Szerepváltások

- Amikor az ember visszavonul a hivatásából egy időre, hogy mindent megadjon a kisgyerekének, valóban képes magát megkímélni – közélettől, szakmától, mástól?

Kovács Patrícia: Lényegében pelenkák vannak a fejem helyén. Ami persze túlzás kicsit. Mindenesetre olykor egyáltalán nem nézek, nem hallgatok híreket, mert azt érzem, valahogy védenem kell magamat. Idővel aztán nem bírom ki, hiszen mégsem dughatjuk homokba a fejünket.

– Négy éve házasodtak össze. Beszéltek arról előtte, milyen feltételekkel vállalnak gyereket, hogy előbb megtanulják egymást? Nem volt Patríciában félelem, aggodalom, hogy összeilleszthető-e az anyaság mindazzal, amit nőként, színésznőként elképzelt?

K. P.: Amikor Pétert megismertem, még úgy gondolkodtam: nekem nem lesz gyerekem. Merthogy színésznő vagyok, láttam színészgyerekeket színházban felnőni, nem akartam sem ezt, sem a lelkiismeret-furdalást, hogy mivel este színpadon vagyok, a nagymama vagy a babysitter altatja a gyereket. Péter viszont másképp látta.

– Péternek ugye van egy lánya az előző házasságából is.

Gusztos Péter: Igen, ő Sári. Szóval az első pillanattól azt éreztem: komoly hiba lenne, ha Kovács Patríciából nem válna anyuka. Neki való az anyaság, Trisa otthonteremtő, jó körülötte lenni – barátoknak, kollégáknak, gyerekeknek, mindenkinek. Szerintem annak, hogy két ember összeköti az életét, fontos része a gyerekvállalás. Amennyiben nincs akadálya ennek.

K. P.: Miközben egy gyerektől megváltoznak a családon belüli prioritások. Annyira csak a baba a fontos, hogy nekünk például újból fel kellett állítanunk bizonyos szabályokat. Nem könnyű...

G. P.: Hanna most nyolc hónapos. És csak nemrég volt a második olyan „szabad alkalom”, hogy kettesben el tudtunk menni valahova. Könyörögtem neki ezért. Igen, mindenünk a gyerek, de ha ilyenkor a férfi és a nő elveszíti egymást, annak nincs jó vége.

K. P.: Másfelől meg nálunk Péter a gyerekügyi ombudsman. Megesik, hogy én vagyok a „rossz rendőr”, Hanna sír, amire úgy reagálok, hagyjuk, mert ez csupán egy kis hiszti. Péter viszont azt mondja, Hanna még nem tud hisztizni, vegyük ki a járókából, mert valami baj van. Nekem ez nagyon megnyugtató.

G. P.: Kétségtelen, több a szerepem annál, mint hogy én vagyok az, aki leviszi a szemetet. Van két kutyánk, velem is ott lehet hagyni a gyereket, még a mosógépen is meg tudok nyomni három gombot. Vasalni nem szeretek, abban ügyetlen vagyok. Patrícia színésznő, én politikus voltam, amikor megismerkedtünk, nem is tudnánk sémák alapján élni.

K. P.: Péterrel már hat éve vagyunk együtt, és én ugyanolyan szabadon döntök a gondolataimról. Vannak kérdések, amelyekben nem értünk egyet, de ettől még önazonosak vagyunk.

– De a politikus Gusztos Péter másmilyen volt?

K. P.: Nem. Imponált nekem, nagyon! Még a színművészeti egyetemre jártam, amikor egyszer ő volt a Magyar Narancs címlapján. Ráböktem: ehhez a férfihoz egyszer még lesz közöm.

G. P.: Az 2002 tavasza volt.

K. P.: És 2008-ban találkoztunk.

G. P.: Eléggé sorsszerű volt. Én akkoriban már elköltöztem az előző családomtól, Trisa pedig egy nappal a találkozásunk előtt lépett ki egy hosszabb kapcsolatából. Aztán mire a házasságig eljutottunk, addigra én a pártommal együtt kibuktam a magyar parlamentből. Megszűntem politikusnak lenni.

