Szentesi Éva: Ha elköltöznék, ez itt attól még ugyanúgy elrohadna

Hangulatos belvárosi lakásában fogadott minket Szentesi Éva író, újságíró, rákellenes aktivista, akivel a WMN-en újonnan megjelent, Borbély Alexandrával közösen indított műsora, a Nem mondod?! apropóján beszélgettünk. Tabuk nélkül mesélt nekünk az elmúlt időszakról és édesanyja elvesztéséről. Azt is elárulta a 168-nak, hogy a Pedig olyan szépen éltek című fikciós kötetében melyek az önéletrajzi elemek, illetve hogy hogyan tűri a negatív kommenteket.

Kinyílt a világ, feloldották a korlátozásokat. Hogy van most?

Vegyes időszakon vagyok túl. Másfél éve kezdődött a pandémia, és jelenleg olyan, mintha ez nem is történt volna meg. Mintha egy rossz álomból keltünk volna fel, aminek már nyoma sincs. Rettenetesen nehéz volt. Az első időszakban tényleg csak azzal a kevés emberrel találkoztam, akik nagyon fontosak. Legelőször a munka miatt aggódtam, nem az egészség miatt. Az aggasztott, hogy túl fogja-e élni a munkahelyem, mi lesz a könyvkiadással, mi lesz az anyagi biztonsággal. Aztán nekünk a tavalyi év gyümölcsöző volt munka szempontjából. Viszont rossz volt látni az ennél szerencsétlenebb helyzetben lévő barátaimat. Abból a szempontból remek élmény volt, hogy kiderült, egy új élethelyzethez hogyan alkalmazkodunk, egymáshoz hogyan alkalmazkodunk, és mennyire hiányoznak a megszokott életterek. Alapvetően szociális az életem, és ebben az időszakban redukálódtak a baráti kapcsolataim. Ami megmaradt, az viszont meg is erősödött.

Itt töltötte a karantént ebben a lakásban. Most hogyan viszonyul ehhez a térhez?

Nagyon szeretek itt lakni.

Tehát nem sokallt be tőle?

Egyáltalán nem. Persze rémálomként éltem meg, amikor tényleg szigorú karanténba kerültem. Február végén lettünk betegek a húgommal, az unokaöcsémmel és az anyámmal egyszerre. Tíz napig nem tudtam kimászni az ágyból, közben anyu egyre rosszabbul lett, be is került a kórházba. Az a három hét borzalmas volt. Az egész ijesztően gyorsan történt és sokkoló volt, nem tudtam ebből még felocsúdni. Mostanában sokat járok-kelek, szórakozom, találkozom a barátaimmal, de édesanyám elvesztésével egyelőre lehetetlen szembesülni.

Fotó: Dimény András / 168.hu

Van önben düh ezzel kapcsolatban, mondjuk az egészségügyi rendszer vagy a kormány felé?

Akkor volt, amikor bent feküdt a kórházban, és közben olvastam a híreket. Rettenetesen dühös voltam mindenkire: a kormányra, az egészségügyre, a focistákra, a rendszerre. Nem hittem el, hogy ez megtörténhet az én erős anyámmal. Nagyon mérges voltam, de már nem vagyok az.

Most mit érez?

Nem tudom felfogni a történteket. Most már lassan három hónap telt el a temetése óta, úgyhogy megtartottuk az első családi összejövetelt. Régebben, amikor hazamentünk vidékre, anyu mindig várt minket. Most nem. Nekem az a taktikám, hogy a barátokkal nem beszélek erről, ők a védőháló. Érdekes élethelyzet ez. A halála valószínűleg majd később fog leesni.

Mi lesz akkor?

Nem tudom. Nagyon sok mindenki próbált tanácsot adni, például a főnököm és barátom, D. Tóth Kriszta. Rengeteg hasonló hozzászólást, történetet is olvasok. A gyász most egy kollektív élmény. Szoktatom magam ahhoz, hogy ő nincs, de soha nem fog nem fájni. Lehet, hogy bizonyos pillanatokban sokkal könnyebben tudok majd rá gondolni, vagy beszélni róla. Most hétvégén azonban csak ültünk a kerti asztalnál, én a napszemüvegem alatt bőgtem. Nem tudom, hogy le fog-e esni valaha. Most még próbálom magam távol tartani ettől.

Borbély Alexandrával a karantén alatt csinálták meg a közös YouTube-csatornájukat. Sok interjúban elmondták már, hogy az Instagramon ismerkedtek össze, de ez a barátság azóta is szoros és töretlen. Hogyan alakult ki?

