Egyvalaki biztosan elégedett az alaptantervvel, mégpedig az egyik szerző, Takaró Mihály
Takaró Mihály irodalomtörténész szerint az új Nemzeti alaptanterv „próbál elfogulatlanul, kiegyensúlyozottan” tekinteni a régió 20. századi magyar irodalmára, erről pedig az M1-en beszélt,
ahol viszont nem árulták el, hogy ő az egyik szerzője az új NAT-nak,
ami országos szakmai-irodalmi tiltakozáshullámot váltott ki.
Nagy az öröme Takaró MihálynakA pénteken megjelent – írja a hvg.hu – és gyakorlatilag titokban, szakmai egyeztetés nélkül készített NAT szerzői közé 2018-ban bekerült Takaró (az antiszemita írók és a Horthy-rendszer iránti rajongásáról ismert irodalomtörténésznek nyilvánvalóan az alaptanterv hazafiasítása volt a feladata) úgy vélte, a saját munkájáról:
abban „az irodalom és a történelem tantárgy oktatását megújult ismeretek és egészen modern módszerek jellemzik”. Azt emelte ki, hogy a legfontosabb változás, hogy a 20. századi magyar irodalmat Kárpát-medencei irodalomként kezeli az új NAT, ezért kerültek bele erdélyi vagy felvidéki írók munkái, amelyek 1948 után kimaradtak az irodalmi kánonból.
(Videós kiemelés: 444.hu)
Takaró közölte, hogy 1948 után
ideológiai alapon kisepertek mindenkit a magyar irodalomból,
aki nem felelt meg világnézeti szempontból annak a politikai kurzusnak. Ezt az időszakot úgy jellemezte, hogy a politikai elnyomás mellett kialakult a nézetdiktatúra és ízlésterror is.
Takaró eddig az egyetlen a NAT készítői között, aki a nevét vállalja és megszólal a dokumentumról.
De hogy mi is a baj az új NAT-tal? Irodalmi szempontból például az, hogy a 20. század legfontosabb szerzői, legnagyobb nevei közül többen is hiányoznak – ezt Dragomán György író is szomorúan ecsetelte a Facebook-oldalán –, de van például Herczeg Ferenc, aki a Horthy-kormány kedvelt díszírója, akit például Móricz Zsigmond teljesen tehetségtelennek tartott.
Dragomán szerint, aki írta, „nyilván meg van győződve róla, hogy mi olyan gazdagok vagyunk, hogy megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy
ne tanítsuk és ne is taníthassuk a gimnáziumban Ottlikot, Pilinszkyt, Nemes Nagyot, Kertészt, Weörest, Szerb Antalt, Rejtőt, Petrit, Tamásit, Márait, Krúdyt (és hány de hány nevet lehetne még ideírni, jaj);
visszadöbben attól a lehetőségtől, hogy egy tanár a saját ízlése szerint választhasson ebből a kincsesházból, attól a gondolattól meg, hogy a jó tanár azt taníthasson a magyar és világirodalomból, amit valóban szeret, egyenesen kirázza a hideg”.
