Sorsjegyek

Fél nyolc, még egy óra, és nyílik a „sors kapuja”. Így hívják az álláskeresők a munkaügyi központokat.
A Katona József utcai kirendeltség előtt a sor már a Pannónia-sarokig ér.

– Tizennyolcan vannak előttem – számol hangosan, majd káromkodik jóízűt egy sárga kabátos férfi.
Mielőtt beállna tizenkilencediknek, még egyszer végigtekint a soron, „régi sortársakat” keres, kezet fog velük.
– Tíz éve járok ide – mondja aztán hangosan, kérdés nélkül.
– Azóta nem talált munkát?

Erre várt a sárga kabátos. Kiöntheti magából, ami kikívánkozik. Alkalmi munkákból jutott bőven, de állandó soha. Gyurcsányt szidja, meg Bajnait. Legutóbb parkgondozásból élt. 56 ezer nettó, plusz étkezési jegy. Otthon se villany, se gáz. Kikapcsolták.

Kirívóan jól öltözött, középkorú nő újságba temetkezik. Baseballsapkás lány az iphone-jába. Hátában reggeli fáradtsággal vegyes fásult tekintet – fiatal nő néz előre szobormereven.

Közben kiszúrják az utca túloldaláról fényképező fotós kollégánkat.
– Menjél a kormányhoz fényképezni, hogy adjanak munkát – politizál újra a sárga kabátos.

Befutnak a későn kelő fiatalok is. Rasztás fiú farmeres, csinos lány mögött várakozik. Onnan nézve reménytelenül messzi a bejárat.
– Biztos azt hiszi, szórakozásból állunk itt kora reggel.

Harmadik kanyar

Fogytán a türelmünk a sokadik panelsor után: a kocsiban a térképet böngésszük. Kopogtatás az ablakon, önkéntes segítőnk akad:
– Biztos a Vívó utcát keresik.

A harmadik kanyar után a kis, lapos tetős ház a munkaügyi központ.
Kitehetnék a „megtelt” táblát a panelrengeteg közepén álló épületre. Bent fiatal lány böngészi az álláshirdetéseket a falon. Idősebb asszony zaklatottan kér eligazítást az információs pultnál.

Zsiga Mihály már semmin sem lepődik meg, „visszajáró vendég”, arcról olvassa a sorsokat. Sajátját nyíltan felfedi:
– Hatvan leszek jövőre, nyolc általánosom van. Alulképzett vagyok, úgy mondják ma.

Amíg sorára vár, alkalmi múltidézést tart a rendszerváltástól, amikor még „feketézett”, s pénze is több volt.
– Fiatalon ötvenkilós zsákokat cipeltem. Ma nem bírnám a hajtást, árufeltöltőnek sem mehetnék. Ha nincs képesítése az embernek, nem válogathat. Megfordultam én már a kereskedelemben, festettem virágállványt is. Mindig kevesebb pénzt kaptam, mint a szakképzettek. A cégek minket küldenek el elsőként.

A feleségét nemrég műtötték.
A kórházból egyenesen munkába ment. Az önkormányzatnál takarít, kézbesít. Kell a pénz, bármennyi is az.
A férfi a cipőjét nézi, leszegett fejjel beszél, nem türelmetlenül, csak a „válságkor” kilátástalanságát összegzi:
– Unokánk is van, a lányom tőlünk várna segítséget. Vejem csak alkalmi munkákat kap. Ez van ma: engem is hol hat hónapra, hol kilencre alkalmaznak, aztán újra húzok sorszámot a munkaügyi központban. Néha azt mondom: ez a „sorsjegyünk”. Múlt hónapban tizenöt napot dolgoztam. Segéllyel együtt 54 ezer forintot vittem haza. A feleségem 56 ezret keres. Évek óta sodródunk támogatás és alkalmi munka között.

Ki a gödörből

Naponta látja a kígyózó sorokat a Vívó utcában Pelek Zsolt, a Fővárosi Munkaügyi Központ X., XIV. és XVI. kerületi kirendeltségének vezetője. Azt mondja, négy év alatt legalább kétszáz napos munkaviszony a feltétele annak, hogy ellátásban részesítsék az álláskeresőt.

– Nem mindenkinek sikerül elhelyezkednie. Viszont a helyzet – legalábbis Budapesten – nem reménytelen. Előfordult, hogy egy nap alatt harmincöten találtak munkát. De ahogy megszűnnek a munkahelyek, változik az álláskeresők „összetétele” is. Már a képzett, minőségi munkaerő is utcára kerül.

