„Úgysem normális senki” – Magyarországon ugyanúgy célponttá válhatnak a fogyatékkal élők, mint a muszlimok
Az uniós pénz érkezésének már a híre is hatalmas emberbaráti és állami energiákat mozdított meg. Hetvenhétmilliárdra (plusz kétmilliárdos előkészítő apanázsra) kell felkészülni. Azt ilyesmit illik megfontolni. Mozdul a kormány, a történelmi egyházak, indul a nagy leosztás. Ami magát a végrehajtást, a kiváltást illeti, az már komótosabb lesz, a koncepció kidolgozói harminc év haladékot adnak maguknak. Ennek szellemében az Emberi Erőforrások Minisztériuma 2012-ben hatalmas átszervezésbe kezdett. Létrehozta a „szociális Kliket” SZGYF (Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság) néven, és végigsöpört a területen egy államosítási hullám is. Mindent bekebeleztek a gyermekvárosoktól a kastélyokig. 1947-ben az akkori rendszerváltók ötlete nyomán fogyatékosokkal teltek meg a lefoglalt ősparkok, vadászkastélyok. Ennek hamarosan vége.
MTI Fotó
– Egyik kézzel széttelepítünk, a független életre voksolunk, a másikkal államosítunk? – értetlenkedik Pordán Ákos, a KézenFogva Alapítvány ügyvezetője. – Mi ebben a ráció?
Az önkormányzati felügyelet – ahogy az iskolák, kórházak esetében – megszűnt. Amit az államtitkárság pénzben, hatalomban szerzett, a költségvetés másfél százaléka. Sokak szerint a terület államtitkárának mindig ott lenne a helye a kormányülésen. Ami az alapítványi gondozásból, a kilencvenes években induló civil reneszánszból megmaradt (emlékezzünk az alternatív kísérletekre, Waldorf iskolákra, a semmiből szerveződő autistaalapítványokra), úgy-ahogy működik. Nem mondhatjuk, hogy a NER kedvencei. Az intézménykitagolás, a kastélyfelszámolás őket nem érinti. A gondozottak létszáma sehol sem haladja meg az ötvenet.
A 77 milliárdból ők morzsákat kapnak. Az egyik „alapító ősanya” meséli: halálra szekírozzák. Ha állami ellenőrzést kapnak, a revizorokat azzal indítják útnak: „szorongassátok keményen őket, reszkessenek tőletek”. A partnerségi viszony a NER-ben ismeretlen.
Ez egészen addig mehet, hogy a gödi Topház ügyében Czibere Károly államtitkár a TV2 stúdiójában így magyarázkodik: nem szeretne megelőlegezni semmit, itt komoly vizsgálat folyik, bizalmasan csak annyit mondhat, a vécédeszka hiánya tűrhetetlen. Mire a kérdező félénken jegyzi meg: reméljük, államtitkár úr, nem látunk többé ilyen képeket, mert tényleg az az ember érzése, hogy „ezek az emberek bántva vannak, őket valahogy… kimondom: erőszaknak teszik ki”.
A tömegintézmények felszámolásával a tömegbotrányok is csillapodni fognak. A kitagolási rendszer új sztárja a történelmi egyházak ellátó hálózata lesz. Az egyházak részesedése a piacon jelenleg tizenkét százalékos, ám ez a kormány szándékai szerint harminc-negyven százalékig fölmehet. A probléma nem a kitagolással van, hanem az elfogadással. Pordán emlékeztet a „szilvásváradi csatákra”: ma már békében élnek együtt a falu régi és új lakói, de ezért meg kellett küzdeni. Aláírásgyűjtések azért ma is folynak (például Zala megyében) mindenütt, ahol lakóotthonok létesülnek.
A fogyatékosságnak a protokoll szerint hét alcsoportja van. Mozgássérültek, érzékszervi fogyatékosok (siketek, vakok), autisták, értelmi sérültek, halmozottan fogyatékosok, úgynevezett pszicho-szociális problémákkal küzdők, pszichiátriai betegek.
A fenti csoportok fokozatokra bonthatók.
– A „betelepülés” ellensége a Jobbik. Álláspontjuk vidéken népszerű, tábort tudnak vele szerezni – mondja Pordán, hozzátéve: egyszerű dolgokról van szó. Ne flangáljanak fel-alá az utcán kerekesszékesek, fogyatékosok. Ne menjenek a boltba, ne fogdossák a tejespultot. – Ez nem polgári társadalom. Itt mindig gyanús a másság. Nagyon is számít a tekintély.
