Szabad kezet kapott

- Sikeres bulvárlap főszerkesztője volt, biztos szakmai és anyagi háttérrel. Miért vállalta el mégis a Népszabadság vezetését?

– Először 2008-ban kerestek meg, az utóbb el sem induló vasárnapi Népszabadságot kellett volna irányítanom, de nem hittem benne. Ennek ellenére később is többször kaptam ajánlatot, mindegyikre nemet mondtam.

– Mi változott?

– Nem értettem egyet az Axel Springer és a Ringier médiavállalatok fúziójával, s tavaly tavasszal jeleztem: ha bekövetkezik, nem akarok tovább a Blikk főszerkesztője lenni. Ráadásul hiszek a Népszabadságban, a termékben, az intézményben, az újságban. Nem fogadom el, hogy egy ilyen lapnak ennyire gyorsan esett a példányszáma az elmúlt években. Ahogy azt sem, hogy ez kizárólag a Népszabadság hibája. Nem tehetem meg, hogy ne próbáljam meg a lapot a népszabisokkal jobbá tenni.

– Mi lökte lejtőre a Népszabadságot?

– A legdurvább változás 2011-ben történt, amikor eltűnt a lap hirdetési bevételeinek ötöde, ami egészségtelen módon az állami cégektől függött. Mindezt súlyosbította a főszerkesztőváltás, valamint az, hogy a két tulajdonos – a 27,7 százalékot birtokló MSZP-s Szabad Sajtó Alapítvány és a 67,7 százalékot tulajdonló Ringier – három éven át nem tudott megegyezni egy végleges utódban.

– A pénztelenség verte szét a régi struktúrát. A két tulajdonos állta ugyan a 2010 utáni veszteséget, csakhogy a szocialisták a választási vereség után legatyásodtak, a Ringier-t pedig anyavállalata szorongatta.

– Ezért is kerültek nagyon hamar felszínre a problémák.

– Előbb az egyik, aztán a másik tulajdonos akarta kivásárolni üzleti partnerét, végül eladták egy harmadiknak a lapot. Ön érti ezt a huzavonát?

– Nem tudom, mi történt a kulisszák mögött.

– Üzleti vagy politikai háttérharcok zajlottak?

– Inkább politikai – legalábbis, ha a Szabad Sajtó Alapítvány szempontjait nézzük. A szocialisták igyekeztek megőrizni a befolyásukat.

– Volt olyan?

– A Népszabadság tudomásom szerint sosem volt kézivezérelt lap, de végig megőrizte balközép, liberális értékeit. Ezt amúgy a többségi Ringier is szerette volna megtartani, mert egy irányváltásba belehalt volna a lap.

– Már csak azért is, mert a Ringier – a Médiatanács nyomására – az Axellel való fúzióért cserébe eladta portfóliója nagy részét, így a Népszabadságot is. Ez utóbbi volt az ára annak, hogy a két médiamogul egyesülhessen.

– Ezt másképp látom: a Ringier a Blikk kivételével megvált a teljes portfóliójától, a lapot az Axel Springerrel egyesülve viszi tovább. És létrejött egy új cég, amely mögött a Vienna Capital Partners (VCP) áll. Ez adja ki a Ringier-től és az Axel Springertől átvett lapokat. Most már látható: ez a döntés kellett ahhoz, hogy a fúziót engedélyezzék.

– Az új cégnek, amelyet a VCP alapított, a Ringier-vezér Mihók Attila lesz az ügyvezetője, fő lapját, a Népszabadságot pedig ön, a Ringier egykori vezető bulvárlapjának irányítója főszerkeszti. Átmentette magát a Ringier?

– Mihók a szerbiai Ringier igazgatója volt 2002–2007 között, a cégben tulajdonos volt a VCP is. Tehát természetes a döntés, mert tudják, mire képes cégvezetőként. A Ringier egyébként négy kelet-európai országban fúzióra lépett az Axel Springerrel, egyedül nálunk nem volt mód erre, hiszen a Versenyhivatal és a Médiatanács első körben nem engedélyezte. Aztán csak belementek.

– Pont akkor, amikor a Ringier elengedte a Népszabadságot?

– Pont akkor.

– Ki áll a VCP mögött? A piac csak találgat.

– Hadd találgasson.

– Miért a nagy titkolózás?

– Nincs titkolózás. Nem hiszem, hogy valaha is felbukkan bárki a ködből azzal, hogy ő az új tulajdonos. A VCP kinyilvánította, hogy hosszú távon gondolkodik ebben a befektetésében.

– Nem tudja, ki az?

– Tényleg nem foglalkoztat a kérdés.

– Hogyhogy?

