Szutyok és társai

– Korábban nem készített annyira politikus előadást, mint amilyen most a Szutyok. Személyes tapasztalatok is inspirálták, vagy csak a honi közélet?

– Keveredtem már olyan asztaltársaságba, ahol valaki összeesküvés-elméletekről, például a nemzetközi zsidóság „világuralmi terveiről” hadovált. Olyankor megdermedek, nem tudok kapásból visszaszólni. Egy előadás előkészítésekor persze bőven van időm összeszedni, megfogalmazni a gondolataimat. De a színpadon sem szeretek direkt, demagóg módon, egyoldalúan politizálni. A Szutyokban egy családi tragédia révén mutathatom meg a politikából fakadó problémáinkat. Szutyok, akit örökbe fogadnak, azt tapasztalja: a vele együtt adoptált roma „testvére” még akkor is több szeretetet kap, miután meglopott valakit. Hasonló impulzusok hatására Szutyok – aki nem roma – gárdaegyenruhában, árpádsávos kendőben jelenik meg, s gárdaköszöntéssel üdvözli családját. Tudtam, erős hatást váltanak majd ki a gárdista jelképek, ám nem éreztem direktnek a használatukat: az előadás során elég pontosan követjük, miért, hogyan jut el idáig a Szutyok nevű figura.

– A zárójelenetben Szutyokot a nevelőapja bedobja a pékkemencébe. Pécsett az előadást követő szakmai beszélgetés résztvevői többféle értelmezését adták a végkifejletnek. De biztosat csak ön tudhat.

– Személyes indulatom is benne van. Szélsőjobbosok megnyilvánulásai egy idő után az övékéhez hasonló reflexiókat váltanak ki. A gyűlölet gyűlöletet gerjeszt. Nyilván ha az előadásunk még pontosabban akarná tükrözni a valóságot, a gárdista életben marad. Bár Szutyok halálával sincs vége annak, amit ő képvisel: a nevelőanyja bocskaiban bukkan föl, mellette egy csecsemő, akit ő fog felnevelni. Egyébként az előadáshoz szükségünk volt egy árpádsávos zászlóra. Egyik kollégám a Magyarok Házában próbálta beszerezni, onnan átirányították egy üzletbe, ahol megkérdezte tőle az üzletvezető, mire kell. Amikor megtudta, mire, felhívta Vona Gábort: eladhatja-e a zászlót színháznak? Vona kérte a telefonhoz a kollégánkat, aki vázolta neki a darab történetét, a kemencés részt sem hagyva ki. Vona Gábor hümmögött kicsit, majd azt mondta: hát jó. Ezzel együtt tartottunk a szélsőséges támadásoktól. Nem hiányoznak, ám meglepett, hogy elmaradtak.

– Ugyanakkor Balázs Péter szolnoki direktor – utalván az ön előadására – kijelentette: „Én nem a szutyok oldalán állok.” Kétségtelen: a Magyar Teátrumi Társaság jobboldali direktorai új ideológiai irányt szabnának a színházaknak, mondván, az előadásoknak pozitív hangvételre és a remény kifejezésére kell törekedniük.

– Ezek butaságok. Balázs Péter látatlanban nehezményezte az előadásunkat, pusztán a címe miatt. Talán eszében sem lett volna kifogást emelni, ha, teszem azt, Vidám, kis virágok címmel adjuk a darabot. Aki csupa reményteli dolgot akar színpadon látni, valószínűleg azt sem tudja, miről beszél. A színháznak az a természete, hogy felkavarjon, megnyissa a társadalmi sebeket, s ezáltal gyógyítson. Ha az előadások csak a szépet és jót mutatnának, a közönség aludni járna a teátrumokba. Ám úgy tisztességes, ha azt is elmondom: a Szutyok szerepelt a Vidnyánszky Attila vezette debreceni Csokonai Színház Deszka Fesztiválján is. A direktor ugyan nem látta az előadást, de több, hozzá hasonlóan gondolkodó színészének tetszett a produkció. Néhány baloldali ismerősöm viszont rendesen félreértette a zárójelenetet: kérdezték, miért csinálok áldozatot a gárdistából.

– Mit gondol: puszta ideológia von ködöt egyes jobboldali színházvezetők szemére?

