Szegényeknek állami egészségügy, gazdagoknak magán?

– Azt is mondhatnánk, a magánegészségügy az ön számára emberöltőnyi kudarctörténet. Mi a pechszéria oka?

– Kétségtelen, hogy folyamatos ellenszélben próbálkoztam. Amikor 1990-ben létrehoztuk a Medisan poliklinikát, az volt a célunk, hogy olyan szolgáltatást biztosítsunk, amelynek színvonala semmiben sem marad el az állami ellátás nívójától. Közben viszont pluszt is nyújt olyanoknak, akik – például azért, mert kevés idejük van – készek fizetni az átlagot meghaladó igényeik kielégítéséért. Ezért kezdtük az úgynevezett menedzserszűrésekkel. Nagy reményekkel indultunk, volt nálunk belgyógyászat, kardiológia, nőgyógyászat, fogászat, gégészet, urológia, röntgen, ultrahang, laboratórium. Azért kezdtünk rögtön komplex szolgáltatással, mert biztatást kaptunk az akkori egészségügyi kormányzattól, kilátásba helyezte a szektorsemleges finanszírozást. Azt, hogy egy-egy szolgáltatásért a magánintézmények is megkaphatják ugyanazt a kvó­­tát, mint az állami ellátók. Ez lett volna a kifizetődő működés elemi feltétele.

– És ez maradt is ígéret.

– Így van, annak rendje és módja szerint csődbe is ment a Medisan.

– Ön egy cikkében azt kéri: különböztessük meg a lakásrendelőtől a gyakran szintén lakásokban működő magánszolgáltatókat, amilyen például az ön jelenlegi cége, a Kardiológiai Diagnosztikai Központ. Miért olyan fontos ez?

– Amikor egy orvos a lakásának egyik szobájában magánrendelést folytat, az nem ugyanaz, mint amikor az olcsóbb ár miatt irodaépületi terek helyett lakásokat vásárolnak meg bejegyzett, profi szolgáltatók. Ezeknek az ÁNTSZ összes előírt szakmai, személyes és műszerezettségi feltételének meg kell felelniük. Ezt a kettőt csak felületességből vagy sandaságból szokás összemosni.

– Ha jól értem, a műszerek nélküli, otthoni magánrendelés inkább csak a hálapénz kényelmes kasszírozására jó.

– Ez részben tényleg így van, ami persze elítélendő. Házi körülmények között viszont sokkal jobban el lehet beszélgetni, az orvos alaposabban tájékozódhat és a gyógyítás alternatíváiról alaposabban informálhatja a beteget, mint a kórházi rohanásban. De ez mégiscsak más, mint például az általam vezetett diagnosztikai központ, ahol előírásszerűen rendelkezésre áll korszerű szívultrahang-berendezés, EKG-monitor, terheléses EKG, vérnyomásmonitor, defibrillátor és számos más eszköz.

– Saját szakterületén milyen eredménnyel járna, ha a szakmai követelményeknek megfelelő magánintézmények is megkapnák ugyanazt a finanszírozást, mint az állami intézmények?

– A jelenlegi negyven nap helyett maximum öt-hat nap lenne az átlagos várakozási idő a kardiológiai vizsgálatokra. De tudok olyan budapesti kerületet, ahol már két hónapig várnak vizsgálatra a betegek. Ez elfogadhatatlan és felháborító: emberéletekbe kerülhet. Tegyük fel, hogy önnek szúr, nyom a mellkasa. Ennek hátterében állhat egyszerű izomfájdalom, vírusfertőzés, de a tünet lehet az infarktus közvetlen előjele is. A háziorvosnak nincsenek megfelelő eszközei, hogy e lehetőségeket biztonságosan elválassza egymástól. A magánszféra nyilvánvalóan tehermentesíthetné az állami szolgáltatókat: az esetek nagy részében egy szívultrahang és egy EKG-vizsgálat elég lehet ahhoz, hogy felállítsuk a diagnózist és megmentsünk egy emberéletet.

– A magánintézményekben általában ugyanazok az orvosok ugyanolyan mű­­szerekkel vizsgálják a betegeket délután, mint a közintézményekben délelőtt. Valóban nehéz megérteni, hogy a várakozási listák rövidítése érdekében miért nem kapják meg ugyanazt a finanszírozást.