Aki igényli, külön segítséget kap a központban. Előbb humántanácsadóhoz kerül, egyórás beszélgetésre. Aztán csoportos, háromnapos tréningre.

– Önismeret-szolgáltatás ez – magyarázza Pelek Zsolt. – Előfordul, hogy a magát kiváló vezetőnek képzelő jelöltről kiderül, igencsak hibás az önértékelése. De átképzést is biztosítunk, a tanulás ideje alatt havi kereset jár. A bizonyítványt persze be kell mutatni.

Brigi négy hónapos tanfolyamot – „személyügyi gazdálkodó és fejlesztő” – végzett. Azért várakozik, hogy bejelentse: talált munkát. Hat „árnyékos hónap” után.
– Előbb segélyt kaptam az önkormányzattól, majd kiközvetítettek a tanfolyamra. Most pedig ugyanott adtak egyéves, határozott időre szóló munkaszerződést, havi 86 ezerért.

Albérletben él, kislányát egyedül neveli. A gyes után visszatért dolgozni, de kisgyerekkel már nem ment a délutános műszak. Akkor maradt munka nélkül.
– Révbe azért még most sem értem. Kicsit kijövök a gödörből, aztán angolul szeretnék tanulni, és megszerezni a jogosítványt. Leginkább kis boltot vezetnék. Trafikot, virágüzletet. Nehéz időszakon vagyok túl, de egyre jobb lesz.

Jobbágy Zoltán esztergályosként végzett, ám a szakmáját nem gyakorolta. Vagyonőri és könnyűgép-kezelői képzettsége van. November óta csak alkalmi munka jutott neki, ingázott Tiszabőn élő családja és az ócsai munkahely között.
– Fűtés- és hűtéstechnikai eszközöket gyártó cégnél dolgoztam. De a válság kitörése után egyre kevesebb megrendelést kaptunk. Végül bezárt a gyár. Kétéves a kislányom. Minél hamarabb munkát kell találnom, miatta is.

Zoltán nemcsak a munkaügyi központba jár, önéletrajzával házal, barátokat kérdez körbe, újságban, interneten is keres állást. Próbálkozott már hajnali sorban állással is.
– Reggel négy-öt körül az ember kimegy egy gyár elé, és reménykedik, hogy éppen őt választja ki a főnök. Idegőrlő!

Fiatal lány azt kéri, nevét ne írjuk meg. Sárospatakon élt, ott végezte az élelmiszer-ipari szakiskolát. Aztán csomagolt, és jött Pestre.
– Borsodban nincs munka, itt sem egyszerű boldogulni, ott meg lehetetlen.

A következő kliens, Attila felemeli a hangját a „segélyközpontban”: víz-, gáz- és központifűtés-szerelői tanfolyamot akart elvégezni, ajánlottak is ilyet neki az ügyintézők, csakhogy az Csepelen van, másfél óra buszozás, s mindennap délután kettőtől nyolcig tartják.
– Két gyerekem van, hogy járjak minden este nyolcig tanfolyamra? Legutóbb anyagbeszerző voltam, tíz éven át. Ha hívtak, mentem éjjel, mentem hétvégén. Aztán fogyatkoztak a megrendelések. A főnök nyugtatott, minden rendbe jön. Nem így lett. A család már a tartalékokat éli fel.

Kulcskompetenciák

– Szakembereink döntik el, kinek melyik képzés a megfelelő – mondja Pelek Zsolt.
Példát is említ: egy fiatal nő angol középfokú nyelvtanfolyamra akart beiratkozni.
– Megkérdeztem, hány gyereke van. Három, felelte, de nem értette az összefüggést. Három gyerek mellett a klasszikus, nyolctól négyig tartó munkaidőre van szüksége. Ilyen manapság pedig csak a közigazgatásban van. Multinál nincs. És az sem biztos, hogy oda a középfokú angol elegendő. Végül tb-ügyintézői tanfolyamra irányítottam. Az ott szerzett papírral „bombázhatja” az összes hivatalt, nemcsak a tb-t.

Pelek hangsúlyozza, a „papírnál” is fontosabbak a kulcskompetenciák: szorgalom, munkához való hozzáállás, érdeklődés, különleges képesség.
– Tanfolyammal, tréninggel is csak tizenöt százalékban tudunk javítani, „belenyúlni” az emberbe.

Péntek lévén csak egyig tart az ügyfélfogadás a Vívó utcában. A folyosón még lézengenek. Akik csak most esnek be, azoknak már nem jut „sorsjegy”. De legalább tudják: ha korábban érkeznek, még „beelőzhetik” a válságot az „állásfoglaláskor”.