Üdvözlet a győzőnek – Az 1956-os Intézet vége
Történelmi nevek közt bolyongunk: Vásárhelyi Miklós, Tardos Márton, Litván György, Hegedűs B. András, Donáth Ferenc, Szabó Miklós. Vagy itt a néhai Fidesz. Az egykori „ifi radikális”. A Hősök terén elmondott Orbán-beszéd az önsajnáló mondattal, hogy a mi koporsónk, a hatodik, jelképesen a másik öt mellett van.
– Ahhoz képest – mosolyog Kozák Gyula örökös tag – egész jól elvannak. Lassan már mindent eluralnak.
Kozák Gyulát ’79-ben, a Charta-tiltakozás aláírása után rúgták ki először az állásából, hogy rövid kitérő után az MTA Közgazdasági Kutatóintézetében landoljon. A politikai vegzálás lényege akkor ez volt. Az embert végighajtották a közigazgatási és az értelmiségi adminisztráció kegyelmi útvesztőin. Az intézet számára végzett kutatások (interjúk) keltették fel Kozáknak a történelmi tanúk hangzó emlékei iránti érdeklődését.
1979 az ellenzék éledésének éve volt. Túl sokan kerültek utcára. Túl sok szabadidejük volt. 1980-ban a Bibó-emlékkönyv jelenik meg, 1981-ben indul a Beszélő, Lengyelország recseg-ropog, idehaza az idősödő ’56-osok éledeznek, hogy a hallgatás évtizedei után rendezzék a sorokat. E folyamatba ágyazódott a memoárjellegű magnófelvételek rendszertelen halmaza, amely később Kozák jóvoltából kapta az oral history fedőnevet. A módszert a napi gyakorlat alakította ki. Hegedűs, Litván, Vásárhelyi és Kozák ötlete volt egy előre szervezett kerekasztal-beszélgetés. Az összejövetel nagy siker lett, a szereplők jól érezték magukat, Kozák szerzett egy profi magnót, a találkozók a Gerlóczy utcában kéthetente ismétlődtek. Látható helyen állt a beélesített mikrofon, „hogy ne támasszunk nehézséget a belügynek”. Kozák a felvételeket egy másik magnóra játszotta át, és a csomagot az anyja lakásában, az ágynemű mögött tárolta.
– Ne tessék kiröhögni – mondja Kozák Gyula. – Akkor ez volt a konspiráció.
A beszélgetések résztvevőit Kozák negyven év távolából is név szerint sorolja. Halda Aliz, Vásárhelyi Miklós, Litván György, Hegedűs B. András, Göncz Árpád, Donáth Ferenc, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Mécs Imre, Csalog Zsolt, Szabó Miklós. És maga a dokumentátor, Kozák. A szöveget legépelték, minden résztvevő korrigálta a magáét, újragépelték, de már fölmerült, hogy az idő múlik, kellene egy alapos interjúsorozat a rejtőzködő „kis ’56-osokról” is. Az első sorozat ismert nevekből állt. Interjú készült Széll Jenővel, Vásárhelyi Miklóssal, Göncz Árpáddal, Nagy Elekkel, Révész Andrással. A technikai keret, a munkamódszer ezeken a szeánszokon formálódott. Ezután már csak telephely kellett, egy bázis, ahol a munka és a tárolás, a feldolgozás, a gyűjtés tervszerűen lebonyolódik. Még a mondat közepéig sem jutottak, amikor a megcélzott személy, Vitányi Iván, a Művelődéskutató Intézet igazgatója jelezte, rendben van. Adott szobát, adminisztratív segítséget, keretet a gyűjteménynek. Kozák emlékei szerint a Nagy Imre-temetés civil előkészítőinek bázisa is ez a budai irodácska volt.
Az oral history nem magyar találmány, s akkor már komoly nemzetközi referenciái voltak. A műfaj törvényei szerint egy életrajz tengelyében egyetlen meghatározó eseményjelenség áll. Ez lehet a San Franciscóban élő dél-koreai leányanyák sorsa (létező sorozat) éppúgy, mint a forradalmat követő megtorlások sora. Amikor Soros György felbukkant Magyarországon 1984-ben, és az MTA-val koprodukcióban beindította alapítványát, amelynek hazai képviselője Vásárhelyi Miklós lett, már pályázni is lehetett. A leirat öt példányban készült, öt papírral, négy indigóval. A keletkező dossziék hármas tagolást kaptak. A piros tilos, amelyet az interjúalany maga zárol, a sárga verzió kutatásba vonható, hivatkozható, de nem idézhető. A zöld dosszié kutatható és felhasználható. A szövegek többsége húszoldalnyi, de akad 200 oldalas interjú is. Példaként Kozák a híres Farkas Vladimir-féle felvételfolyamot említi, amely merev, majdhogynem durva elzárkózással indult, hogy a legközelebbi telefonnál a vonal túloldalán életteli hang harsanjon fel:
– Helló, Gyula, itt a Vladi. Mi van veled?
