„Sokan fognak körülöttünk meghalni megint”

A negyedik hullám közepén egy hozzátartozó – egy orvos hozzátartozója osztotta meg velünk gondolatait. „Újabb 200 fogja feleségemet kísérteni. Erre nincsenek szavak.”

A feleségem orvos, covid osztályon dolgozik. Eredetileg belgyógyászatin, amit néhány hete ismét átalakítottak. Ugyanaz történt, ami a második hullám idején. 

Természetesen a saját magam nevében fogok írni, a saját gondolataimat. Többször átgondoltam már, érdemes-e, kell-e egyáltalán erről mondanom valamit? Azt gondolom, hogy nem írnék most, ha a közszolgálati média tenné a dolgát, és ha fogalmuk lenne az embereknek, mi történik a kórházakban?

Kezdem azzal, hogy amikor már javában benne voltunk a második hullámban, a feleségem egyszer csak közölte, hogy el kell válnunk. Először azt hittem, hogy viccel, de nem. Az új jogviszony szerint csak az az orvos nem vezényelhető máshová, aki egyedül neveli a gyerekeit. Különben bármikor közölhetik vele, hogy tíz nap múlva az ország másik pontján kezd a következő fél vagy egy évben, nem is tudom. Az amúgy is terhelt családi életünkbe ez nem hiányzott. A feleségem épp ma reggel is úgy indult el dolgozni, hogy hallotta a gépek sípolását a fejében. Erre ébredt. Gondolom nem mindig mondja. Nem tudom, pontosan mi játszódik le benne. Akkor oldódott csak a helyzet, amikor megkapta az első oltást januárban. Addig érzelmi aknamezőn táncoltunk. Az oltás után derült csak ki számomra, hogy mekkora is volt valójában ez a teher, ami azóta mérséklődött, de nem szűnt meg teljesen. A második hullám alatt több nagyon sok beteg halt meg a feleségem osztályán. Legtöbbjükre emlékszik, fel tudja idézni az arcukat, és hogy melyik ágyon feküdtek. Volt-e gyerekük. Ez kezdődik most, és tart már egy ideje megint. Azzal kiegészítve, hogy megjelentek az osztályon az oltástagadó oltatlanok. A minap mesélte, hogy egyikük kijelentette, már beoltatná magát. Most már? Hogyan? Minek? Nem értik. Persze ebben részben szerepet játszik az aktuális állapotuk is, oxigén nélkül harmincakat szaturálnak, hypoxiás állapotban pedig módosul a tudatállapot, zavartak, nem beszámíthatóak. 

Nagyon nehéz megérteni az embereket. A megértés nem jó szó. Ha nagyon belemerülök azt szoktam gondolni, hogy milyen remek tudományos vizsgálat tárgya is lehetne ez a jelenség az oltástagadásról. Vajon mi vezet odáig, mi zajlik egy ember fejében, honnan jött, milyen szociális háttérrel? Hogyan gondolkodhatnak így? Az iskolázottság? A forráskritika hiánya? Rengeteg kérdést vet fel. Rendkívüli elmék vagyunk... Szóval remek tanulmányokat lehetne írni, de miközben kicsit sajnálom, hogy nem lettem szociálpszichológus, mára már mégsem akarok annyira más bőrébe bújni! Maradok aki vagyok, és arra gondolok, csak arra tudok gondolni, hogy a lányom ovijába és a fiam iskolájába együtt járó gyerekek szülei között ott vannak az igazi élet alanyai. Igazi oltástagadók, akik fel vannak háborodva, hogy őket korlátozzák. Ezek ugyanazok, akiket az előbb még analizáltam volna kínomban, de potenciális biológiai fegyverként ma is beküldik a mi közösségünkbe a gyerekeiket. Egynéhány közülük a Facebookon osztja meg rettenetes hülyeségeit, felhasználva áltudományos oldalak állításait is, hogy „na ugye”! 

Nem tudom, hogyan történhet ez meg! Talán szerepet játszik mindebben az, ahogyan kommunikáltak a vírusról. Ahogyan azt állították, hogy mindenkit meg fognak gyógyítani (Orbán Viktor állította, de ez mindegy, éppen őrá figyelnek pártállástól függetlenül). 

