Szent István-i szolgálat

Szabadkozik, amikor felhívom telefonon: annyira nem öreg, nem érte még el az ötvenet sem, miért írunk róla cikket? Egy perc sem telik el, és Horváth Zoltán Istvánnal, az Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosával, esperessel, Terézváros díszpolgárával tettetett szörnyülködéssel hozzuk fel az idő múlására figyelmeztető jeleket, mintha régi ismerősök lennénk. Aztán azt mondja, másnap délután két fiatalt ad össze – kosaras termetűek, akárcsak ő, több mint 190 centi magasak –, találkozzunk az esküvő után.

Szombaton forró az aszfalt a Nagymező utcában. A templom előtt százéves díszautó, koszorúslányok, izgatott sokadalom. Az ifjú párt, Tamást és Bernadettet egy református lelkész és Zoltán atya kíséri ki a templomból. Kezet fogunk a plébánossal, szemüveg, oldalra fésült haj, szálfatermet, szelíd beszéd. De adomázik is, ha kell, most éppen azt meséli nevetve, hogy az imént az ifjú pár fotósának magyarázta: a szertartás után leülhetnek beszélgetni. A fényképész bólogatott, bár nem értette a dolgot, végül udvariasan hárított: neki utána a lagziba is el kell mennie.

Ellentétben velem és a fotósunkkal...
Horváth Zoltán István kereskedőcsaládba született, szülei a Közért vállalatnál dolgoztak. Édesanyja tanár akart lenni, de mivel a nagypapa saját üzletet vitt, ergo a „nép ellensége volt”, nem vették fel egyetemre. Édesapját szüleivel a Felvidékről telepítették ki.

Zoltán bátyját mindig „paposnak” tartották, mégis jogász lett, ő pedig, aki kereskedőnek tanult, pap lett. Persze nem volt ennyire egyenes az út, és eleinte tiltakozott is a sorsa ellen.

Bár kitűnően tanult, utálta az iskolát, arra gondolt, hogy az általános után olyan intézménybe jelentkezik, ahol szakmát is kap, meg érettségit is. Két legyet egy csapásra! Kereskedelmi szakközépbe került, gyakorlatra a Pasaréti téri csemegeüzletbe járt, tejesrekeszeket mosott, az üvegvisszaváltóban dolgozott. Aztán harmadévesen átkerült a bolt presszójába. Az volt a kereskedelem igazán szép oldala, szeretett az emberekkel foglalkozni, találkozhatott hírességekkel, Psota Irén vagy Rákosi húga is oda járt.

Már az iskolában vonzotta a tanácskérőket, hozzá fordultak, ha szerelmi bánatuk volt vagy összevesztek a szüleikkel.

– Ez volt az első jel, más útra szánt engem az Isten! – mondja.
Nem sokkal később a Feneketlen-tó melletti Szent Imre-templom új papja, aki nem is ismerte őt, azt mondta, papnak kéne tanulnia.

Dehogy leszek pap! – állt ellen Zoltán. Érettségi után a Ferenciek terén lévő Ecclesia Szövetkezetnél helyezkedett el, eladó lett, templomi felszereléseket, egyházi könyveket, kegytárgyakat árult. Hamarosan előléptették, irodai munkára osztották be, megemelték a fizetését, ő mégis úgy érezte, valami hiányzik az életéből.

A Szent Imre-templomban egy öreg atya – a világháború idején tábori lelkész volt, így a rendszer eltiltotta hivatása gyakorlásától – egy szombati mise után váratlanul azt mondta neki:– Akár pap leszel, akár nem, az önfegyelem és az önnevelés a legfontosabb legyen az életedben.

Akár pap leszel, akár nem? – a fiatal irodista nem értette, honnan veszi ezt az atya, de nem kérdezett vissza. Hétfőn már nem bírta tovább, felhívta telefonon, ám kiderült, az öreg kórházba került. Meglátogatta: már eszméletlen volt, nemsokára meg is halt.

– A sírjánál jöttem rá, hogy ez üzenet volt. Isten elszólította őt, és így jelezte, nekem kell a helyébe lépnem – meséli.

