Törékeny tűzszünet
Forma szerint tűzszünet vagy fegyverszünet van múlt péntek óta Ukrajnában. Inkább az előbbi, mert fegyverszünetet „hivatalos” háborúkban szokás hirdetni. Ukrajnában azonban senki nem küldött hadüzenetet senkinek, s noha a NATO Oroszországot hadviselő félnek tekinti, szó nem lehet róla, hogy a szomszédságunkban (bár határainktól másfél ezer kilométerre) orosz–ukrán háború dúl. A donyecki és luhanszki szeparatisták, szóval az ukrán államról leválni óhajtó önjelölt orosz „népköztársaságok” kétségkívül sokféle támogatást kapnak Putyintól, de az ellenük hadat viselő, meglehetősen gyönge ukrán hadsereg nem a jól szervezett, remekül felszerelt orosz hadsereggel áll szemben. Ellenkező esetben beigazolódhatna az orosz elnök páratlanul pimasz megjegyzése, miszerint két hét alatt be tudná venni Kijevet. Semmilyen orosz cáfolat nem zárja ki azonban, hogy a szeparatistákat hivatásos orosz katonák segítik. Számukat tekintve még csak becslés sincs. ACZÉL ENDRE helyzetelemzése.
Öt hónapnyi, két és fél ezer, jobbára polgári áldozatot követelő lövöldözés után szeptember 5-én Minszkben, a belorusz fővárosban aláírtak egy tűzszüneti megállapodást. Ezzel kapcsolatban két tényt kell rögzíteni. Az egyik, hogy a megállapodás tervezetét maga Putyin dolgozta ki. A másik, hogy a tárgyalóasztalnál bizony ott ültek a szeparatisták képviselői, azok az emberek, akikkel Porosenko ukrán elnök – aki ezt szent esküvéssel fogadta – semmi szín alatt nem volt hajlandó alkudozni, amíg le nem teszik a fegyvert. (Nem tették le.)
Keserűen kell nyugtázni, hogy az orosz elnök nyert. Dacára minden hazudozásának (hogy tudniillik ukrán területen szabadságos, rokonaikat látogató és nyaraló orosz deszantosok bukkantak fel teljes fegyverzetben); és dacára annak, hogy a NATO ki nem fogyott az esküdözésekből: megvédi Ukrajnát. Bár soha nem mondta, hogyan, mert – mint a múlt hétvégi walesi csúcsértekezleten kiderült – fegyverhez nem nyúl, sőt fegyvereket sem szállít a szorongatott ukrán hadseregnek.
Ukrajna csak veszíthet
Az, hogy lengyel földön gyors reagálású, bárhol, bármikor bevetésre kész párezres erőcsoportosítást hoznak létre; vagy az, hogy az amerikai és az ukrán flotta a Fekete-tengeren demonstratív hadgyakorlatot tart, hitem szerint egy kicsit se izgatja fel Putyint. Pontosan tudja, hogy a NATO-nak – jelesül az Egyesült Államoknak – esze ágában sincs egy III. világháborút megkockáztatni. S pontosan tudja azt is, hogy Oroszországnak semmilyen támadó szándéka nincs a balti államokkal vagy Lengyelországgal szemben. Majd ha megőrült! (Ad notam: nem igaz, hogy az orosz elnök a Baltikumban élő, meglehetősen nagy számú orosz kisebbséget ugyanolyan szeparatizmusra bujtogatná, mint az ukrajnai oroszokat. Ez két külön világ. Elmebeteg, aki azt gondolja, hogy az észtországi, lettországi vagy litvániai oroszok az Európai Unióból Oroszország felé gravitálódnának. Lehet rá „helyi igény”, de az súlytalan.)
Vissza Ukrajnához. Porosenko (aki baromságok és hazudozások tekintetében versenyben van Putyinnal – például amikor azzal uszítja a NATO-t, hogy az oroszok holnap elfoglalhatják Tallinnt, Rigát, Vilniust sőt Varsót is) június végén ráeresztette hadseregét a Don-medencére, mondván, egyszer s mindenkorra letöri a szeparatisták katonai erejét. Ezzel azonban befuccsolt. Az elmúlt két hétben az orosz milíciák visszafoglaltak mindent, amit elveszítettek, ami nem annyira területileg érdekes, hanem amiatt, hogy ráébresztették az ukrán elnököt: ezt a háborút nem tudja megnyerni. Az új helyzetből nőtt ki a tűzszünet – neki a megadás egy formája. A minszki megállapodás, noha távolról sem precízen, de tartalmazta az új ukrán államberendezkedés „decentralizációját”, más szóval különleges jogokat helyezett kilátásba a donyecki és luhanszki oroszoknak. (Túl a harci repülőgépek tilalmán, a csapatszétválasztáson, a fogolycserén stb.) Ám hogy mik ezek a jogok, arra nézve csak a homály maradt, ha nem épp a sötétség. A nyelvi és kulturális autonómia az önjelölt „népköztársaságoknak” a semminél is kevesebb. Ők valójában – úgy is, mint Ukrajna ipari centrumai – az orosz szomszédhoz akarnak kötődni, nem szövetségesként, hanem – minek is tagadjuk – vazallusként. Olyanként, amilyeneket Putyin látni kíván maga körül azon a területen – „Novorosszijában” –, amelyet Oroszország a XVIII. században hódított meg Ukrajna keleti felén.