Kozák csodálkozva kérdezett vissza: őt szólítja?
– Hát persze. Hétfőn kezdhetünk – mondta élénken Farkas. – Ne haragudj, de előbb leprioráltalak.
Végül is állambiztonsági alezredesről volt szó. Ebből végtelen beszédfolyam indult. Kozákot Farkas egy idő után felmorzsolta, ezért átpasszolta a témát Rainernek, de utóbb ő is kimerült, továbbadta Kenedi Jánosnak. Farkas ekkor kapott vérszemet. A folyamból önálló kötet született. (Nincs mentség, 1990.)
De a zöm szemérmesebb (sőt, titkolózóbb) volt Farkas alezredesnél. Nem véletlen, hogy most, amikor az 1200 dosszié rövid időn belül a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltárba kerül, az interjúalanyok és az örökösök egy része zároltatni akarja a szöveget.
Amikor Rainer M. János a Fővárosi Levéltárban dolgozott, a Bazilika alatt volt egy raktár, ahova éjszakánként egy kollégával bezáratta magát, s elemlámpával kutatott a kivégzettek dokumentumai után. Az eredmény a Beszélőben Fényes Elek álnéven jelent meg. 1989. június 16-án, amikor Nagy Imréék ravatala fölött már szólt Beethoven gyászzenéje, Darvas Iván és Mensáros László a kétszáznegyvennégy nevet ünnepélyes lassúsággal olvasta be a mikrofonba. A fiatal történész nevét ez az esemény, Nagy Imre újratemetése tette közismertté. Amit efféle bölcsészforma értelmiségiek tehettek, a temetés tartalmi üzenetének megfogalmazását, a szónokok sorrendjének meghatározását, a Történelmi Igazságtétel Bizottság szervezői megtették. Megszabták, ki képviseli a munkástanácsokat, az egyetemistákat, a felkelőket, a bebörtönzötteket, és azt is, milyen sorrendben. A megállapodásból ketten léptek ki előzetes egyeztetés nélkül. Rácz Sándor a Boldogasszony anyánk elénekeltetésével, és Mécs Imre a „fogjuk meg egymás kezét” ötletével. A Fidesz szerepeltetése nem volt protokolljellegű. Kozák szerint természetesnek látszott, hogy valaki képviselje a jövő generációt, a reménybeli magyar ifjúságot. Amikor először került szóba, akkor mondta Hegedűs B.: „Hoppá, a Fidesz vezérkara a Kisrablóban ülésezik.” Odaszaladt, megkérdezte, vállalják-e. Nagyon örültek a lehetőségnek, azt mondták, megbeszélik. Egyébként Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája az idei évfordulón úgy nyilatkozott a hvg.hu-nak, hogy a Hősök terén tartott Orbán-szónoklat áthágta az előzetes megállapodás kereteit a szovjet csapatok kivonásának követelésével, mert a beszédek célja az emlékezés és a nemzeti egység hangsúlyozása volt, nem a politikai üzenetek megfogalmazása.
Az intézetalapítás ötlete a temetés másnapján, 17-én, egy ünnepi szeánszon, Kende Péter lakásán született meg.
Kende indítványozta, hogy a brüsszeli Nagy Imre Intézet, amelynek működése 1964-ben megszakadt, pár évtizedes kihagyás után idehaza folytassa a munkát. Végül Kosáry Domokos és az Akadémia adott irodát, státuszt a nemzetközi kuratórium által felügyelt intézetnek a Várban. A források a kezdet kezdetén bizonytalanok voltak. Később az MDF-es pénzügyminiszter, Szabó Iván azt tanácsolta, válasszák működési keretül a közalapítványi formát. Az külön költségvetési sort, biztos ellátmányt jelent. Az intézet pályázati pénzből élt, folyamatosan jelen volt a támogatók között a Soros Alapítvány. A történetet az 1994-es választás és a közalapítvánnyá alakulás tetőzte be. 2010-ig az intézet ebben a formában működött.
Az ’56-os intézet nem kapott székhelyül tiszti kaszinót, dekoratív belvárosi bérpalotát. A székházat már a Boross-kormány idején jelölték ki. Az ajánlatok közt szerepelt a Hold utcában egy emeletnyi lakterület, csavart márványoszlopokkal, díszes stukkókkal, freskókkal, Róth Miksa-féle üvegablakokkal. Rémülten mondta Hegedűs, menjünk innen, ezt öt perc alatt elirigylik tőlünk. A lepattant Dohány utcai bérház a meredek lépcsővel, a négy métert meghaladó belmagassággal, a második emelettel jobban illett a forradalom szelleméhez. A több lakásból egybeépített iroda eredetileg a VII. kerületi MSZMP klubhelyisége volt. Hogy nincs lift, az csak Göncz Árpádnak okozott gondot. Mondta is: gyerekek, építtetek nektek liftet, az elnökségből ennyi hasznom legyen. De nem épült lift.