– Nem tudom a választ. Mint olyan orvos, aki nagy gyakorlattal rendelkezik mindkét szolgáltatástípus esetében és mindenhol tudása legjavát igyekszik adni, értetlenül állok a szerintem betegellenes megkülönböztetés előtt. Nagyon furcsának tartom, hogy egyik kormányzat sem vállalta fel ezt a kézenfekvő döntést.

– A magánintézmények egy része hozzájut állami finanszírozáshoz, más része nem. Mitől függ? Sógorság-komaság?

– Sajnos Magyarországon emberemlékezet óta vannak egyenlők és még egyenlőbbek. Tudjuk, hogy akad olyan magánszolgáltató, aki egészen nagy intézményt vezet, más egy intézmény részét működtetheti magánkórházként és bizonyos beavatkozásra legalábbis részben megkapja az állami finanszírozást. Mi földi halandók ugyanehhez nem tudunk hozzájutni.

– Ez pofára megy?

– Inkább úgy fogalmaznék: ehhez olyan kapcsolatrendszer kell, amivel csak kevesen rendelkeznek. Mi többféle kormányzat idején is sikertelenül próbálkoztunk.

– Jelenleg vannak üresen álló, jól felszerelt kórházi osztályok, ahonnan hiány­­zik a személyzet. Ezeket sem adják át magánüzemeltetőknek, pedig hozzájárulhatnának a várakozási idők csökkentéséhez, és működtetésükre – az állami finanszírozást kiegészítve – lenne fizetőképes kereslet. Ön szerint miért jobb, ha ezek kihasználatlanul állnak és közben avulnak?

– Természetesen nem jobb. Csak Budapesten több ilyen kórházi osztályról tudunk, vidéken, ahol nagyobb az orvoshiány, még több lehet. Meggyőződésem, hogy ez nem a kórházigazgatókon múlik, hanem feletteseiken. Az állami hierarchia mindig is félt attól, hogy a magánegészségügy szolgáltatói felett elveszítheti a teljes kontrollt, így csorbulhat a hatalma. Manapság az élet minden területén a centralizáció tanúi vagyunk, ezzel ellentétes irányba pedig az egészségügyi kormányzat sem mer elindulni.

– A Fidesz kétharmados többségének genezisében mérföldkő volt az úgynevezett szociális népszavazás, amikor az emberek leszavazták a 300 forintos vizitdíjat. Az ingyenes egészségügy mítosza azóta is része a Fidesz-hitvallásnak, ám az állami egészségügy lepusztulásának logikus folyománya, hogy egyre több a magánkórház és a magánbiztosító. Mit gondol, megkettőződik-e a magyar egészségügy? Lesz egy a szegényeknek és egy másik a gazdagoknak?

– Az egészségügy méltatlan helyzete egyáltalán nem mai fejlemény: az én életemben folyamatos állapot. Az európai színvonaltól való elmaradásunkat viszont nem érzékeltük a rendszerváltás előtt, a mai helyzettel ellentétben az orvosok többsége el volt zárva a világtól. Én úgy képzelem, hogy a magánellátók működésének egyáltalán nem kellene azt jelentenie: két egészségügy van. Egy ideális rendszerben az emberek számára közömbös lehetne, hogy az adott intézménynek ki a tulajdonosa, hiszen az orvosok, a felszerelés és gyógyítási eljárások azonosak. Nem csak a szegények mennének az állami szolgáltatóhoz és nem csak a gazdagok jutnának el a magánklinikákra. Az alapellátáshoz hozzá lehetne jutni ingyenesen vagy az átlag számára is könnyen elérhető vizitdíj mellett a magánklinikán, az extrákért pedig fizetni kellene az állami intézményben is. A két tulajdonforma áthatna egymásba, néhol talán csak egy ajtó választaná el őket egymástól, amin bárki átjut, akit a túloldalon tudnak meggyógyítani.

 

Dr. Szauder Ipoly

belgyógyász, kardiológus szakorvos, hypertonológus, a European Society of Hypertension tagja, a Kardiológiai Diagnosztikai központ igazgatója. Vezetőként dolgozott több állami kórházban: a Csepeli Weiss Manfréd Kórház belgyógyászatának volt osztályvezető főorvosa, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet belgyógyászati és fertőző pszichiátriai osztályát is irányította.

Kidolgozta és elsőként alkalmazta a szimultán 24 órás vérnyomás- és EKG-monitorozás módszerét. Az általa közreadott szakmai elvek alapján készült a Meditech Kft. Cardiotens nevű, széleskörűen alkalmazott diagnosztikai készüléke.

Többek között három szakkönyv, 147 publikáció és 33 közlemény szerzője.