Könnyen barátkozós típus vagyok, de kevés embert engedek magamhoz igazán közel. Szandra az első pillanattól kezdve valahogy ismerősnek tűnt. Abban az évben vált híressé Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjével, interjúról interjúra járt. Megnéztem a filmet, megjegyeztem magamnak, hogy milyen helyes ez a lány, mennyire tehetséges színésznő. Bekövettük egymást Instagramon, ő pedig rámírt az edzőmmel kapcsolatban. Egyszer-kétszer dumálgattunk az edzőteremben, később elmentünk együtt kávézni. Nem voltak kötelező körök, az egész természetesen alakult ki. Pont akkoriban volt egy könyvbemutatóm. Ő is elolvasta a regényt, tetszett neki. Egyértelműnek gondoltam, hogy őt kérem fel a felolvasásra. Baromi jól megcsinálta. Vannak köztünk hasonlóságok, például a »vidéki lányság«, az anyáinkkal való viszonyok, azonos az értékrendünk, gyakran azonosak a reakcióink a világ dolgaira. Tudjuk egymást inspirálni, támogatni, ezért maradt ez a barátság ennyire mély. Mostanra már inkább testvér funkciót tölt be az életemben.

Fotó: Dimény András / 168.hu

Láthatóan sok időt töltenek együtt.

Így van. Azért kemény sztorikon vagyunk túl külön-külön és együtt is, annak ellenére, hogy ez egy viszonylag rövid barátság. Vannak ezer éve tartó baráti kapcsolataim. Szandrával mégis a legtöbbnél mélyebb a viszonyom.

A közös projekt, a csatorna ötlete hogyan indult?

Szandra találta ki. Felkértek egy kampányra kettőnket, amiben közös videókat gyártottunk, és nagyon nagy sikerük volt. Azt éreztük, a technikai részét nem számítva nekünk ez nagyon jól megy. Megvettük hozzá az eszközöket. Az első epizódot állvány nélkül vettük fel, egy fazékra tettük le a telefont. Egyáltalán nem értünk az eszközökhöz és a YouTube-hoz. Ment a bénáskodás, ami helyes volt egy darabig. Csak aztán azt éreztem, hogy uncsi lesz, ezt a poént nem nem lőhetjük el mindig.

De nem poén volt.

Tényleg nem, abszolút nem értettünk hozzá. De később rájöttünk, hogy vagy profin csináljuk tovább, vagy abbahagyjuk. Itt jött a képbe a WMN, ahol profi körülmények között profi stábbal forgatott rendes műsort csináltak belőle. Nagyon jót tesz neki, mert van szerkesztőnk. Korábban csak szerkesztés és vázlatok nélkül dumáltunk valamiről. Most a videóknak van vonalvezetése, van egy rendes stáb, operatőr, szerintem sokkal jobb lesz. Hat részt vettünk fel összesen három forgatási napon. Továbbra is ebben a környezetben vagyunk, tehát megmarad az otthoni hangulat, a barátnős, csacsogós atmoszféra.

Mégis, nagyon sokan azért nézték az első évadot, mert pont az tetszett nekik, hogy nem profi, teljesen az önök saját terméke minden ügyetlenkedéssel és tökéletlenséggel együtt. Nem tart attól, hogy a professzionális stáb pont az ártatlan bájától fosztja meg a videókat?

Nem félek ettől. Így gatyába rázva szerintem sokkal jobb lett, sokkal többen meg is nézték. Olyat meg úgyse tudunk csinálni, ami mindenkinek a kedvére tesz. Azt már elengedtük, hogy mindenkinek megfeleljünk,. Szerintem azért megmaradt a barátnős hangulat. Jól éreztük magunkat, mintha nem lett volna itt senki. Leültünk a kamera elé dumálni, de nagyon segített, hogy van egy vonalvezetés. Meg is lesz vágva, tehát kimaradnak az idétlenkedések.

Fotó: Dimény András / 168.hu

A vlog keretein belül Borbély Alexandra felolvasta az ön egyik könyvét, a Pedig olyan szépen éltek című művet. Ezzel mi volt a cél?

Szandra ötlete volt, miután ő személyesítette meg a főszereplőt, Nyilánszki Marit a könyvbemutatón. A karantén alatt váltak népszerűvé az online felületek ilyen szempontból, és Szandra kitalálta, hogy felolvassa ezt a kötetet. Nagyon illett hozzá Mari karaktere.