Jelentkezett a papnevelő intézetbe. Szülei kezdetben ellenezték, mert szerintük nem tudott emberek előtt beszélni, rossz volt az állóképessége.

Valóban, az 57 kilós, 192 centiméter magas fiút – akinek többszörös gerincferdülése van, és lyukas a tüdeje – a sorozáson is alkalmatlannak minősítették. Aztán amikor a szülei látták, döntése végleges, mindenben támogatták.

Persze az előfelvételis kispapot azonnal behívták katonának. Hiába volt alkalmatlan, csakazértis! A papnak készülő fiatalokat Lentiben egy ezredbe osztották be a büntetett előéletűekkel.

Türelem, megértés, ima – talán ez segített, hogy átvészelje mind a tizennyolc hónapot. Vagyis az önfegyelem és az önnevelés, ahogy az öreg tábori lelkész mondta. A betűkkel bajlódó katonatársak, ha szerelmes levelet akartak írni kedvesüknek, hozzá fordultak, és ő megírta az üzenetet helyettük.

A fiú a laktanya és később a papi szeminárium kötöttségét, a zárt világot nehezen viselte. Próba volt az is.

Valaki még a papszentelés előtt azt mondta neki:
– Ha egyetlen embert egyetlen lépéssel közelebb viszel Istenhez, érdemes volt papnak állnod.
A papszentelés után egyik ismerőse miatta változtatott az életén. Azt mondta neki:
– Bántottam azokat, akiket szerettem, vagyis nem szerettem igazán.
Egy másik rokona a halálos ágyán tőle kérte, hogy adja fel az utolsó kenetet.
– Idegentől ezt nem kértem volna – mondta a haldokló.
– Ha csak az előbbi két esetet nézem, már megérte papnak állnom – mondja a terézvárosi plébános.

Zoltán atya fiatal korában ministráns volt a Bazilikában, részt vett a Szent István-nap megszervezésében. Tempfli József püspököt idézi, aki szerint az ő életében a kereszténység és a magyarság nem zárja ki egymást, sőt összetartozik.

– Szent István minden döntése előtt a kápolnájában imádkozott. Isten segítségét kérte. Ezért a korában sokan gyenge uralkodónak tartották, pedig nem volt az. Arra tette fel az életét, hogy itt egységes nemzet legyen. Mára széthullott ez a nép. Az „én” került előtérbe, pedig az evangélium is arról szól, hogyan lehet a másikat szolgálni és segíteni. Szent István intelmeiben, amelyet fiának, Imre hercegnek írt, az szerepel: téged azért rendelt az Isten, hogy a népet szolgáld, leginkább segítsd a szegényt, a nincstelent, mert a gazdag ki tud állni jogaiért, de aki kiszolgáltatott, azt neked kell támogatnod.

Horváth Zoltán István szolgált Kőbányán, prefektus lett az esztergomi szemináriumban, plébános a soroksári Nagyboldogasszony-főplébánián, és most itt, a terézvárosi templomban negyvenkét közösség őrzője és motorja.

Meséli, pályája kezdetén egy reggel nem ébredt fel időben, mivel előző este hittan után sokáig beszélgetett a fiatalokkal. Így a misére késve érkezett, aztán a temetésre is. Onnan autót vezetve, kapkodva a piros lámpáknál öltözött át, a zaklatott napon nem készült fel rendesen az esti prédikációra, csak rövid beszédet mondott. Este hittan jött, és amikor végre keserűen, holtfáradtan a szobájába ért, megcsörrent a telefonja.

– Mi jöhet még? Azt hittem, valaki felháborodva hív az egész napos fegyelmezetlenségem miatt. Ám egy férfi a vonal túlsó végén arról beszélt, hogy este véletlenül tért be a templomba, hallotta a prédikációmat, és köszöni szépen, mert egy őt tizennyolc éve foglalkoztató kérdésre adtam neki választ. Ekkor jöttem rá, hogy fontos az önfegyelem, de Isten – bármennyi butaságot is csinálunk – használ minket. Hogy általunk segítsen.