Tragédia után - Sztankay Ádám riportja

A katasztrófa második hetén Kolontár szigorúan lezárva. Épül a gát.

Közben Devecseren is rakodják teherautókra az összeszedett iszapot. Viszik vissza a tározóba. Fotós kollégám feljut egy kanyarra. A fuvarostelepre visszatérve meséli: a megszilárdult iszapon is végighajtottak.

Sofőrje mást is említ.

– Az ipari szenny lerakása nagyobb biznisz, mint a drog.
Állítja: más gyárak mocska is került a timföldgyár tározójába.

– Ezért nehézkes a vegyelemzése – teszi hozzá a sofőr.
Jár körbe a hír: reped a tározó, újabb iszapzuhatag várható.

Szerdán azonban Orbán Viktor érkezik minisztereivel a faluba. Újabb kordonnal szigetelik a települést. Csak a begördülő-elsuhanó hivatali autókat látni.

Zs.-t, a kolontári tojáscsomagoló tulaját Tili Károly polgármester hívja: várja telepén a miniszterelnököt, tudnak beszélni a jövőről. Ám csúszik a hivatalos program. A találkozó elmarad.

– Homályban a jövő – kommentálja az esetet korábbi kalauzunk, Szinesi András, az üzem állatorvosa.
Mégis akad dolga. Szakmai szervezet „reptet kacsát” a kolontári vállalkozó illegális tojásszállítmányáról. Szó nem igaz belőle, de muszáj cáfolni. Zs. nem tagja a szervezetnek. Most, hogy bajban van, próbálják leckéztetni. Vagy kiiktatni a piacról.

Kolontár lezárva, de Devecseren mozoghat a sajtó. Úgy-ahogy. Hét elején a rendőrök kiskatonákat igazoltattak. Ugyanis zsurnaliszták is szereztek egyenruhákat, hátha a tiltott részekre is bejuthatnak.

Annak számít a Kinizsi utca. Önkéntesekből, háztulajdonosokból összeállt brigádok lapátolják konténerekbe az iszapos földet, szórják a gipszet. Ekhardt Jánosné visz át karon fogva a rendőrkordonon. Kérdezni sem merik, hogy mi járatban. Ekhardtné a 11-es számú házban lakott és működtette vállalkozását. Fémáruval kereskedett. Többtonnányi készletét szerteszórta, beterítette a zagy. Házában térdig állt az iszap. Rokonai takarítanak kertet, házat. Ekhardtnét ismerős menekítette autón az iszap elől. Férje világtalan. Nem látta, nem is hiszi, hogy mindenük oda. Jönne már vissza. Ekhardtnénak amúgy van másik háza is Devecseren. Most abban laknak. Megjegyzi: sokan meg is szólják a jólétéért. Pedig vállalkozásával együtt a megélhetése is kérdéses lett.

Szomszédjuk, Hettinger Tamásné kapuoszlop tetején bekkelt három-négy órát, mire kimentették. Édesanyja megégett a lúgban. Háza lakhatatlan.

Hettingerné ajkai anyósához költözött férjével. Nehéz ügy: anyósát a katasztrófa előtt műtötték a szívével.

A két szomszédasszony volt már két falugyűlésen. Nem lettek okosabbak. Pénzt szeretnének, aztán elmenni innen. Mert ki tudja, mi van az iszapban.

– De honnan lenne pénz? – kérdezi Ekhardtné. – Mindent le kéne dózerolni.
Hosszú utcájukban, romos házak közt kiüt az iszap vöröse a fehér gipsz alól. Dolgoznak szorgosan a kármentők. Van közöttük hivatásos tűzoltótiszt.

– Mi értelme ennek? – kérdem tőle.
– Parancsot teljesítek – mondja a hórihorgas férfi, majd arrébb szökell.
A szomszédos Szentimre utca egyik udvarán idős férfi. A nyolcvanhárom éves Varga Sándor 1969-ben építette a házát. Meséli: ez volt Devecser elit negyede. Varga úr tíz évig volt a környék legnagyobb téeszének elnöke.

A rendszerváltás előtt nyugdíjazták.

Házának alagsora ment tönkre. A lakás magas alapra épült, megúszta. Kocsiját elvitte az ár, már a roncstelepen van. Cascója nem volt, bevásárlásra használta az autót. A szomszéd telek közepén garázsának ajtaja. Fiatal pár veteményese volt a vörös lében ázó földdarab.

– Csodás termést hozott – mondja Varga úr. – Eladták, megéltek belőle a fiatalok.
Varga Sándor aztán Antall Józsefet említi, meg a privatizáció korszakát.