Ez az első fikciós regénye, amely a gyerekkori traumák következményeit tárgyalja egy mérgező minták között felnövő lány életének történetén keresztül. Mennyire szerepelnek benne önéletrajzi elemek?

Valamennyire minden át van formálva. Az anya karakterét a környezetemben lévő sztorikból gyúrtam össze. Mindig is foglalkoztatott az, hogy a felnövekedésünk alatt minket ért traumák, behatások, anya-lánya viszonyok milyen emberré tesznek bennünket. Érdekes kérdés, hogy mennyire vagyunk számon kérhetőek azokért a dolgokért, amiket felnőttként elkövetünk. Nyilván regényfolyamokon keresztül lehetne kibogozni, hogy valaki miért lesz olyan, amilyen. Azt akartam itt megfogni, amikor valaki akaratlanul lesz mérgező szülő. A főszereplő egy fiktív személy, de nyilván bizonyos érzéseit én is átéltem. A vidéki, északkelet-magyarországi környezet a saját környeztem, ott nőttem fel, arról tudok nagyon jól írni, azt tudom megrajzolni. A főszereplő művészeti iskolába jár, és én is művészeti iskolába jártam.

Milyen más közös pont van még?

Krusóczki Brigi karaktere, aki Mari általános iskolai barátnője. Nekem is volt egy hasonló rendezett életű barátnőm, őt is a saját életemből hoztam.

Összességében tehát ön nem hasonlít Marira.

Nem, egyáltalán nem.

A tavaly tavasszal megjelent könyve, A legfontosabbat utoljára hagytam a rák történetét meséli el újra átgondoltabb és kiegészítettebb formában, amelyben az utána következő öt évnyi rehabilitációs folyamatról is mesél. Lesz még könyv a betegségéről?

Nem, nem akarok több könyvet írni a rákról.

Fotó: Dimény András / 168.hu

De ez a második könyv mégis megszületett. Miért érezte úgy, hogy a Hamvaimból után újra foglalkoznia kell a témával?

A Hamvaimból című kötetet a féléves tünetmentes időszakom alatt kezdtem el írni. Viszont közben kiújult a rákom, leállítottam az egész folyamatot, mondván: olyan könyvet nem írok, aminek az a vége, hogy nem élem túl a megjelenését. Úgy éreztem, ha pozitív a végkifejlet, és tud segíteni egy pozitív történettel, akkor megjelenhet, de egyébként nem szeretném. Nekem akkor még testileg és lelkileg is nagyon friss és feldolgozatlan volt az egész. Akkor még nem tudtam, hogy a negatív lelettel nincs vége a rákos megbetegedésnek. Rájöttem, hogy meg kell osztanom a rehabilitációs történetemet is, mert úgy lesz teljes a történetmesélés. Abban az időszakban dolgoztunk egy nagy rákedukációs kampányon egy prevencióval foglalkozó kutatócéggel, és rengeteg anyag gyűlt össze arról, hogy hogyan lehet még egyáltalán edukálni az embereket méhnyakrák témában. Egyértelműen kellett erről még egy könyv, azonban többet nem akarok írni.

Sokan támadják azzal, hogy ön a médiában a rákkal túl sokat szerepel, vannak, akik szerint ön ezzel haknizik. Ezek a kommentek megérintik?

Annyi mindent írnak meg mondanak az emberre, már hozzáedződtem. Vastag bőrt lehet növeszteni, és egy idő után már csak nagyon kevés dolog érint meg. Kaptam hideget-meleget. Olyan is volt, hogy valaki irigy volt a rákomra, és az ebből írt sikerlistás könyvre. Ha erre féltékeny valaki, akkor nagyon szívesen odaadom neki az egész csomagot, vigye. Ami az anyámmal történt, még inkább megedzett. Már nem tud felbosszantani, mondjanak amit akarnak. Nem akarok olyan embereknek a társaságában időt tölteni, akik nem érdekelnek igazán, vagy csak az időmet rabolják, vagy nem fontosak az életemben. Annyira rövid az élet. Tényleg, anya alig húsz nap alatt ment el. Épp elég időt elvettek tőlem már azok, akik igazán nem is fontosak. Az se zavar, ha azt mondják, ezzel haknizom. Vehetjük ezt tulajdonképpen hakninak, mert egy időben mindenhol, ahova elmentem, erről beszéltem. Tulajdonképpen az volt a cél, hogy ez a téma minél több helyen megjelenjen.

És mi a helyzet a jó kritikákkal?