Ha megszólal a helyi pedagógus, a közkedvelt orvos, ugyanúgy célponttá válhatnak a fogyatékosok, mint a falvakban sosem látott muszlimok.
Néhány támogatott otthont mi is megnéztünk. A kis kolóniák egészen bizarr helyen bukkannak elő a semmiből. Kőbányán vagy a mély Csikágóban. A járdán sápadt fénypászma, elgázolt csikkek, jobbra a Péterfy Sándor utca, balra a Keleti dübörög. A járdáról a lakásba lépünk. Pesten kevés ilyen lakás van. A földszinten szomorú arcú lány lakik a párjával (aki most nincs itt), Szilvi is elmélyülten számítógépezik. A galérián riadt srác húzza meg magát. Átment néhány stáción. Értelmi fogyatékos, a vidéki város alapítványi otthonának vezetése előbb befogadta, majd öt hónap után kimondta: Béla nem integrálható. Kirakták. Most három napja itt próbálkozik. A galérián a frissen mosott pólókat hajtogatja. Teljesen integrálva. A lakásnak már több lakója volt, jöttek, majd elköltöztek. Lajossal gond volt, néha ivott, végtére is szabad ember, ám a szabályzat tiltja. Ha kapatosan állított haza, az utcán állt, míg kijózanodott. A lakás rendes, tiszta, kissé ideiglenes. Az ablak a világítóudvarra néz, a beton fölött motoz a sötét, köröket rajzol a penész. Egyébként minden rendben lenne. A szobában három éjjeliszekrény. Kávéfőző van, képek nincsenek.
– Jó itt? – kérdezem bizonytalanul a gondozót.
Az ablak előtt elhúz a troli. Az utcán füttyszó, lábdobogás. A szakemberek szerint a támogatott lakhatás minősége nem attól függ, hogy hol fekszik a lakás, hanem attól, miből áll a „támogatás”. Eljön-e naponta a gondozó, ha kell, ellenőrzi-e a gyógyszer bevételét? Szól-e, hogy ki kell váltani a bérletet, kicsi lesz a negyvenkettes cipő? Mert a szabadság személyre szabott, és mint mindig, szeretetfüggő.
– Miért baj az, ha a támogatott lakhatás olyan, mint másoknál a lakhatás? – kérdezi Gruiz Katalin a Down Alapítványtól. – Senkinek sem ígérünk luxusvillát szökőkúttal. Beérjük azzal, ha a fogyatékos úgy él, mint általában a magyarok. A lényeg az önállóság. Néhány gondozott azt sem tudja, mi a családi ház, viszont jól elvan a panelban.
Két fotó a Mental Disability Advocaty Centre botrányt kirobbantó képei közül
A Down Alapítvány a legváltozatosabb helyeken fogadtatta el magát. Van lakóotthonuk panelben, gyártelep mellett, Palotán, Kőbányán.
– Nagyon jó kis hely Kőbánya – mondja. – A légkör lokálpatrióta. Ha valakit elfogadnak, be is fogadják.
Gruizék fel tudnak mutatni olyan lakóotthont is, amely ebben a szubkultúrában felér a luxussal. Ez a Petőfi utca Rákospalotán. Ránézésre a házban nincs semmi különös. Poros udvar, kétszintes, tágas ház, csarnok nagyságú, kövezett konyha, nagy belső tér. A heverőn nyájas fehér kutya, jókedvű, és a hőségben kicsit lusta. Csillagrendszerben nyíló szobák. Mindig van egy kancsó limonádé, tejeskávé. De ami a lényeg, hogy itt van Tímea anya, aki egyike azon keveseknek Magyarországon, aki addig csodált egy downos csecsemőt, míg örökbe nem fogadta.
Az aranyketrec foglya
Márta meséli: a mi időnkben nem csináltak nagy ügyet a dologból. Anyám proli asszony volt Vácon, minden deka kenyér ki volt centizve. Amikor végignézett rajtunk, a hatokon, rögtön látszott, hogy Dezső „ügyetlenke”. Anyám osztott-szorzott, s kijelentette: ez itt nem mosoda. Márta öccsét elnyelte az aranyketrec. Ott söprögette át a parkban az évtizedeket. A végén, mikor már ketten maradtak, Márta szorgosan látogatta őt. Minden évben, karácsony előtt, kötött neki meleg, szürke pulóvert. Ezt az ápolók minden évben „elkérték”. Békésen odaadta. Nyolcvanvalahány évesen Dezsőke meghalt. A hagyatékot felmérték. Nem maradt más utána, csak a matrac alatt a szürke pulóver. Húsz éve rejtegette.
