Szenteste az aknamezőn

„Így válnak majd jelszavaink betonvalósággá...” cirkalmazta pb-beli nyilatkozatát Bástya elvtárs, midőn szabad kezet kapott a magyar Maginot-vonal megépítésére. Előbb még azt is elmagyarázta kellő tudálékossággal: „Az Őrségtől le Szegedig épülő, jó félezer kilométeres erődrendszer előtt majd le kell gyalulni egy sávot, a határőrvidék ugyanis óhatatlan beáldozására kerül a titóimprilisták támadásának.” (Hadarva is kínlódott az idegen hangzású szavakkal.) Ha nem hittek is komolyan egy ilyen előháborúban, sejtetni hasznos volt, magyarázataként a keményedő belpolitikának s az ellátási gondoknak. Önszuggesztiójuk révén később már fedett hadigazdálkodássá fajult a termelés is, létrehozva például a nehézfegyvergyártás „középiparágát” Biró Ferenc (Rákosi fivére) teljhatalmú irányításával.

Mivel minálunk a Dráván túl már a leendő harci ellenfél is fel-feltünedezett, mustrálásukra egy szemlebizottság kerekedett fel. Fegyveres erőink szovjet tanácsadóiból állt össze a misszió, s hogy ne keltsen gyanút, karácsony estére időzítették az akciót. „Határőrveteránoknak öltöznek majd a nagyágyúk – tudatta a fegyvernemi újsággal egy generális. – Oda lehetne zavarni valakit.”

A főszerkesztő rámutatott a fotós kiskatonára: „Kapja össze a cókmókját, bevetésre indul.” Szerénységem volt a kijelölt.
„No, a masinákat aztán gyorsan súlyba! – ripakodott rám Závodszki őrnagy, aki a déli határkerületek fő-fő elhárítójaként aznap az őrsön is átvette a hatalmat. – Tudom én, hogy ma práznyik lenne, de a katona akkor ünnepel, ha engedélyt vagy parancsot kap rá. Értettem? Akkor harasó” – és az eligazítás folytatódott. Beígérte, hogy aki nem fog az elkövetkező látogatás idején sarkosságot, de egyben derűs elégedettséget tanúsítani, az megnézheti magát a nagymenők távozása után. Nagy „tabularázást” ígért, amibe a kiszabható fenyítések összességét beleértette. „Ha megszólal a riadócsengő – fejezte be alkalmi szónoklatát –, már nehogy a Jézuskát várják... Attól kezdve hadiállapot!”
A Dé-manusok – ahogy a katonanyelv hívta Závodszki embereit – már délben megszállták a környéket.

Ötvenlépésenként húzódott be az ágak alá egy-egy csőre töltött őrbundás. Azt még ők sem tudták, hogyan került oda egy szovjet páncélos. Motorzúgását elighanem elnyomta az éjjeli szélvihar. Ez az őrsépület egyébként abban is különbözött a többi Dráva-partitől, hogy az odavezető földutat szinte belesüllyesztette a horhosba a legutóbbi zöldár.
Bent az őrsön az izgalom akkor hágott a tetőfokára, amikor a magasfigyelőből jelentették a konvoj feltűntét. Lassan érkeztek be a kocsik, élükön egy piros lámpás miniszteri cirkálóval. Mögötte tucatnyi Vauxhall. A finom, bőrüléses angol kocsikat eredetileg a taxivállalat hozatta be, de egy bizonyos hatóság rátette a kezét, és Wartburgokat adott a helyükbe. Most csöndesen duruzsolva álltak be a rejtőhálós alkalmi parkolóba. Az ajtócsapkodások elmaradtak. Ami az átlagéletkorát illette a vendégseregnek, jó ötvenes lehetett, furcsa ellentmondásban a raktárszagú magyar határőr-egyenruháikkal, amelyeknek tiszthelyettesi vállpántjait igazgatták. Az őrsparancsnok is azokat vizsgálta, fürkészve, hogy kinél jelentkezzen. Végre belépett egy alezredes. Rangján szólította meg Varga hadnagy, de hirtelen egy izgága bőrkabátos furakodott előre, s rádördült: „A szentségit, kinek jelent maga? Nem ismeri a saját parancsnokát?”
Később meg az volt a baj, hogy a valóságnak megfelelően vezérőrnagynak titulálta Piros Lászlót, aki az alkalomra csak főtisztet alakított. „Hát én ki vagyok? – kekeckedett tovább a bőrkabátos. – Engem nem ismer?” „Úgy gondolom, a parancsnoki gépkocsi sofőrje az elvtárs” – szólt a válasz gyermeki ártatlansággal. Miután azonban többen felsandítottak Farkas Mihály bekeretezett fényképére, végre kapcsolt. „Tisztelettel elnézést kérek vezérezredes elvtárs, kérek engedélyt bemutatkozni... Varga Mihály hadnagy...” „Holnaptól alhadnagy” – toppantott a „rézágyús”. „Piros, legyen gondja rá.” A határőrség főparancsnoka bólintott.

