Az utolsó fellépés – Orbán sohasem vette komolyan Tarlóst, Budapest úgy sípol, mint egy rossz tüdő
Törököt fogtunk, nem ereszt. A kétségbeesett üzenet tavaly nyáron, a kaotikus választási kampány, a harmadik kétharmados diadal után hagyhatta el Orbánék ajkát. A választási térképre nézve látszott, hogy hathatós ellenzéki segédlet, vagyis az egymásra indulás nélkül elestek volna a legendás budai „zöld szigetek” is. A tanulság: a visszavonulás előtt álló Tarlós István reaktiválása nélkül a főváros elveszítheti maradék kormánypárti karakterét, és magányos felkiáltójelként állhat szemben a NER-re hangszerelt fideszes mélyvidékkel.
Nekigyürkőzött hát Tarlós István és Orbán Viktor, hogy 2006, 2010 és 2014 után az együttműködés feltételeit újra megfogalmazzák. Igen, Tarlós, a magányos lovas, párttámogatás nélkül, Fideszbe ékelődő idegen testként már 2006-ban is kért biztosítékokat. Három lényeges stratégiai célt és három hatalmi feltételt határozott meg. Hatékony városüzemeltetést, egy felújított észak–déli metrót és egy dunai gátrendszer megépítését tűzte ki célul. A feltételek egyike a BKV költségvetési problémájának rendezése, a billegő önkormányzati óriásvállalat finanszírozásának rendszerbe foglalása volt. A második a forrásmegosztás problémája, a kerületekhez fűződő elosztási viszony rendszerbe foglalása. S végül a harmadik – a legfontosabb – a politikai hátországgal tartott kapcsolat gyakorlatának tisztázása. Nyilvánvaló, a Fidesz korifeusaihoz fűződő viszonyról volt szó. Tarlós kezdettől rettegett attól, hogy ki lesz szolgáltatva olyan háttérembereknek, akikre neki nincs semmilyen hatalmi befolyása. Fővárosi képviselőként közelről láthatta, ahogy hanyatló elődjét, Demszky Gábort is szétszedik a neki rendelt oligarchák.
– Ezek a feltételek – állítja Tarlós egyik ismerője –, hiába bólogatott rájuk Orbán mosolyogva, nem teljesültek. Nem lehet azt állítani, hogy kilenc év alatt ne lettek volna gyanús ügyek, ne nyüzsögtek volna a fővárosban „aktatáska-cipelő emberek”. Tarlósnak efölött sikerült szemet hunynia, bár az igaz, hogy volt olyan fővárosi ingatlaneladási szavazás, amelyet a főpolgármester látványosan bojkottált. Az is tény, hogy a rendszer fokozatos beágyazódásával a fideszes ellenfelek egyre keményebbek lettek. Egy széles kapcsolati hálóval rendelkező Rogán Antalt a főváros ügyeitől képtelenség távol tartani. Az sem mondható (Simicska és a hirdetőoszlopok ügye bizonyítja), hogy a fővárost az oligarchák belharcaitól mentesíteni lehetett.
Orbán sohasem vette és ma sem veszi komolyan Tarlós szigorú feltételeit. Egyszer úgy élcelődött, amikor a főpolgármester a főváros költségvetési érdekeit próbálta védeni, hogy számára Budapest
„nem számszaki, sokkal inkább irodalmi” kérdés.
Ha teszünk egy képzelt időutazást 2010-be, azt látjuk, hogy a főváros költségvetése nagyjából 540 milliárd forint. Budapest bankszámláján látunk tartalékként további 90 milliárdot. 78 milliárd fejlesztési hitel is van, amit a város az 1000 milliárdnyi uniós fejlesztés önrészének fedezetére szán. Van 2500-3000 milliárd forintnyi működő tőke, ingatlanokba és egyéb portfóliókba fektetve. A város működési többlete évente 35-40 milliárd. Ez azért fontos, mert – az EBRD-vel kötött szerződés szerint – hiteleit a város a működési megtakarításokból fedezi.
