Sorshárítók

Megy most a paláver arról, hogy egy jobbikos EP-képviselőről kiderült: zsidó származású. Legalábbis vannak zsidó felmenői. Például a nagymamája, aki megjárta Auschwitzot, de ez nem tűnt föl Szegedi Csanádnak, pedig a nagymama itt él közöttünk. Istenem, gyerekkorában nem mondott meséket az unokájának, vagy ha igen, hát nem Auschwitzról, tulajdonképpen érthető. A képviselő egy antiszemita párt tagjaként mindeddig merő tudatlanságban élt a származását illetően. Mostanában kaján nyilatkozatok hangzanak el a dologról. Mit kezdenek az újnácik a zsidójukkal? – kérdezi az egyik oldal. Csanád továbbra is a miénk, ez is bizonyítja, hogy nem vagyunk antiszemiták – replikázik a másik.

Siralmasnak tartom az egészet. Azt, hogy replikáznak, bezzegkednek, kajánkodnak mindkét oldalon. Nem tudnak mit kezdeni azzal a puszta ténnyel, hogy valaki azonos önmagával. Nem tudják elfogadni. Az sem, akiről szó van. Mindenkit mindenáron be kell sorolni valahová. Zsidónak, magyarnak, cigánynak, heteroszexuálisnak, nemzetinek, idegenszívűnek. Címkét ragasztanak rád. Az vagy, akinek besoroltak. Nincs mese, hiába kapálózol ellene.

Azt, hogy „nemzeti oldal”, rendes emberek is leírják idézőjel nélkül. Felvilágosultak, függetlenek, szabadságszeretők. Ebben az országban élnek, fizetik az adójukat, nem vétenek a közlekedési szabályok ellen, és úgy vélik, ez így rendben van. Elfogadják, hogy Magyarországon vannak olyan állampolgárok, akik nem tartoznak a nemzeti oldalhoz. Akkor hová tartoznak? Ezek szerint a nemzetellenes oldalhoz. Akik nemzetellenesek, azok nem hazafiak, nyilván nem érdemlik meg a magyar nevet, nem egyebek, mint rút szibarita váz. No de kik azok? Más a pártjuk, más a vallásuk, más a fajuk, más a nemi identitásuk? Esetleg csak a véleményük? És ki mondja meg, hogy melyik párt, vallás, nemi identitás és vélemény a helyes? Vannak, akik erre direkt fel vannak hatalmazva? Akik kisajátíthatják az elnevezéseket? Mások meg kénytelenek ezt elfogadni? Önként megbélyegzik magukat, táblát akasztanak a nyakukba, esetleg még a pellengérre is kiállnak azzal, hogy „mi nem vagyunk nemzeti oldal”?

Hogy van ez? Mit szóljanak azok, akiket kéretlenül kirekesztenek a nemzetből? És berekesztenek a „zsidóságba”, a „magyarságba” vagy az „idegenszívűségbe”?

A rendszerváltás óta sem tudtuk megoldani az önazonosságunkat firtató dilemmát, inkább még rontottunk a helyzeten. Nem vállaljuk önmagunkat, a (nemzeti) sorsunkat, nem nézünk szembe vele, nem dolgozzuk föl, ellenkezőleg, elhárítjuk magunktól, annál is jobban, ahogy korábban tettük. Például az antiszemitizmust Kádárék csak nem létezőnek tekintették, a szőnyeg alá söpörték, a rendszerváltás utáni társadalmi elitek egy része viszont eszközként használja. Ez nem sokkal jobb, mint ha maguk is antiszemiták volnának. Vannak persze ilyenek is a politikai porondon, méghozzá szép számmal, a szélsőjobb programjának ez mindig is a része volt, ennél azonban keservesebb dolog számot vetni azokkal, akik nem meggyőződésből, „csak” számításból, hallgatólagosan támogatják ezt a programot. Mert „van rá igény”. Magyarországon ma a lakosság 63 százaléka vevő az antiszemitizmusra, nemzetközi felmérések szerint a miénk a legmagasabb arány Európában. Kérdés, hogy ez a politika csupán kielégíti-e az igényt, vagy termeli is? Ez is megérne egy fölmérést.

Erős a gyanúm, hogy bűnökkel, náci ideológiával vagy háborús katasztrófák felelősségével terhelt személyek mentegetése, szoborba öntése és beemelése az alaptantervbe az antiszemitizmus bővített újratermelésének egyik módja. Ha írói életműveket, politikusi pályákat nem a maguk egészében elemzünk végig, nem azt nézzük, hogy kiteljesedett emberi minőségében ki volt az illető, hanem szétszálazzuk a „nekünk való” és a „vitatható” motívumokat, különválasztjuk az „írói munkásságot” vagy az „országgyarapítást” a fennen hangoztatott ideológiáktól és azok tényleges, emberéletekben, országjavakban, nemzeti presztízsben mérhető pusztításától, a legkevesebb, hogy morális bűntettet követünk el.