Putyin Simicskái
Nekem legföljebb arra nézve vannak régi kétségeim, hogy mivel Ukrajna épp olyan oligarchikus állam, mint Oroszország, ha nem rosszabb, miért akarnák a „Donbassz” ukrán milliárdosai, hogy Putyin „nyergesei, simicskái, mészárosai” tegyék rá a mancsukat az ő vagyonukra. Ha pl. Csehország eleve megmondta, hogy nem korlátozza olyan mértékben Oroszországba irányuló gépipari exportját, ahogyan azt a szankciók előírják, ugyan mi érdeke fűződne a Rinat Ahmetovoknak és ukrán társaiknak egy olyan kereskedelmi kapcsolat felmondásához, amiből nemcsak ők, de a fél ország él... Maga a „csokikirály” Porosenko szinte minden áruját orosz földön adja el!
Hol tartunk most? A tűzszünet legfeljebb órákig élt, és múlt szombat óta megint lövöldöznek, ha jóval szórványosabban is, mint korábban. A szeparatisták formálisan nem mondtak le az Ukrajnából való kiválásukról. Lapzártakor megint célba vették a donyecki repülőteret, amelyet az ukrán hadsereg ellenőriz, s mint látom, nem tágítanak a hihetetlenül értékes ipari kikötő, Mariupol megszerzésétől se. (Mariupol és az oroszok által meghódított Krím félsziget között semmi nincs már.) A kijevi kormányhadsereg persze visszalő. A felek, teljes egyértelműséggel, egymást vádolják tűzszünetsértéssel.
Porosenko egyik bizalmas tanácsadója egy meglepően őszinte pillanatában azt jövendölte, hogy a konfliktus előbb-utóbb „befagy”. A hadviselő felek a helyükön maradnak, más szóval megmarad a status quo. Ugyanő döbbenetes történelmi példával állt elő: az NSZK-éval és az NDK-éval. Mint a történelem ismerői jól tudják, öt éven keresztül (1949–1954) folytak a tárgyalások Németország újraegyesítéséről, ám voltaképp senki nem bízott abban, hogy nukleáris háború nélkül, erőszakkal meg lehet változtatni a „terepviszonyokat”. Senki nem bízott abban, hogy lesz egységes Németország – a hidegháborúban ugyanis a felek (a két külön állam) oly messze kerültek egymástól. Annak idején Moszkva úgy képzelte, hogy egy egyesített, de semleges Németország legyen az ütközőövezet a NATO és a Szovjetunió között; most Putyinéknak sincsenek szebb ábrándjaik. Putyin nem akarja „lenyelni” Ukrajnát, csak azt szeretné, hogy Ukrajna ne csatlakozzék se az unióhoz, még kevésbé a NATO-hoz, hanem maradjon „puffer” az euroatlanti integrációs szervezetek és Oroszország között. Az NDK–NSZK-viszonylatban ez nem volt megvalósítható, Ukrajna esetében azonban nagyon is az.
Nincs az a pénz
Putyin már belenyugodott abba, hogy az ukrán testvérek kimaradnak az ő eurázsiai uniójából (Oroszország, Belarusz, Kazahsztán), de olyan államberendezkedést vizionál az eljövendő Ukrajnának, ahol az az ő kegyelemkenyerén fog élni, s ahol az önálló régiók (Donyeck, Luhanszk) bármikor megtorpedózhatják a kijevi központi kormány európai irányú tájékozódását.
Az mindenesetre roppant szomorú, hogy a teljesen legatyásodott, Oroszországgal szemben eladósodott Ukrajnát a polgárháború (mert az) tovább rombolja, s nem csak emberéletekben, de ipari kapacitásokban is olyan károkat okoz neki, amelyeket a Nemzetközi Valutaalap és az unió pénztárcájából nem egyhamar lehet helyrehozni. Hacsak az oroszok „be nem szállnak”. Állítólag készek rá, Putyin hétpontos béketerve utal is rá.
De végül azt kell mondanom: ha a tűzszünetből tartós fegyverszünet lesz, ki fogja azt ellenőrizni? Emlékezetemben frissen él a hajdani Jugoszlávia, ahol mindenfajta békefenntartók tevékenykedtek a boszniai polgárháborúban, de a szerbek a szó szoros értelmében megalázták őket. Koccintások közben végeztek ki több ezer srebrenicai moszlimot. Az egész cirkusz addig tartott, amíg az amerikaiak meg nem jelentek. Erre most Ukrajnában, mint említettük, esély sincs. Ott van Obamának Irak, Szíria, az ISIS. És az ellenfél Ukrajnában nem egy gyilkos rablóhadsereg, hanem egy nukleáris nagyhatalom.