– A téeszt széthordták – magyarázza. – A környező gyárak rossz gazdákhoz kerültek. Nekem – mondja büszkén – kétszáz varrónőm volt, meg százhúsz lakatosom.
– Volt, ami volt – vetem közbe. – A jövő a kérdés. Miből, hogyan fizetik majd ki a kárukat?
– Miből fizetnék? – gerjed haragra. – Húsz éve itt csak a duma megy.
Varga úr mindenesetre úgy tervezi: kimeszeli az alagsort, és marad Devecseren. Váci önkénteseket említ búcsúzóul.

– Olyan szépen dolgoztak – mutat elsimított, gipszes birtokára. – Így kéne mindent csinálni.
Ám számára is talány: mi lesz, ha jön az újabb, megjósolt áradat.

– Nem jön – mondja később Matting István, a veszprémi polgárőrszervezetek alelnöke. – Egyik községi elnökünk dózeres – magyarázza, amikor összefutunk a polgármesteri hivatalban. – Fent szambázik a hatvantonnás monstrummal a zagytározó peremén. Csak nem engednék, ha leszakadhatna.
Matting úr irányítja a polgárőrséget a katasztrófa napjától. Úgy látja: rendben megy minden. Kolontárt is inkább a gátépítéssel, dózerolással járó por miatt tartják lezárva. – Ne kapjanak szilikózist az emberek – teszi hozzá.

Közeledik a hétvége, enyhül az idő. Mossák Devecsert napra nap.

Az önkéntesek, hivatásos kármentesítők pihenőjét a templommal szemben húzták föl. Pohár vizet kérek, amikor felsóhajt mellettem egy asszony: „Csak északi szél ne jöjjön! Minden este azon imádkozom.”

Rákérdezek a fohászra.

– Hiába locsolják, hamarosan por lesz az iszapból – magyarázza. – Ha beteríti az érintetlen területet, akkor oda egész Devecser.
Híre jön: érkezik az ÁNTSZ, büntetni fogják a maszk nélkülieket. Moraj támad.

– Kolontáron önkéntes bográcsos brigád főz a gátépítőknek – meséli egy férfi. – Tőlük az uniós konyhai előírásokat kérték számon.
Maszkügyben vita támad. Van, aki azt mondja: muszáj viselni. Más a Magyar Tudományos Akadémia jelentésére hivatkozik: nem halálos az anyag.

– A Greenpeace cáfolta az Akadémiát – mondja egy maszkos katasztrófavédelmis. Aztán leveszi a védőálarcot, és a babgulyásba kanalaz.
A hét második felében kivonják Devecserből a kitelepítésre odarendelt járműveket. Mégsem világos mindenkinek: lefújták-e a riadót, vagy sem?

Toldi Tamás, Devecser polgármestere azt mondja: ha újra kiöntene, a kolontári gát eltereli az iszapot. Ám Devecser felé csak lassítja. Másfelől: sűrűbb lesz az anyag, nem zuhatagos. Elég a város magasabb pontjaira feljutni, nem kell kitelepíteni a lakókat. De marad a vészhelyzet.

Kérdem: mi lesz a kártalanítással.

– A kormány fizetni fog – feleli a polgármester. – Aztán majd perelik a Mal Zrt.-t. Már húsz új ház helyét is kijelölték Devecseren. Ám készpénzre ne számítsanak az emberek.
– Több mint kétszáz ház sérült – említem meg.
– Az elején vagyunk még a dolgoknak – feleli a polgármester. – De lesz megoldás mindenre helyben.
– Itt én nem maradok – mondja Joóné Kovács Irén csütörtök délután, az iskola előtt.
Két lányára vár. Buszok hozzák majd a gyerekeket. A devecseri Gárdonyi Géza Általános Iskola háromszáz diákja – tíz nappal a katasztrófa után – Somlószőlősön folytatta tanulmányait. Bezárt iskolát nyitottak újra a faluban. Amikor jött a zagy, Kovács Irén munkában volt, gyerekei iskolában. Házuk viszont odalett. Kilenc- és tízéves lányai két napig zokogtak. Az önkormányzat bérel most lakást számukra.

– Nem gyereknek való hely ez – mondja az asszony.
Varrodában van munkája. Bécsi butiknak dolgoznak. Nem sok szabadságot kapott, határidős rendelésük van. Férje ajkai cégénél viszont száznyolcvanezer forintot adtak össze a családnak a munkások, a vezetés megtoldotta még kétszázzal. Jártak már ügyvédnél is, aki azt mondta: a Mal Zrt.-t kár is perelni.

– Nem maradunk – ismétli az asszony. – De nagy kérdés a hová és a hogyan.
Tanácstalanok, levertek a gyerekekre várakozó szülők. Legtöbben úgy látják: nem véletlen szabadult ki a Mal Zrt. vezetője sem. Nem lesz felelőse a katasztrófának.