– Mert nem tudok vele mit kezdeni. Annyi biztos: az új, hatalmas médiakonglomerátum – benne a Nemzeti Sporttal, a Világgazdasággal, magazinokkal és nyolc regionális lappal, nyomdával – jobban tudja segíteni a Népszabadságot. Mindezt olyan időkben, amikor nem szokás befektetni a sajtóba.

– Dehogynem. A nagy médiavásárlások idejét éljük, nyomul a politika is. A Fideszhez kerülhetett a TV2, eladták a Sanomát, most értékesítik a HVG-t. Ezért is fontos, ki áll a Népszabadság mögött.

– Nem hiszem, hogy ezekbe a folyamatokba beleillene ez a fúzió.

– Tényleg nem foglalkoztatja, ki lehet a legfőbb főnöke? És ha egy magyarországi párt van a madzag végén?

– Nem tudok mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Igyekszem jó lapot csinálni.

– Nyitásként bejelentette: húszról tizenhat oldalasra csökkenti az újság terjedelmét. Spórolás?

– A hét két napján eddig is tizenhat oldalas volt a Népszabadság. Az intézkedés havi több mint egymillió forintos megtakarítást jelent, amivel megőrzünk két-három munkahelyet. Viszont több anyag jelenik meg, visszakerültek a hírek, és kicsit átrendeztük az újságot.

– Pár éve még szinte havi százmillió veszteséget termelt a lap.

– Három éve egymilliárd volt a veszteség, amit mára sikerült háromszázmillióra leszorítani, de ez még mindig túl sok. Elérhető a nullszaldó is. Ha az újság szexibb lesz, feltornászhatjuk a példányszámot.

– Ami most negyvennégyezer. Mennyi a cél?

– A Népszabadságnak, ha kivesszük az elmúlt három év hatásait, ötven-hatvanezer körül kellene állnia.

– Jön a politikai bulvár?

– Semmiképp, de meg kell felelni az olvasói elvárásoknak.

– Vagyis?

– Nem szabad lemondani a napi hírekről, de sok elemző cikk, számos háttéranyag kell. Ma már dogma, hogy a hírverseny véget ért.

– Mi a Népszabadság fő versenytársa?

– Nincs ilyen.

– Olyan nincs, hogy nincs.

– Fő versenytársunk a magyar valóság, vagyis hogy az újság pénzbe kerül. Kit nevezhetnék versenytársnak? A Magyar Nemzetet? Az teljesen más pályán harcol, és teljesen más eszközökkel.

– Honnan lesz bevétele a Népszabadságnak? Ha marad a balos irányvonal, állami hirdetés ezután sem várható.

– Ráadásul a magánszektor is érzékenyen reagál arra, hol jelenik meg a hirdetésmágnesként működő állami hirdetés. A nem kormányközeli újságok így a független partnerektől is egyre nehezebben tudnak hirdetést szerezni. Szerencsére a Népszabadság prémiumlap, ki kell használni a benne rejlő lehetőségeket.

– Mivel növelné a példányszámot? Az oldalszám csökkentése aligha hoz olvasót. És attól sem ugrik majd tízezreket a példányszám, hogy ön „kicsit átrendezte az újságot”.

– Úgy tervezem, hogy társmédiumok bevonásával akciókat indítunk, amivel hírét visszük az újságnak, és akár a hirdetési piacon is javulhat a pozíciónk. Egyébként is, sok megoldást nem próbált még ki a lap.

– Például mit?

– Ezt egyelőre nem tárnám a széles nyilvánosság elé.

– Szabad kezet kapott?

– Igen.

– Letelefonál még olykor az MSZP?

– Nem. Ha nem lehetnék független, nem is vállaltam volna a feladatot. Azt szoktam mondani, tavaly háromszor lettem a Népszabadság főszerkesztője, csak épp egyszer sem sikerült a közgyűlésen megszavazni a kinevezésemet.

– Aztán mégis. Hogyhogy?

– A döntési folyamatból időközben eltűntek az akadályozó elemek.

– A szocik?

– Valóban a magyar baloldal zászlóshajója volt ellenem, de a legénységének most csak arra van ereje, hogy megpróbálja önmagát újraszervezni.

– 2010 tavaszán maga Mesterházy Attila pártelnök orrolt meg a lapra a választások idején, mondván, a kampányban nem azt és nem úgy írtak a pártról, ahogy elvárható lett volna.

– Ez igaz. Csakhogy a Népszabadság sosem kívánt pártszócsővé válni. Miközben akadnak médiumok a piacon, amelyek folyamatosan kiszolgálnak bizonyos érdekeket, így egyre jobban beleássák magukat a földbe.

– Öntől mit vár el a főnöke?

– Nincs semmi extra, csak annyi, hogy a lap megújuljon, de képviselje a megszokott minőséget, és lehetőleg veszteség nélkül működjön.