Szégyenlista

Az udvaron buldog fekszik. Szaporán veszi a levegőt, akár egy malac, röfög a forróságtól. Egy asszony kerekezik haza. Mint a kutyaugatás, száll utána a telepi por. A testes nő ronggyal törölgeti a szemére csorgó izzadságot. Fél kézzel tartja a kormányt, kacsázik alatta az út.

Itt valamennyi ház egyforma: mindenütt ugyanaz a piros palatető, kopott, fehér vakolat, áttetsző esőbeálló, kék szemeteskuka. Kerítéseken, köteleken nyújtóznak a frissen mosott ruhák, falnak dőlnek a biciklik, lustálkodnak a műanyag kerti székek. Embert alig látni. A penészes falak közé húzódott mindenki. Hódmezővásárhelyi telepi idill, havi tízezer lakbérért.

A biciklis nő után eredünk. A kapu előtt érjük utol. Rémült az arca.

– Az önkormányzattól vannak?
Megnyugtatnánk, de nem sikerül.

– Ne írják le a nevem. Nem akarom kiplakátolni a szegénységemet – kérlel.
Rajta van Lázár János polgármester listáján ő is. Egyike azoknak, akiknek a nevét, lakcímét az önkormányzat kitette az internetre, mert nem működtek együtt a szociális osztállyal. Kértek támogatást, de nem vették át, így másoknak hátrányt okoztak – szól a verdikt indoklása. Lázár szerint vannak, akik Mercedes terepjáróval járnak segélyért. Élősködnek.
De ha akad egyetlen is a listán, aki vétlen?

Az asszony bűne, hogy egyszer nem ment el az ingyenebédért. Kórházban volt akkor – mondja. Nem gyógyult meg, „szíves” még most is. Unokáinak szólt, vegyék át az ennivalót.

Heten egy fedél alatt

Homlokát törölgeti. Miközben mesél, egyre erősebben dörzsöli a bőrét. Mintha már nem is az izzadságot akarná eltüntetni magáról.

– Miért tettek rá a listára? Miért bántanak még ezzel is? Elég baj nekem a szegénység!
A telepen ma szinte mindenhol lebbencsleves, krumplifőzelék és fasírozott az ebéd. Adott az önkormányzat még csokit is az ingyenételhez. Az utolsó házban Mártának mégis folyton főznie kell, a kicsiknek még talán elég lenne az önkormányzati koszt, de a lakli kamasz Zsoltinak nagy az étvágya.

A konyhában ülünk le. Felettünk bivalykoponya lóg a falon. Mosatlanok az edények, épp túl vannak az ebéden. A kis piros lábasból már a kávé is kifogyott.

Ötvenöt négyzetméteren heten élnek: a két szülő és az öt gyerek.

A férjnek, Domján Zsoltnak korábban folyamatosan volt munkája, de másfél éve semmi nem akad. Így otthon sziklakertet épített, elvezette a háznak tartó esővizet. Nyughatatlan. Most is munka után néz, csak Márta meg a gyerekek vannak itthon. Nemrég született meg a legkisebbik Domján.

– Még terhes voltam, amikor megbeszéltük a férjemmel, hogy majd ő lesz gyeden a gyerekkel. Mivel Zsoltnak felajánlottak közcélú munkát, szóltunk az önkormányzatnak: két ellátás nem jár neki, ezért nem tudja igénybe venni a kiközvetítést. Azt a választ kaptuk, a bejelentéssel várjuk meg, míg megszületik a gyerek. Most meg letagadja az ügyintéző azt is, hogy szóltunk neki. Megkaptuk a büntetésünket: három évig nem kaphatunk az önkormányzattól semmit.
A férj most azon gondolkodik, hogy ügyvédhez fordul. Havonta 110 ezerből élnek heten. A becsületét elvették, csak a szegénység maradt.

Kihagyott csomag

Alexandrát keressük a telepen.

A Lázár-lista szerint a 21 éves lány nem vette át az önkormányzati élelmiszercsomagot.

Lépésben megyünk a kocsival.

– Maguk nyomozók? – szól be az ablakon egy férfi. Szakadt a ruhája, barátkozós a tekintete.
Megnyugtatjuk: csak újságírók.
Alexandráék udvarán háromkerekű műanyag bicikli, muskátli mellett műanyag székek, az ajtón függöny.

A lízingelt gyerek

Kiderül, a megadott címen már az anyja, Ica lakik a férjével meg 11 éves kislányukkal.

– A lányom kórházban volt a gyerekkel, amikor az ételt át kellett volna vennie. Fertőzést kapott a kicsi, egy hétig benn voltak mind a ketten – mentegeti a lányát.
Icáéknak sem megy túl jól, 130 ezerből élnek, és már előre félnek az iskolakezdéstől, mert nem tudják, hogy miből fizetik ki a gyerek könyveit.