– Kollégáimmal szoktunk arról beszélgetni: miközben a jobboldalon számos kiváló színész van, aki nyíltan vállalja politikai hovatartozását, vajon miért nincsenek ott igazán tehetséges színházrendezők Vidnyánszky Attilán kívül? Azt gondolom: az átfogó színházi alkotás sosem tűri a korlátokat. A színház – hierarchikus működése mellett – liberális szellemiségű rendszer. Nem véletlen, hogy Vidnyánszky Attila valójában nemzeti elkötelezettségű liberálisnak mondja magát.

– Mindenesetre a POSZT-on többen említették: jó, hogy vannak még olyan bátor rendezőink, mint ön és Mohácsi János. Ám korunk Európájában ez, a bátorság felett érzett öröm legalább annyira abszurd, mint a Szutyok amúgy valóságközeli történetének néhány fordulata.

– Igaza van, abszurd. Másrészt van mitől félni. Könnyen kerülhet veszélybe ma az, aki bármilyen formában színpadra viszi az aktuálpolitikát. Ijesztő, ami Mohácsi Jánossal történt, miután megrendezte Kaposváron az 56/06 című előadást: telefonszámát kitették az egyik szélsőjobbos portálra. De akár egy társulat léte is veszélybe kerülhet, ha – mondjuk – produkcióinak világnézete miatt megvonják tőle a támogatást.

– Saját csapatának esetében érez ilyen veszélyt? Tény: társulata egyik szakmai szervezethez sem tartozik, sem a Magyar Színházi, sem a Magyar Teátrumi Társasághoz. Amelynek tagjai most tárgyalnak kultúrpolitikusokkal a színházi törvény módosításáról. Ez meghatározza a függetlenek jövőjét is.

– Annyit tudok: a támogatást tekintve lesz nemzeti, kiemelt és egyéb kategória.

– Támogatott, tűrt és tiltott?

– Idáig csak nem jutunk el. De megeshet, hogy mi a cirkuszművészekkel együtt az „egyebek” közé kerülünk. Konkrétumokat ugyan nem tudok még, csak rosszat sejtek. Két éve értük el a támogatási csúcsot, amikor hetvenmillió forintot ítéltek meg, ezt egymillió híján meg is kaptuk. A múlt évadban zárolásokkal, pontosabban megvonással negyvenötmillió jutott nekünk.

– Más országokban a hasonló társulatokat a színházművészet „inspiráló motorjának” tekintik, s komolyan támogatják őket. Különben a Szutyok a Nemzetközi Színházi Intézet, a Theater der Welt közreműködésével jött létre a Ruhr-vidék 2010-es Európa Kulturális Fővárosa programjának keretében. Ami komoly nemzetközi elismerést jelez. Itthon azonban a független színi társaságok létezéséről talán csak „költségvetési teherként” tud a kultúrpolitika.

– Nincsenek szívközelben a független színházak. De ez sem igaz teljesen. Amikor híre jött, hogy az egész területről megvonják a támogatást, Schilling Árpád a „hóna alá csapott” engem és még néhány prominens független társulatnak a képviselőjét, s bementünk L. Simon Lászlóhoz, az Országgyűlés kulturális bizottságának fideszes elnökéhez. Azt mondta:
ő már kiharcolta, hogy ne vegyék el az összes támogatást a függetlenektől. Mások viszont úgy tudják: az LMP lépett közbe. Összességében azt gondolom: mellékesek vagyunk, csak azért jut nekünk valamennyi, hogy ne legyen botrány.

– És ha már az sem számítana?

– Ha nem adnának semmit, irány Nyugat. Ott keresném azokat a lehetőséget, amelyek biztosíthatják a további munka feltételeit. Mert dolgoznunk kell, hiszen bőven vannak terveink, tehetségünk is.

– Azért még itthon próbálják az új produkciójukat. Mi a fő motívum?

– Még régebben felkértek, rendezzek ünnepi műsort március 15-ére.
Visszamondtam, nem az én műfajom. De akkor eszembe jutott: mi lett volna, ha az 1848-as forradalmat élőben közvetíti – mondjuk – a „Kaisers-TV Ungarn”. Ennek az ötletnek az alapján készül a következő előadásunk. Több szálon fut a történet. Például a tizenötödik – ilyen is volt – aradi vértanú lánya hipnotikus álomban jut vissza a forradalom idejébe, s megtudja: kivégzett édesapja nem is volt olyan csodálatos ember, miként azt később lejegyezték. És persze a Kaisers-TV munkatársai folyton maszkot váltanak: előbb „kaisersben” nyomják, aztán forradalmiban, majd újra „kaisersben”. Lesznek közöttük, akik nem vállalják, és olyanok is, akiknek nem gond a köpönyegforgatás.