Nagy kereszteződésbe érkeznek a buszok. Buldózerek, teherautók, személykocsik szlalomoznak a gyerekek között.

Az iskola igazgatónője, Eszterhainé Fatali Ilona próbál úrrá lenni a káoszon. Pár perc alatt baj nélkül ki is ürül a „fogadótér”. Csak egy roma család ácsorog tanácstalanul. Nekik is bedőlt a házuk. Reggel még helyi szállásról küldték iskolába a gyereket, de napközben távolabbi faluban akadt lakhatási lehetőség. Csak éppen nincs pénzük buszra. Kétezer forintot kapnak az igazgatónőtől.

– Honnan van rá a pénz? – kérdem.
– A pénztárcámból.
Később irodájában meséli: iskolájában már kétezer embernek főznek. – Naponta nőtt a létszám – mondja. – A tragédia másnapján négyszáz kosztossal indultunk. Jöttek aztán az újabb önkéntesek

A katasztrófavédelem egyik központja lett az intézmény. Itt tárolják, osztják el az adományok egy részét is. Szükségszállásként is szolgál egy-két tanterem.

– Ez valójában még kegyelmi állapot – mondja az igazgató asszony –, hiszen minden napra van feladat, tennivaló. Az lesz nehéz, amikor szembe kell nézni a távolabbi jövővel. Lesz-e itt iskola, élet Devecseren?
Nem jön a második iszapcsapás, ritkulnak a médiumok.

Péntek délre tér vissza a világsajtó, amikor hazaszállítják a kolontáriakat. Az ajkai sportcsarnok előtt faggatják a visszaindulókat.

– Összeszedem, ami maradt, aztán megyek Szegedre a gyerekkel – tervez jövőt egy idősebb férfi.
Lányának a fiát neveli, az anyja nem törődik vele. Szegedi gazda ajánlotta tanyáját a károsultaknak. Hasonló címek sorát tűzték ki a sportcsarnok faliújságjára.

– Én már a vasárnapi nyúlpaprikást várom – mondja egy asszony. – Meg a saját ágyamat.
Háza épen maradt. Hiszi, megtisztítják a falut. Lakható lesz.

Holczer Balázs is felbukkan. Felesége még mindig kórházban. Balázs a katasztrófa idején Ausztriában volt, onnan tért haza. Mondja: alakulnak a pertársaságok, bíróságra kényszerítik a Mal Zrt.-t. Lát esélyt a sikerre.

Az egyebeket úgy tervezi: a nyugati határszélre költözik majd, onnan közelebb lesz a bécsi munkahely. A héten végignyilatkozta a médiát. Kereskedelmi tévé portréműsorában is felbukkant. Azt mondja: kötelessége volt.

– Hogy ne feledje a világ túl korán a történteket.
Zaklatott asszony lép hozzám.

– Nem jó, amit a Balázs csinál – súgja. – A mi házunk épen maradt. Leveri az árát, ha mindenütt azt híreszteli, lakhatatlan a falu.
– Ön szerint lakható? – kérdezem.
– Borsodból biztosan akadnak, akik átvennék az ingatlant. Van, aki maradna Kolontáron, más elmenne. Az újságírók végül egymástól kérdezgetik: kirajzolódik-e valami kolontári statisztika. Úgy látjuk: korai.
Délben kigördülnek a buszok, de a sajtó előtt zárva marad a falu.

Az Al-Dzsazírának dolgozó magyar kollégától kérdezem: maradnak-e még?

– Ez a sztori egyelőre véget ért – feleli.
Csomagolnak, elhajtanak a stábok.
Szombat délután Szinesi doktorral csak a tojáscsomagolóhoz engednek fel a rendőrök. A doktornak és Zs.-nek „megüzenték”: állítsanak össze konkrét tervezetet az üzemmel kapcsolatos elképzeléseikről a hétfői kormányülésre. Előreviheti az ügyüket. Hárompontos tervet készítenek: az üzem helyben történő újraindítására, áttelepítésére, végleges bontásra.

Amikor végeznek, a dombtetőre épült üzem előtt fürkésszük a falut a doktorral. A leállt tojáscsomagoló dologtalan munkásai csatlakoznak.

Látszik, hogy a korábbi pontonhidat elbontották. A falu belső részeibe innen nem lehet átjutni. Távolban az új gátrendszer. A községből munkagépek zaja. Sérült, ledózerolt házak maradékát rakodják teherautóra. Megkezdődött a falu mellett húzódó vasúti sínrendszer helyreállítása is. Különös benne, hogy igencsak hullámos.

– Vidámparkra nincs szükségünk – mondja az egyik munkás; kolontári, joga van az iróniára.
– Nem kell ez – inti mégis falubelije. – Ajkán most kondítják a harangot. Kezdenek temetni.