Tallinn után, válaszúton

Feltűnő lelkesültséggel nyilatkozott az észak-atlanti szövetség walesi csúcsértekezletéről Orbán Viktor; közvetlenül a találkozó után sietve méltatta „a Közép-Európa biztonságát jelentősen megnövelő döntéseket”, sőt odáig ragadtatta magát, hogy kijelentette: „Magyar szempontból nagyon sikeres NATO-csúcson vagyunk túl.” Hogy miért épp számunkra oly kedvezőek azok a katonai lépések, amelyek az ukrajnai orosz intervencióra válaszul, fokozott ütemben fejlesztik a szövetség védelmi erejét a térségben, új támaszpontokat építenek és gyors reagálású csapatokat vezényelnek Lengyelországba és a Baltikumba, azt a miniszterelnök egy általánosságban ugyan kézenfekvő, de az adott körülmények között mégis meglepő hivatkozással támasztotta alá. „Igazolva látom a magyar népnek azt a döntését, amikor népszavazással a NATO-csatlakozás mellett döntött” – mondta, és megerősítésül mindjárt hozzátette: „Magyarország biztonságát csak és kizárólag a NATO keretein belül tudjuk garantálni.”

Vagyis annyi év után – ne feledjük: Magyarország 1999 óta tagja a NATO-nak – Orbán hirtelen „igazolva látja”, hogy jó helyen vagyunk a Nyugat katonai szövetségében. „Ha bárki ezt a térséget fenyegeti, egy nagyon világos haditerv szerint fogjuk elhárítani ezeket a fenyegetéseket” – hallhattuk tőle Newportban. Tehát feltételes módban bár, de fenyegetésről beszél, s arról, hogy azzal a „bárkivel” szemben, akit világos haditervünk majd elhárít, mindenesetre elszántan fejlesztjük a szövetség keleti szárnyát. Orbán azt sem tagadja, hogy „az apropót” ehhez a mostani események adják; eddig ugyanis „nem volt fenyegetettség, ami kiváltotta volna” védelmi képességünk növelését.

Most viszont van. Lehetséges, hogy erre a felismerésre a legmagasabb szintű NATO-tanácskozáson elhangzottak késztették a magyar kormányfőt? Ott ébredt volna rá, hogy minket bizony fenyegetnek, és ezért katonai garanciákra van szükségünk? Egyszeriben megértette, hogy a nemrég, tusnádi beszédében még oly vonzó illiberális mintaállamként aposztrofált Oroszország voltaképp veszélyezteti Magyarország biztonságát? Mert más hatalom nemigen jöhet szóba – a kelet-európai térséget Putyin birodalmi étvágyától félti mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok. De amikor Orbán most egy pávatáncos sasszéval felzárkózik melléjük, mintegy fél árbocra eresztve a „szabadságharc” mindeddig fennen lengetett zászlaját, akkor erre a hirtelen szövetségesi felbuzdulásra a legkevésbé sem az ország közvetlen fenyegetettsége sarkallja, hiszen erről szó sincs.

A miniszterelnök azonban végre felfogta, amit kivált Obama szeptember 3-án elmondott tallinni beszéde után már kénytelen volt: hogy a Nyugat új fejezetet nyit a keleti politikában. Még nem tudjuk, milyen – akár történelmi jelentőségű – következményei lesznek az amerikai elnök kemény és eltökélt kiállásának az orosz szoldateszkával szemben, de annyi bizonyos, hogy mindaz, amit az ukrajnai háború Putyin törekvéseiből és módszertanából megvilágított, rákényszeríti az USA stratégáit a geopolitikai helyzet illúziótlan átértékelésére. Mert kiderült, hogy nagyhatalmi céljainak megfelelően Putyin kész felülírni a korábban prosperáló kelet–nyugati partnerséget. Obama ezért határozottan elutasította Tallinnban azt a kimondatlan orosz felfogást, miszerint az erőpozíció felhatalmazást ad a régtől kialakult regionális „befolyási övezetek” agresszív megtartására. Egyértelművé tette, hogy az egyes országok függetlenségének tisztelete, demokratikus berendezkedésének, szabadságának és szuverenitásának feltétlen elismerése nem fér össze azzal, ha az úgynevezett érdekszférákra való hivatkozással bármely hatalom megsérti a többoldalú egyezményekben rögzített status quót, és fegyveres erővel juttatja érvényre vélt jogait vagy politikai akaratát.

Ennek a doktrínának a jegyében a NATO-tagállamok közös nyilatkozata nemhogy Ukrajna területi épségének helyreállítását, de még az annektált Krím „visszaszolgáltatását” is megköveteli Oroszországtól. Hogy ennek mennyi eredménye lesz, az persze erősen vitatható, ám maga az állásfoglalás egyértelműen jelzi: a Nyugat nem tolerálja a Putyin teremtette „kész helyzeteket”. Ami nem beavatkozást, hanem elrettentést jelent – azaz a katonai kapacitások jelentős növelését, a politikai kapcsolatok törvényszerű befagyását. Ebben a hidegháborús légkörben a nyugati demokráciák összetartásának nincs többé alternatívája, és ha tetemes anyagi áldozatok árán is, de az Európai Unió államai rákényszerülnek a nemzetközi jog kollektív védelmére.

Orbán Viktor azonban téved, ha azt hiszi, elegendő majd, ha csupán retorikai szinten igazodik a sorba, ám egyébként, némiképp visszafogva a „hanyatló Nyugat” ócsárlását, nyugodtan folytathatja sajátos autoriter rendszerének továbbépítését. Az események kérlelhetetlen logikája túlhaladt ezen a kétkulacsos taktikán; és ha a miniszterelnök át akarja menteni magát a globális politika elkövetkező korszakára, döntenie kell, melyik oldalt választja.

A „keleti nyitással” a fejlett világ kitaszítottja lesz.