti eseményekben. S minthogy Göncz Árpád nevét együtt említette Antall Józsefével és Szabad Györgyével, a kormánypárti képviselők meg is tapsolták mindhármukat, noha az egykori államfőt gyakran szívesen kiírnák a történelemből. Áder János különleges hangsúllyal mondta ki, hogy az 1990-ben lezárt rendszer „valóban diktatúra volt”, mintha csak azokra a véleményekre kívánt volna ezzel is reagálni, amelyek Orbán rendszerét is ahhoz tartják hasonlatosnak. Pedig az államfő szerint Magyarország napjainkban független, demokratikus jogállam, s ebben a hitében nyilván semmi sem tudja megingatni.
Azt meg már sosem fogjuk megtudni, hogy az elnöki beszéd szándékosan nem tért ki az utóbb elfogadott politikai nyilatkozatra, vagy csak a munkamegosztás jegyében nem volt feladata dicsérni azt. Mindegy is, hiszen ez a dokumentum önmagáért beszél. Nagyszerűen tükrözi, miképpen szemléli a jelenlegi rendszer a közelmúlt történelmét, és hisz egyúttal saját mindenhatóságában. Miközben – nagyon helyesen – tisztelettel adózik mindazok előtt, akiknek érdemük, hogy megvalósulhatott a rendszerváltás, a 2010 óta eltelt időszaknak különös jelentőséget tulajdonít. Nem kevesebbet állít ugyanis, mint azt, hogy a szocialista–liberális kormányzás nyolc éve „a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek” időszaka volt. Ezt a korszakot „posztkommunizmusként” aposztrofálja, és megállapítja, hogy csak az új alaptörvény 2012. január 1-jei hatálybalépésével sikerült lezárni.
Ha más nem, ez az egyetlen passzus pontosan helyére teszi ezt az egész kijelölt ünnepet. Jelzi, hogy az új parlament harminc évvel ezelőtti megalakulása csak ürügy, amivel saját nemzeti, keresztény alapokra helyezett országlásukat igyekeznek feldicsérni.
S hiába kötelezik el magukat ismételten a szabadság, az alkotmányosság és a nemzeti önrendelkezés mellett, ezek csak szavak, amelyekkel azt igyekeznek leplezni, hogy mennyire ragaszkodnak a megszerzett hatalomhoz, amelyről nem is kívánnak egyhamar lemondani.
Erről szólt ez a felemás ünnep, az egyharmadukban üres parlamenti padsorokkal, valamint a történelem álságos és csak a saját céljaiknak megfelelő idézgetésével.