Előbb szembe kell néznünk önmagunkkal, vállalni kell, akik vagyunk – nem szabadkozva, mentegetőzve vagy magyarázkodva –, csak azután várhatjuk el, hogy hitelesnek tekintsenek bennünket.

Nem tudom, hogy a „Szegedi Csanád-ügy” szereplői és kommentátorai ismerik-e Illyés Gyula Sorsválasztók című drámáját, s hogy az író etalonnak számít-e még a „nemzeti oldalon”. (Ami az általános olvasottságot illeti, rossz sejtéseim vannak.) Az 1981-ben a pécsi Nemzeti Színházban bemutatott színmű központi alakja, Gábor véletlenül, egy elejtett félmondatból megtudja, hogy nem édesgyermeke szüleinek, hanem mint zsidó kisfiút 1944-ben egy halálmenetből ragadták ki és mentették meg. Ettől kezdve elszántan kezdi kutatni az igazságot. Nem a „származása” érdekli, nem a „faj” vagy a „gyökerek”, hanem az, hogy kicsoda valójában. Azonos akar lenni önmagával, vállalni akarja magát, tekintet nélkül a következményekre. Annak, ami. „Saját szemem elől akarok és fogok leszedni minden fátylat” – mondja modern Bánk bánként. („Két fátyolt szakasztok el: Hazámról és becsületemről” – mondta Katona hőse.) Vagy magyar Oidipuszként. (Az eredeti így vallott: „Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: mért féljek hát fölfödözni, ki vagyok?” – Babits Mihály fordítása.)

Gábor, Illyés Gyula drámájának huszonéves színésze a hetvenes évekből sorsvizsgálata – sorsválasztása – során további „fölfödözésre” is jut. Erre például: „Amit az árjatéboly mívelt a zsidókkal, azt fogja mívelni, míveli máris minden hasonló téboly minden olyan néppel, amelyet üldözni lehet.” Úgy dönt, hogy azok mellé áll, akik kimondhatják, „hogy nem vagyok igazi kebelbeli, fajbeli, akolbeli; hogy bármikor kiközösítő vagy csak megkülönböztető bélyeget nyomhatnak rám, de még a nem tudom hányadik ízigleni ivadékaimra is”.

Drámának talán elég lenne ennyi: valaki az igazság végére akar járni, hogy szembenézzen a sorsával. Illyés azonban nem elégszik meg ennyivel, ő a drámaíró váteszi aggodalmát vállalja, népek sorsának felelősségét veszi a vállára, még ha kiderül is, hogy a sors csúfot űzött a hőséből. A múltba vezető nyomról kiderül, hogy hamis volt, Gábor nem a valóságot tárta föl, hanem csupán azokat a szerepjátszásokat, amelyekkel az általa szeretett emberek kikerülni igyekeztek a sors útveszőit. Megcsúfolt Oidipuszként utolsó monológjában mégis hitet tesz amellett, hogy jó utat választott, „az egyenes utat, igen azt, itt, miközöttünk, egyedül, szemben a síneken sistergő szörnyetegekkel, itt, ahol minden egyenes szemű ember, előrenéző lélek a mozdonnyal loccsantatja szét az agyát”.

Harminc év távlatából töprenghetünk, hogy túl a József Attila- és Latinovits-reminiszcenciákon gondolt-e a drámaíró más „sistergő szörnyetegekre” is a szárszói mozdonyon kívül. Mi ma mindenesetre gondolhatunk. És szabad időnkben azon is morfondírozgathatunk, hogy az egyenes utat választjuk-e, sorsválasztók akarunk-e lenni, vagy sorshárítók, szembenézünk-e a múltunkkal, tévedéseinkkel, bűneinkkel, vagy körmönfontan magyarázgatjuk, hogy nem is azok vagyunk, akik vagyunk, és ha mégis, akkor sosem gondoltuk úgy, ahogy gondoltuk, csak ránk fogták, dehogy vagyunk mi antiszemiták, nem is voltunk, magunk is zsidók vagyunk, vagy ha nem, hát akkor sem bélyegzünk meg senkit, lám, újdonsült zsidó felebarátunkat sem közösítjük ki, továbbra is úgy szeretjük, mint eddig...

Ilyen szelíden gurul a sistergő szörnyeteg az állomásra, de azért jó lesz a peronon vigyázni.