– Miközben már tizennégy évesen ott sürgölődött az SZDSZ körül. És ahogyan nagykorú lett, azonnal belépett a liberális pártba.

G. P.: És az első cikk éppen a 168 Órában jelent meg rólam mint az SZDSZ egyik fiataljáról. Azt mondtam akkor: ha tudnék énekelni és táncolni, valószínűleg színésznek megyek. De nálam családi indíttatás is volt a politizálás: édesapám rendszerváltó képviselőjelölt volt Salgótarjánban.

– Aztán 2010-től újra kellett definiálnia önnek a saját szerepét?

G. P.: Igen. A lelkesedés, a tenni akarás megmaradt, ám hiányzott a beleszólás lehetősége. De erre is megtaláltam a választ: elindítottam egy civil kezdeményezést. Az emberi jogi kérdések mindig nagyon foglalkoztattak, másrészt tulajdonképpen a hobbimból, a sportból lett az új munkám. Kialakítottam egy pici territóriumot az életemben, a Suhanj! Alapítványt, amelynek semmi köze a politikához. A fogyatékkal élők sportjáról van szó.

K. P.: Büszke vagyok Péterre, hogy a politika után ilyen dologgal foglalkozik, és nem a saját érdekeit nézi.

– Miként tudják kezelni a hétköznapi életükben azt, hogy mindkettőjüket ismeri a nyilvánosság? Hogyan lehet így a kapcsolat hosszú távon is privát?

G. P.: Hála az égnek, engem már egyre kevésbé ismernek fel az utcán. Aminek vannak jó oldalai, a gyerekemmel sokkal nyugodtabban tudok elmenni bárhova. Nincsenek beszólások. Trisa szégyenlősebb, rosszabbul is viseli az ismertséget, mint én egykor politikusként.

K. P.: Nemrég beszálltam az egyik pláza liftjébe a gyerekemmel, ott volt még egy pár, mutogattak rám a két négyzetméteren, hogy „nézd már, ez a Kovács Patrícia meg a gyereke, nem?”. Ha épp jókedvű vagyok, azt mondom, „igen, talált”, még mosolygok is. De ott akkor, abban a pillanatban azt éreztem, keményen uralkodnom kell a mimikámon. Nagyon szeretek színpadon, filmen játszani, s nagyon nem szeretek plázákban, buszon, parkban „viselkedni”. De azt kell mondjam: kell, mert az emberek valamit elvárnak tőlünk, színészektől. Amikor valaki fölismer vagy „leművésznőz”, a legnyitottabb mosollyal kell fogadnom. És ezt én boldogan meg is teszem, de bizony megesik, hogy ehhez fáradt vagyok, és kimerült. Egyébként igaza van Péternek: valóban van bennem szemérem.

– Mennyire hiányzik Patríciának a színház?

K. P.: Öt hónapos volt Hanna, amikor visszavettem két szerepet – a Kramer kontra Kramer és a Francia rúdugrás előadásokban. Havi három estét jelent.

G. P.: De nem akarta őket visszavenni.

K. P.: Péter azt mondta: „Értelmezd már magad kicsit másképp is, mint Hanna anyukája.” És hozzátette: belefér a családunk életébe, hogy én fél hatkor elmegyek otthonról, és este tízkor érkezem vissza. Egy hónapban háromszor-négyszer egyelőre.

G. P.: Egy ismert és jó színész kihagyhat egy-két évet a gyerek miatt, de teljesen eltűnnie sem kell. Trisa anyukájával közösen gondoltuk úgy: sokkal jobb, ha néhány este megint színésznőként definiálja magát Patrícia. Amikor visszavette a Francia rúdugrásban a szerepét, amely egy frivol előadás, az első este után azt mondta otthon: érdekes volt, mert felvett egy szexi ruhát meg egy magas sarkút, az megemelte öt-tíz centit, és rögtön más lett a horizont, a nézőpont.

K. P.: De az igazi visszaállás picit még odébb van. Próbálok majd a következő évadban, de csak fokozatosan.

– És mit gondol, meg tudja engedni magának még egyszer ezen a pályán, hogy testvére is legyen a lányuknak?

K. P.: Ha nem, akkor valami baj van azzal a pályával.