Az őrsállomány fele kint dekkolt már a folyóparti állásokban, a másik fele meg felsorakozva állt a körletben, rezzenéstelen, arccal hallgatva pincérkabátos társuk hasbeszélését: „Megy ám a nazdarove, szlopálnak a tadók” (mármint a tanácsadók). A tolmácsok kapkodó rutinszövegei aztán belevesztek a megemelkedő zajszintbe, miután a friss pirogokat újra le kellett öblíteni. Az indulást azzal jelezte diszkréten a főtörzsnek öltözött Závodszki, hogy üdvözült mosollyal és bokázó pazsalujsztázással távcsöveket osztott. Az NDK-ból kapott, éjjel is látó gukkereket, és az épületből kilépve igazgatták szemükhöz, majdnem olyan kecsesen, mint Mojszejev szólótáncosai, „kispricceltek” az útra.

A téli folyópart hajdani frontemlékeiket idézte. Rejtőzködve, egymással csak suttogva figyelték a keskeny túlparton magasodó „karolát”. Így hívták a jugoszlávok őrsépületét. Nyitott géppuskaállásából áthallatszott a fegyverek betározásának csattogása. Mellette egy rádió keresőjével szánkázott valaki. A hangokat hátára vette a folyó, hozta a Markaricát, a népszerű slágert, majd beúszott a „Hej szlovéni”, a himnusz. Éjfélre járt, big banden szólt a „Stille Nacht”, elvégre karácsony volt. Másutt. Itt hadiállapot. „Pjotr Fjodorovics – súgta társának egy álőrmester –, három jól becélzott aknagránát elég lenne.” Társa kesztyűs öt ujjával korrigált.

Ott hasalt a magyar főnökség is. Értetlenül nézték, amint hirtelen világosság ömlik szét a folyóparton.
A karola száz meg száz nyomjelző rakétáját szórta szét a téli éjszakában. Szivárványszínekben fürdött a határvidék az alkalmi csillagszóróktól. A harcedzett vendégek csöndben káromkodtak, és aziránt érdeklődtek, nincs-e válasz ilyen esetre. „Nincs – sustorogta Farkas Mihály. – Nincs felhatalmazásom a harmadik világháború kirobbantására. Egy óra múlva jönnének a Liberátorok, és nem konfettit szórnának...”

„Pár hónapja egyik határőrünket is kilőtték a magasfigyelőből” – tolmácsolta segédtisztje Piros suttogását. Mire foghegyről jött a válasz: „Errefelé még nem hallottak hangtompítós távcsöves puskáról? Én bizony megugráltatnék egy-egy tisztet.”

„A tisztek mifelénk rangrejtve járnak” – magyarázta Varga, és csak akkor kúszott tovább termoszával, amikor rádöbbent, hogy az adott helyzetben válasza több mint udvariatlanság. Polemizálás csak azért nem támadt a könnyen félreérthető magyarázkodásból, mert Farkas, a rangidős főhadügyér leintette a készülő szcénát: „A végén még felfázik a vesém.” Aztán oroszul folytatta: „Azt hiszem, eleget láttunk, ma már nem lesz háború... Na, kujtorogjunk visszafelé.”
Lopakodva mentek a mélyútig, ott meggörnyedve, testükkel fedezve a lángocskákat, rágyújtottak. Tenyerükbe fordították a gyűrt hüvelyű Kazbekeket. Bosszúsan követték az őrsparancsnok lábnyomait. Tudták valamennyien: az aknamező szélén járnak.

Ott járt akkor az egész ország.