És volt egy félig megépült, szerkezetkész metró, amelynek állomásai még nem voltak felszerelvényezve. Amikor a Tarlós-féle váltás bekövetkezett, az országnagyok arról értekeztek, mit lehetne a lyukkal kezdeni. Orbán nem akarta a metrót befejezni. De be kellett látni, hogy a várható uniós pénzügyi büntetések és más körülmények miatt többe kerül nem befejezni, mint befejezni. Az időszűke miatt szinte cipőkanállal kellett a szerelvényeket betuszkolni. (Ugyanígy jártak a 2-es metró Alstrom szerelvényeivel is. Tarlós, ha megteheti, abból a szerződésből is kiugrott volna.) 2014 márciusában, a kampány finisében mosolygó mellékalakként Tarlós is ott áll Orbán, a „városalapító” mellett. Nevük a padlóba utólag be is lett karcolva. És most ott áll a csonka 4-es metró a politikai kicsinyesség, a tehetetlenség húszéves mementójaként. Állítólag az új ciklusban fogják a főváros és a kormány szerződése alapján befejezni, de csak akkor – Gulyás Gergely tájékoztatása szerint –, ha a választást Tarlós István nyeri.
A városüzemeltetés cégeinek egységes struktúrába foglalása 2010-ben határozott terv volt. A politikai depresszióba süppedő Demszky utolsó, túlélési ciklusában ehhez már erőtlen volt. A terv 2010-ben az lett volna, hogy a város szolgáltató rendszereit a Városháza három holdingba szervezi. Alakult egy egészségügyi holding (az államosítások nyomán okafogyottá vált), amely a kórházakat gyógyítócentrummá alakította volna. A városigazgatási holding hatalmas lendülettel indult, két és fél milliárd forintot költöttek integrált informatikai rendszerekre. Ahogy az történni szokott, előbb-utóbb mindegyik cég megtalálta a bejáróemberét, aki Tarlóshoz szaladgálhatott. Kialakult a gazdasági vízfej, ami inkább drágább lett, mint olcsóbb. Izgalmasabban indult a BKK, amelyet családi alapon a huszonnégy éves Vitézy Dávid vett át. Londoni mintára alakult volna egy 100-200 fős forgalomirányító iroda (Transport for London), amely szolgáltatásrendelő és minőségbiztosító lett volna. Feladata a legjobb szolgáltatások legjobb helyekre közvetítése. De Vitézyről hamarosan kiderült, hogy nem BKK-, hanem BKV-vezérigazgató akart volna lenni. Imádott menetrendeket szerkeszteni, mint mondják, ebben volt a legjobb. Hamarosan magához vonta a BKV-ellenőri szekciót. A létszámot alaposan felduzzasztotta, miközben a vállalatirányításban kudarcokat szenvedett. A Tarlós–Vitézy-csata évekig tartotta izgalomban a pletykaéhes sajtót. A főpolgármester alkatilag, személyes okból sem kedvelte az izgő-mozgó, ötletgazdag csúcsigazgatót. Az első ciklus fő politikai eredménye az ifjú fonódó géniusz megbuktatása, a BKK hatalmának megregulázása volt. Tarlós, mint mondják, velejéig konzervatív, tradicionális hivatalvezető. A cégvezetők kinevezésekor csak olyan káder jöhetett nála számításba, akinek minimum óbudai lakcíme volt.
Míg a vidéki átlagpolgár a fejlődés jeleit újrakövezett főterekben, díszkutakban, Szentháromság-szobrokban, általában betonba öntve méri, a fővárosi közönség a városi komfort lényegének a közlekedés minőségét tartja. Nem számít a szmog, a fullasztó szemét, a környezetszennyezés, de rögvest kitör a botrány, ha pontatlanul jár a busz és a villamos. A Demszky-kampányok csúcspillanata az új Combinók érkezése volt.
A közlekedés, mindent egybevetve – uniós szerkezetek és források bevonása révén – javult az elmúlt kilenc évben. Villamosvonalak újultak meg, kiépültek fonódók, a kettes metró vonalán modernebb szerelvények dübörögnek. Mindez többnyire uniós projekt volt. Az olcsó, használt, bilikék buszok (Vitézy szerzeményei) az alsóbb árkategóriába tartoznak. De járnak.
Maga a város koszlott és szemetes. Úgy sípol, mint egy rossz tüdő.