Litván György, az első főigazgató sokaknak szúrta a szemét. Négy évet ült, SZDSZ-alapító volt, s ahogy egyszer maga is mondta, nem kíván ezen változtatni. Az intézet vegzálását, a végleges felszámolást is sokan annak tulajdonítják, hogy liberális fészekről van szó, amit Rainer folyamatosan cáfol. Reménytelenül. A mostani interjúsorozatban szóba került ez is.
– Szabadelvűek vagyunk, ez természetes, ahogy az európai tradíció szerint a kutatás eredendően szabad – mondja.
1998-ban az első Fidesz-kormány beköszönő intézkedése az intézet költségvetésének kilencvenszázalékos visszavágása volt. A közalapítványi forma azonban megmaradt, ami megadta az autonómia esélyét. Orbánék azonban tanultak ebből: 2011-ben a nyitó hatalmi lépés a közalapítványok egységes felszámolása volt. 1999 után – a nemzedékváltás jegyében – már Rainer M. János a főigazgató. A költségvetési pótlást, mint annyiszor, ezúttal is Soros biztosította, Charles Gati amerikai szakszervezeti támogatókat szerzett, valamennyivel beszállt Demszky Gábor és a főváros is. Ami azt illeti, az intézet az első Orbán-kormány idején még nyerhetett némi pályázati pénzt. A 2002-es kormányváltás után a kutatóhely visszakapta anyagi státuszát, költségvetési pénzeit, az időközben bekövetkező értékcsökkenés összegével kibővítve.
Az ’56-os intézet kutatási terepe egyre gyorsabban szélesedett. A munkába olyan történészek kapcsolódtak be (Rainer M. János, Ungváry Krisztián), akik definitív, szemléletalkotó kutatóknak számítottak. Eörsi László pedig azt, ami vasszorgalommal kutatható (a budapesti fegyveres csoportok feltérképezése), elképesztő alapossággal végezte el. Történeteiben közhelyhalmazok, hamis mítoszok sorát döntötte meg. Eörsi óta világosabban látjuk, miben különbözhetett Pongrátz Gergely a Corvin köziek első, demokratikus szellemű parancsnokától, Iván Kovács Lászlótól. És ma már élesebben látjuk a tragikus sorsú kőbányai jampi, Mansfeld Péter esendő, mégis hősies karakterét. A Nagy Imre körüli hörgő indulatokat Rainer mikroszkopikus pontosságú pályarajza sem tudta feloldani. Kezdettől illúzió volt, hogy egy vérbeli történész leragad tíz-tizenkét nap történeténél. Amit az intézet máig megrajzolt, az a koalíciós időktől a Kádár-kor bukásáig ívelő kortörténet.
A volt munkatársakat kérdezzük, mióta világos nekik, hogy az intézetet az új rendszer előbb-utóbb kivégzi. Az ember persze mindig reménykedik, de Kozák szerint tisztán látszik, hogy az intézetet Orbán két lépcsőben kívánta fölszámolni. Ideje is volt hozzá, türelmesen kivárt. 2011-ben megszüntette a közalapítványokat, a rendszer szellemétől idegen kutatói autonómiát, csökkentette a munkatársak számát. A meglepetés nem is az volt, hogy a kis műhelyt taccsra tették. Inkább az, hogy korlátozott autonómiával kilenc éven át működtették. A nevetséges Pruck Pál-malőr az utolsó csepp volt a pohárban.
2017 elején Orbán már megpróbálkozott egy hasonló akcióval, de akkor még a Veritas főigazgatója, Szakály Sándor maga is tiltakozott, és még a helyén volt Lázár János, közbelépett. Szakály sajnos most betegeskedik, meg sem szólalhatott, a volt kancelláriaminiszter vidéki száműzetését tölti. A döntés, ami miatt az intézet nem élte meg harmincadik születésnapját, puccsszerű volt, kíméletlen, ravasz és megalázó. Az okok azonban mélyebbek. Az ötvenhatosok kutatói abból a generációból jöttek, amely már felnőtt tudattal élte meg a rendszerváltást. Erejük, súlyuk nem számottevő, de ellenpontot képviselnek. Létük akkor is politikai vélemény, ha nem politizálnak.
– Mindig arra kell felkészülni, ami a történelemben már megtörtént
– mosolyog az egyik munkatárs.
Az egyetlen érdemi kérdés az archívum jövendő sorsa. Hamarosan lecsapnak arra is. Sohasem lehet tudni, mit rejt az alaktalan anyaghalmaz. A figyelő a győztesektől annyit kérhet, legyenek kegyeletteljesek. Az emlékek negyven évig gyűltek, hagyják a holtak történeteit békében pihenni.