Azokat meghallgatom, mert van rengeteg olyan, amin elgondolkodom, ami tényleg fontos, és igen, valakinek igaza van. Szükség van a folyamatos önvizsgálatra.

2018-ban D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal című műsorban azt nyilatkozta, ön még nem siratta el azt, hogy nem lehet gyereke. Ez a folyamat azóta hogy áll?

Nem érzek irigységet, haragot, nem vagyok dühös, hogy ez nekem nem adatik meg. A gyerekvállalás még nincs kizárva, de még nem jött el a pillanat. Szerintem ez nem trauma, hanem járulékos veszteség. Rengeteg olyan nőnek sem lett gyereke, akinek nem kellett átmennie ilyen traumákon.

Ezek szerint ez a megsiratás még nem történt meg. De lehetséges, hogy nem is kell.

Igen, így van.

Fotó: Dimény András / 168.hu

Nemrég jelent meg egy másik rendhagyó műve is, a Péterfy-Novák Évával közösen írt Damaszt és paprikás csirke, amely egy életrajzi történetekkel összekötött különleges szakácskönyv. Mennyire meghatározó az ön életében az evés, tekintve, hogy ennyi élményt tud receptekhez kötni?

Nagyon szeretek enni, és imádok főzni. A karácsonyi időszak a kedvencem, nálam már november végén áll a karácsonyfa, fel van díszítve a lakás, és körülbelül 7-8 karácsonyi vacsorát tartok. Szeretünk étterembe járni. Az anyám elvesztése és a koronavírus miatti ízlelési gyengeség miatt persze megváltozott az evéshez való viszonyom egy ideig. Elég sok kiló lement rólam ebben a stresszben és betegeskedésben. Most újra szeretek enni, de egy kicsit mellékessé vált. Nálunk az összejövetelek mind a kaja körül forognak. Gyerekkoromban a vasárnap elképzelhetetlen volt anélkül, hogy átmentünk a nagymamáékhoz, és együtt főztünk. A nagymama meghatározó recepteket és ízeket adott át. A gyerekkorom ebben a tekintetben egy csillámporos mesevilág volt. Aztán később rengeteg vendéglátós barátom lett. Szeretem a jó koktélokat, imádom a jó borokat. Nekem ezek mindig fontosak voltak, mindig nagy gasztrorajongó voltam, ráadásul az étkezések szociális vonatkozása is nagyon fontos. Elég sok ételhez van sztorim.

Rendszeresen szólal meg nyilvánosan társadalmi kérdésekben, például Schobert Norbi kijelentéseire reagál, illetve legutóbb az Instagramon posztolt az új pedofíliaellenes törvénycsomagról. Mi hajtja ilyenkor?

Néhány évvel ezelőtt minden nap felbosszantottam magam valamin, ez manapság is előfordul. Az én környezetem liberális és elfogadó. Rengeteg barátomat érinti a pedofiltörvény. Van olyan barátom, aki elköltözött Magyarországról az itthoni politikai helyzet miatt. Régebben fontosnak éreztem a kiállást közügyekben. Mostanra inkább úgy érzem, hogy semmi értelme nincs hangosan elmondani, kapni nagyon sok lájkot meg rengeteg hozzászólást, aztán semmi nem változik. Azoknak az embereknek, akiknek mondom, talán nem is kell beszélni ezekről az ügyekről. Kicsit kiábrándultam ebből az egészből. Nem is tudom eldönteni, hogy kire szavazzak a következő választáson. Nem látok alternatívákat, inkább csak széthúzást. Persze mindig fel fogok szólalni, de inkább szemfényvesztésnek érzem ezt is. Hiába kapok rá több ezer lájkot, másnap úgyis aláírják vagy megszavazzák az új törvényt. A Kossuth téren most például rengetegen vettek részt a tüntetésen, és mi történik? Semmi. 

El tudja képzelni, hogy emiatt elhagyja az országot?

Nem. Emiatt biztosan nem fogok elköltözni. Magyarok a szavaim, nem tudom őket elvinni máshova, még akkor sem, ha tudnék külföldről írni. Nem tudom, mi változna akkor ha elköltöznék. Máshol élnék. És? Ez itt attól még ugyanúgy elrohadna. Ezt a csomagot sehol nem lehet letenni.

Ha most bárkivel a világon beszélgethetne egy órát, ki lenne az?

Az anyám. Elbúcsúznék tőle rendesen.

(Kiemelt kép: Szentesi Éva író, újságíró interjút ad a 168-nak. Fotó: Dimény András / 168.hu)