A szemétszállítást fővárosi kézen hagyták, de elvették a kukaholding közbeiktatásával a finanszírozást, beleértve a takarításra szánt pénzt is. Előfordulhat, hogy a beszedett szemétdíjat a központ más városok tisztítására fordítja. Tarlós ezt – és számos más erőszakos beavatkozást – szó nélkül tűrte. Ennek nyomán kialakult az a kormányzati mentalitás, hogy Budapesttel mindent meg lehet tenni. Nyugodtan építési telekké lehet tenni a maradék zöldterületeit, lebetonozhatják a fél Városligetet, mélygarázsnak dúcolhatják alá a klasszicista stílusú közteret, látványidegen toronyházat emelhetnek. A várostervezési, esztétikai szempont Budapesten a Tarlós-érában hatodlagos. Fideszes hátszéllel mindenki ott és azt épít, amit akar.
Itt értünk ahhoz a ponthoz, amelynél a közvélemény a kérdést Orbánnal kapcsolatban fel szokta tenni: valóban létező, kalkulálható szempont-e a miniszterelnök Budapest-fóbiája? Szavakban nyilvánvalóan nem. Mondott ugyan olyasmit is ’94-ben, hogy „Budapest rosszul szavazott”. Viselheti a következményeket. Ez fontos, de nem elégséges szempont. Lényegesebbnek látszik egy Orbánt alaposabban ismerő kormányférfiú megfigyelése:
– Orbán nem Budapesttel, hanem a városiassággal, a metropoliszokkal szemben érez idegenséget, alig rejthető ellenszenvet. Nem pusztán Budapesttel, a pesti értelmiséggel van baja. Nem érezné jól magát Londonban, Párizsban, New Yorkban sem. Maga a nagyvárosi élet az, amely bizonyos értelemben túl kötetlen, kényszerek nélküli, mondhatni liberális. Nélkülözi a direkt függés, a hierarchia és a tekintély elemét. Hatalmi, politikai értelemben Budapest a lába előtt hever. Szimbolikus jelentősége van, hogy felülről néz le rá, a Várból, a karmelita kolostor ablakából. Elfoglalta. De az „érzés”, az idegenkedés (a reváns és a megleckéztetés vágya) kódolva ma is megmaradt – mondja.
Politikai arculatát Tarlós kezdettől az orbáni ellenszenvre építi. A „városunk védőszentje, polgáraink kijáróembere” képet ösztönösen dolgozta ki. Ez természetes belső sodródás, valószínű, hogy Tarlós jobban szót értett Demszkyvel („a Gáborral”), mint rettegett protektorával. Erre érzett rá Lázár János, amikor Tarlóst párbajra invitálva provokálta. Orbán a házi kakasviadalt egy határig szereti. Ketrecben tartott vadmadarait néha összeereszti.
Tarlós, e szikár és tárgyszerű mérnök karrierista a Fideszben látványidegen. Kulturálisan lóg ki a sorból. Nem érzi komfortosan magát. Megérdemli, ő maga választotta, hogy az elnökségi üléseket évek óta végig kell ülnie. Nem tudni, mit keres ott. Orbánnal közvetlenül nem beszélhet, a többiekhez nincs köze.
Ez is szempont lehet, mikor a BKV (és Tarlós) szomorú sorsát mérlegre tesszük. Maga a főpolgármester mondta, ha egyéb közszolgáltatókkal együtt a BKV-t is kiszerveznék, bajainak kilencvenkilenc százaléka megoldódna. Mert a BKV finanszírozási gondját Orbánnak esze ágában sem volt megoldani. Levezetésként, taktikai szusszanásként időnként magához rendeli Tarlóst átmozgatni az ügyben.
A finanszírozási mizériának hosszú az előtörténete. A rendszerváltással indult. Demszkyék alatt működött egy, a főváros és a kormány között kötött előfinanszírozási szerződés. Ennek lényege az volt, hogy a két fél rögzítette, mennyi pénz kell a BKV működtetésére. 2009-es árfolyamon 72 milliárdról volt szó, ezt megfejelte a folyamatos inflációkövetés. Amikor 2010-ben Orbán a hatalomba visszatért, elkezdte nem fizetni ezt a pénzt. Ezen a platformon gyorsan megállapodtak Tarlóssal arról, hogy a 4-es metró építésének folytatását közösen leállítják. A keletkező többletből adtak Tarlósnak némi pénzt. Tarlóst folyamatosan azzal hitegették, a korábbinál jobb szerződést fognak kötni. Annyira jót kötöttek, hogy kilenc éve semmit nem kötöttek. A kiszámíthatatlan helyzet arra jó, hogy a költségvetési feszítéssel Budapest zsarolható.