Öröklődik a szegénység. Ica másik lánya, Nikolett a családjával hiába próbálkozik, nem jut önkormányzati lakáshoz. Négy saját mellé „lízingeltek” egy ötödiket, de ennyi poronty sem volt elég ahhoz, hogy új otthont kaphassanak.

– Talán nem a listával kellene foglalkoznia az önkormányzatnak – legyint Ica.
Látszik, sok már neki a nyomorúság.

– Alexandra is albérletben él. Keressék a lakótelepen – tanácsolja búcsúzásképpen.
Egy koszos macska haldoklik a lakótelepi porban. Beteg, horpadt az oldala, a forróság lassan megadja neki a kegyelemdöfést. Mellette egy kislány topban és térdig érő csizmában illegeti magát az aszfalton. Anyukájától csenhette el a ruhát, unatkozhat a nyári szünetben.

Betonfalanszter, kopott lépcsőház: Alexandra mosolyogva fogad. Jókor érkeztünk, 11 hónapos kisfia éppen felébredt.

Az előszobában babakocsi és pelenkák. A nagyszobában nehéz koloniálbútor, hitelből vették a párjával. A másik két szoba üres. Nincs pénz berendezésre. Húszezret fizetnek az albérletért, de azonnal ki kell költözniük, ha vevő érkezik a lakásra.

– Mit dzsozéskodsz? – mosolyog az anya a kicsire; a gyerek produkálja magát: nevet és ugrál.
A 21 éves lány fodrásztanulóként esett teherbe. Így nem tudta befejezni az iskolát. Akkori párja elhagyta, élettársával a gyerek születésekor jöttek össze. A fiú ugyanis kórházi dolgozó: ha kell, a ruhákat viszi a mosodába, ha úgy alakul, ebédet oszt.

Egy ideig a telepen éltek, de penészesek arrafelé a lakások, télen asztmás lett a gyerek. Aztán jött a kalicifertőzés. A kórház megengedte, hogy a lány is benn maradjon a beteg kisbabával.

– Valóban kértem segélyt az önkormányzattól. Kétheti tápszer 15 ezer forintba került. Már nem bírtam anyagilag. Nem pénzt adtak, hanem felajánlották: gyógyszert kapok, vagy élelmiszert – meséli.

Apa kamionján

Ő az étel mellett döntött. Végül nem vette át. Hirtelen jött a betegség.

Most párjával együtt 130 ezerből élnek. Szinte semmire nem elég. Fiatalok még, kimozdulnának a négy fal közül, de nem megy. Pénz kellene hozzá. Néhány hete elmentek strandra. A lány édesanyja vett családi jegyet.

– Az idejét sem tudom, mikor voltam ott – mosolyog. Azt mondja, szíve szerint befejezné az iskolát, és dolgozna. De most nem megy. Még nem. Édesapja kamionos. Külföldön keveset keres, nyolchetente tud csak hazajönni. – A kisebbik húgom most éppen vele van Olaszban. Ha az én fiam egy kicsit nagyobb lesz, akkor ő is elmehet majd a nagyapjával.

Talán ő világot láthat. Talán kimozdulhat innen. Talán neki jobb lesz.

Méltósággal viselni

Néhány házzal odébb Erzsike megrémül, amikor földszinti lakásába becsengetünk. Kilép a lépcsőházba, behúzza maga mögött az ajtót. Bizalmatlan. Az idős asszony 52 éves fiával él együtt.

– Balázs nincs itthon. Mi a baj?
Szóba hozzuk a listát. Fátyolos lesz a szeme: fia nem vállalta a felajánlott közmunkát.
– Balázs Németországban vállalhat alkalmi munkát. Jelezte az önkormányzatnak, hogy köszöni, de alkalmazzanak most mást – meséli. Pechjére végül nem jött össze a német meló. – Az unokám hívott, hogy az apja fenn van valamilyen listán – botladoznak a szavai.
Egyik lábáról a másikra áll. Minden szónál könnyesebb lesz a szeme, hiszen kiplakátolták a fia szegénységét.

Balázs elvált, szobafestőként dolgozott, de ma már alig akad munkája. Másfél éve bizonytalanságban él. Édesanyja egy élet munkájáért hetvenezer forint nyugdíjat kap. És ebben benne van az özvegyi pótlék is. Erzsike a közútnál dolgozott, 27 évig ott takarított.

– Nem szégyellem, azt is meg kellett csinálnia valakinek – mentegetőzik. Nyugtatjuk, nincs is oka rá. – Nem jut luxusra vagy ajándékra az unokáknak. De beosztjuk a pénzt – bizonygatja.
Ahogy a többiek, ő sem panaszkodik. Csak igazolást keres. Talán a szegénységre. Vagy arra, hogy méltósággal viseli, hogy nem élősködik, hogy van helye ebben a hódmezővásárhelyi, igazán magyaros világban. Ahol a lustával, az élősködővel együtt büntetik a vétlent.

Búcsúzáskor szomorkásan mosolyog. Halkan csukódik be mögötte az ajtó.