A Petőfi utcai társasággal Katalin asszonynak van némi gondja. Legfőbb kifogása, hogy mindenhova falkában mennek. Koncertre, meccsre, dolgozni, bowlingozni. Pedig itt az a cél, hogy elszakadjanak egymástól. Nem muszáj sülve-főve együtt lenni, ismerjék meg a downon kívüli világot. A folyamat neve normalizáció. A cél az, hogy a fogyatékosok társadalma tegye meg az első lépést „a normálisok világa” felé.
– A baj csak az, hogy magam sem tudom néha – mondja az elnök öniróniával –, mi nevezhető normálisnak. Maradjunk annyiban, úgysem normális senki. Nem is akarunk azok lenni. Szörnyű lenne, ha az egész világ normális lenne.
De az elnök szigorú: a fogyatékosok akkor számíthatnak elfogadásra – sőt, akkor követelhetik meg ezt –, ha az első lépést maguk teszik meg. Ne számítson elfogadásra, aki a maga törvényeit akarja a világra erőltetni. Tudnia kell például, hogy másokat zavarhat, ha engedély nélkül megsimogatják őket a buszon. Tudnia kell alkalmazkodni, a környezetnek pedig befogadni.
A gödi példa bizonyítja, a legjobb szándék is elégtelen lehet. Képtelenség, hogy a gödi gondozók elvetemült, szadista emberek lennének. Valószínűbb, hogy jót akartak, de túl nehéz volt a súly, és egy ponton elbuktak.
Mert kitagolás ide, pénzeső oda, eszköz és elhivatottság nélkül nem megy. Az otthonokban néha háromból két állás betöltetlen, a legmozgékonyabb szociális ápolók csapatostul külföldre szivárognak. A szakemberek azt gyanítják, ha alaposan átvilágítanánk a rendszert, a megyei otthonok legtöbbjében találnánk horrorisztikus jeleneteket. Ráadásul amit a nagy intézetekben látunk, alapvetően nem túl szép. Gruiz szerint hatalmas elhivatottság, empátia kell ahhoz, hogy egy súlyosan frusztrált csoportot fotogénnek lássunk.
– Lehet, hogy túl tapasztalt vagyok, de ezek az emberek, bármennyire igyekszünk is, sohasem fognak „jól kinézni” – mondja Gruiz Katalin. – Néha önveszélyesek, magukon is ejtenek sebeket. Ha kórosan soványak, lehet, hogy valóban éheztették őket, de sokan hajlamosak arra is, hogy semmit se egyenek.
Gruiz bevallja, pályája során látott már néhány dolgot, és van olyan lakóotthona is, ahova „nehéz bemenni”. Ha két felügyelő jut száz emberre, és „bonyolult az éjszaka”, lehet, hogy odateszik azt a rácsot. Talán nem a fronton szolgáló katonákon, hanem a vezénylő tábornokon kellene számon kérni, hogy erre van szükség.
MTI Fotó
A múlt század fordulója óta a fogyatékosgondozásban több iskola virágzott. Az etatista felfogás szerint a „balgákat és bolondokat” el kell rejteni a világ elől. A modern álláspont szerint viszont ki kell lépni a fényre. A szakemberek attól is félnek, amíg kitart a 77 milliárd, kinyílik a világ, de a kitagolt új otthonokat egyszer majd működtetni kell. És az sokba kerül, a sárga háznál sokkal többe. Belegondolni is szörnyű, hogy egy Topház helyett ötven működik. A nagy intézetek vezetői állítólag megtalálnák a kiskaput is. Eredeti pozíciójukban hatalmi tényezőnek, a község legnagyobb munkaadóinak számítottak. Velük mi lesz? Az új elképzelés szerint a csillaghálózatú lakóotthonok mellé kell egy ellátó központ. Centrum, ahonnan kirobbanthatatlan az igazgatói hatalom. És vásárolnak egy sor ingatlant, ugyanabban a faluban.
Gruiz szerint az intézet mérete önmagában nem old meg semmit. A kulcs a szemlélet. Elegáns családi otthonban is lehet kaszárnyaszellemet teremteni.
Mert a lakók sorsa rajtunk múlik. A fogyatékosnak annyi joga, akkora szabadsága lesz, amennyit a „normálisok társadalma” önmagának megszerez.