Kérdés, hogy mit kényszeríthet a fővárosra Orbán. – Bármit – állítja Horváth Csaba, a közgyűlés MSZP-s frakcióvezetője.– Bármikor elvehetik Budapesttől a pénzügyi mozgásterét. Kormányzati kegy nélkül a város képtelen önállóan tervezni, lépni.
Legfeljebb áldozatokkal. Vagyonfeléléssel, ingatlanok eladásával. A BKV nem olcsó, évente 120-130 állami milliárdot is felemészt. Ehhez jön még a 68 milliárdos jegyárbevétel. A tréfa lényege az, hogy a nyomasztó pénzügyi feszítés bármilyen nyakas önkormányzatot kezessé tesz.
Azt, hogy a politikai harchoz kiváló idegek kellenek, a 3-as metró sorsa bizonyítja. Nem kétséges, a metró vergődése égő seb volt a főpolgármester lelkén. A romosra aszalódott állomások, az agyonhasznált sínszálak, a hetente ismétlődő tűzriasztások – mind-mind Budapest szégyenfoltjai. Előfordult, hogy a fékek túlhevülése miatt tűz ütött ki, a szerelvényeket és az alagutat ki kellett üríteni. Ha ez az állomások között történik meg, abból tömegkatasztrófa is lehet. A politikusok, akik ezzel szórakoztak, kockáztattak.
– A sínszálakat cseréljük, hogy megelőzzük a közvetlen élet- és balesetveszélyt – mondta fegyelmezetten Tarlós. S utána jött a bűnös előző húsz, nyolc, tíz év. Kétséges, hogy a szánalmas magyarázkodást baj esetén a közönség is elfogadta volna. Mindezt tetézte a másik szomorú tény, hogy Orbán a metrókocsik pótlását, beillesztve a „keleti nyitás doktrínájába”, zűrös műszaki állapotú orosz szerelvényekkel oldotta meg, ami a NER morális állapotát is tükrözi.
A vészes hatásköri, pénzügyi csökkenés 2011–12 fordulójára tehető. Hogy az oktatás és az egészségügy államosításával a főpolgármester pénzügyi hatóereje a korábbiak háromötödére olvadt, Tarlós fegyelmezetten vette tudomásul.
– Elvontak bizonyos hatásköröket és elvonták a hozzájuk rendelt költségvetési pénzeket – nyugtázta. Tán szerencsés is, hogy így van. Ezzel együtt a fejlesztésekre fordítható pénz szintén a felére-harmadára olvadt. Tarlós nem lesz a várost újrafogalmazó, alkotó polgármester. Néha persze elejti, hogy ő az, aki a főváros közműrendszerét megpróbálta a jövőnek átmenteni.
Még ez is szép eredmény ahhoz képest, hogy fővárosi befolyása csúcsán a Fidesz ennél merészebb terveket szövögetett. Beszéltek City programokról, a kerületi önkormányzatok átalakításáról és végső ponton a város szétdarabolásáról. De most talán nem tanácsos a budapestieket meredek tervekkel ingerelni. Orbán robbantómesteri attitűdje azonban megmaradt. Ahogy megmaradt a főpolgármesteri cím is – mondják ugyanis, hogy a poszt megszüntetésének terve is szóba került. Tarlóst, ha cukkolni akarták az újságírók, azzal szórakoztatták, hogy „Budapest utolsó főpolgármesterét” tisztelhetik benne.
– Az nem is olyan kis dolog – válaszolta erre gúnyosan. – A Ráth Károlytól Bárczy Istvánon át húzódó sorban utolsónak lenni megtiszteltetés.
De hangján az irónia mellett már átüt némi rezignáció.
Kétségtelen, a főpolgármester a Fidesz tablóján fontos mellékalak. A választás előtt: kulcsfigura. És persze az is fontos, hogy Tarlóstól éppúgy idegen az autonóm ember, az autonómia tisztelete, mint nagy menedzserétől. Mi sülhet ki két ilyen figura találkozásából? Az erősebb győz, a gyengébb behódol. Hogy milyen társadalmi hatást fejt ki a mai Tarlós, hibás kérdésfeltevés. Tarlós önálló jogköre annyi, amennyit a média közvetítésével napról napra ki tud harcolni.