Az emberek, akiknek nincsen tapasztalataik a kórházakról, úgy viselkednek mint egy kisgyerek. Lárifári az egész, nem foglalkoznak vele. A kórház egy más világ. Független tőlük. Aztán amikor gond van, akkor naivan hülyeségeket kérdeznek, kapálóznak, felháborodnak - hol melyiket. Azt valahogy nem akarják érzékelni, hogyan is működik a dolog valójában az igazi kórházban, ahová majd be fognak kerülni, vagy ahová majd nem tudnak bemenni elbúcsúzni valakitől, mert járványhelyzet és zárlat van. A kormányzati kommunikációból azt lehet tudni, hogy van rengeteg lélegeztetőgép, szóval mindenki meg lesz gyógyítva. Azt kevesen tudják, hogy lélegeztetőgépre az kerül, akit az ITO (Intenzív Terápiás Osztály) átvesz, jelen esetben a kovid osztályokról. Ez mindig is így működött, nem csak a kovid idején, nem csak kovid osztályon. Az ITO szelektál, nem vesz át mindenkit. Krónikus betegségben szenvedőket, keringési zavarokkal, vagy daganatos betegeket és az idősek nagyobb részét eleve át sem veszik. Néha 40-50 éveseket sem. Ilyenkor az fog szerepelni a beteg kórlapján, hogy az inenzív terápiától érdemi javulás nem várható. Ha az ITO mégis átveszi a beteget, akkor intubálják, lélegeztetőgépre kerül. Lekerülni alig van esélye. Most is úgy indult a kovid osztályuk, hogy nem volt kovidos ITO. Gondolkodtam, hogy rendőrségen feljelentést teszek, de nyilván nem fogok, a feleségemre tekintettel. Hogyan lehet úgy kovidos osztályt megnyitni, hogy nincs működő ITO? Csak papíron... De már küldték a betegeket, néhány nap alatt megtelt az osztály. A második hullám alatt is nagyon sokáig saját ITO nélkül működtek, most szerencsére csak néhány hétig.Tehát hosszú ideig nem volt kovidosoknak megnyitott ITO. Valahogy mégis létezett, mert előírta valaki, de valójában mindenkit át kellett másik kórházba szállítani, akik lélegeztetőgépre szorultak. Olyankor ment a küzdés, a harc a központi irányítóval, a túlterhelt mentőkkel, akik gyakran csak 4-5 óra múlva jöttek. A szállítási trauma megfelezi a túlélési esélyt. Nem kell feltétlenül pontos számokat tudni, de ha valaki belegondol, akkor mennyi esélyünk van? Az ITO eleve szelektál, érdemes-e egyáltalán elkezdeni az intenzív terápiát? Átlagosan tízből egy jön le a gépről. A szállítási trauma pedig megfelezi az esélyeket. Természetesen nincsen rálátásom pontos statisztikára, de azt látom, és bárki láthatja, nagyjából mekkora is a túlélési arány? Én most csak annyit jegyeznék meg, hogy ha már valaki kórházba kerülne koviddal, akkor kérdezzen rá, van-e saját intenzív osztály ott, ahová viszik, különben súlyosbodó állapot esetén szállításra fog szorulni. És ne várjon, ha rosszul van! Nyolc, tíz nap után már mindegy lesz, ha éppen ő az, akinek a szervezete nem kovidálló. Ha nem kezdik meg időben a kezelést, akkor nem fogja túlélni. Persze vannak olyanok, akiknek semmilyen, van olyan, akinek csak náthaszerű tünetei lesznek, és olyan is, aki habár nagyon beteg lesz, de akár otthon is túléli. De vajon honnan lehet tudni, hogy “én” melyik leszek? A feleségemnek számos olyan betege volt, aki nem volt kovidálló. Közülük rengetegen bementek saját lábon a kórházba azzal, hogy már két hete rosszul vannak, de az utóbbi napokban már nagyon nehéz a légzés. A kocsijukat másnak kellett hazavinni. Na most akkor én hogyan beszélgessek bárkivel, aki közli, hogy hülyeség az egész? Van köztük barát, rokon, vagy csak ismerős, mindegy is. Nem egy átlagos kavics a cipőben! 

Egy közeli ismerősöm, aki jön éppen megint mint afféle kavics a cipőben, és újfent közli, hogy egyébként nem oltatja be magát, csak lazán válaszolok: igen, igen, persze, tudom oroszrulett, hagyjuk! Már tudja, mit gondolok erről, de nem akarom újra elmondani neki!

Az oroszrulett jól példázza, honnan tudjuk azt, vajon épp számunkra lesz-e halálos a koronavírus fertőzés? Hát igen, lehet, hogy csak egy nátha. Vagy bumm.  Vajon a két gyerekünk oltás nélkül kovidálló?

Az egyik beteg, aki lélegeztetőgépre került egy nővér volt. Felmondott, mert nem akarta beoltatni magát. Egy iskolás gyereke van, akit egyedül nevel. Egy tűzoltó, aki bement, mert korábban nagyon rosszul volt, pozitív lett a tesztje. Biztos volt benne, hogy nem lesz pozitív, majd utána megkérdezte, hogy akkor azért mehet-e dolgozni? Azt is mondta, hogy sokan fel akarnak mondani, mert kötelezték őket az oltásra. Miért olyan biztosak abban, hogy kovidállók? És miért olyan biztosak abban, hogy a gyerekük, a szüleik, a barátaik, a munkatársaik és a környezetükben mindenki kovidálló?