Sok keresztény fél a szabadságtól

– Azt mondják, ha a társadalom nyitott és toleráns, az egyház is az lesz. A rendszerváltás után 2010-ig nálunk is liberális volt a világ, a magyar egyházak konzervativizmusát ez mégsem rendítette meg. Miért?

– Az egyik ok a merev, középkorias struktúrák továbböröklődése. Amíg Nyugat-Európában a második világháború után a hívek nemcsak magukat, de az egyházakat is „polgáriasították”, Kelet-Európában megmaradtak a feudális szokások és a hívők egyházi jobbágysága. Ez is a Bibó-féle „zsákutcás magyar történelem” része. De feudális függés volt az egyház és a szocialista állam viszonyában is, és ez a gyarmati sor lehetetlenné tette, hogy a II. vatikáni zsinat ötven éve elindított reformfolyamata érvényesüljön nálunk. Pedig az arról is szólt, hogy a hívők cselekvő, önálló, kezdeményező tagjai legyenek az egyházi életnek.

– Ha a katolikus egyház konzervativizmusáról esik szó, mindig a család, a válás vagy a homoszexualitás kerül szóba. Kizárólag ezen a három témán mérhető le, mit gondol a klérus a világról?

– Nem, idetartozik például a szegénység és a menekültek ügye is. Nem véletlen, hogy a magyar katolikus vezetők egy része ebben a kérdésben szembekerül a pápával is, mert a szociális érzékenység kevéssé hatja át a vezetést, sőt a hívők zömét is. A hazai katolicizmus sokszor nem bizonyult az elesettek védelmezőjének, de azért mégis egyértelmű, hogy az evangéliumból ez következik. A klérus egy részét azonban sokkal jobban érdekli saját pozíciója, befolyása és a dogmatikai tételek betű szerinti értelmezése, holott a tantételek fejlődnek, és ez lehetővé tenné, hogy a mai idők szerint új hangsúlyokat adjunk nekik. A betűnél ugyanis fontosabb a jézusi szellem, viselkedés, a szabad akaratból történő elköteleződés. Sok keresztény azonban fél a szabadságtól, és inkább autoriter gondolkodású.

– Ha már a jézusi szellemet említi, hangot kell adnom annak a gyanúnak, hogy ön tulajdonképpen fundamentalista, ezért említi olyan gyakran, hogy vissza kell találni a jézusi tanítások eredeti tisztaságához. Az igazi mélyortodoxok szoktak ilyesmit mondani.

– Persze, ezt felületesen össze lehet keverni a fundamentalizmussal, csak hát az az ideológiákra helyezi a hangsúlyt, én pedig azt a szabadságot, keresztény önállóságot és aktivitást képviselem, amely Jézus eredeti üzenetéből következik és amely mellett a II. vatikáni zsinat kötelezte el magát.

– Mekkora a szakadék az önhöz hasonlóan megújulást akarók és az egyházi vezetés között? Nem lehet-e, hogy „csak” egy kritikus értelmiségi csoport elégedetlenkedik itt, hiszen ön is mondta, hogy a hívek zöme konzervatív?

– A haladó kereszténység az egyház működésének irányát a vezetéssel közösen akarja meghatározni. Éltem Nyugat-Európában, és azt láttam, hogy ott ez munkásokat, parasztokat is jelent, szó sincs tehát arról, hogy egy értelmiségi klub lenne. Nálunk viszont ez a réteg, amely mára talán már leszakadóban van a hierarchiáról, valóban elsősorban értelmiségi, pontosabban egy része a keresztény értelmiségnek, amelynek többsége szintén konzervatív.

– És híve a politikai kereszténységnek is? Tény, hogy Nyugaton is több párt fordítja le a vallási tételeket a politika nyelvére és használja szavazatszerzésre. Ez az irányzat azonban nálunk hihetetlenül ostoba és ellenszenves módon jelentkezik. Van rá magyarázat, hogy miért?

– Ahogy ez mifelénk megvalósul, tényleg nevezhető ostobának, de engem önmagában nem háborít fel, ha a vallás elemeit beemelik a politikába, ezt minden hatalom megpróbálja. Inkább az a baj, ha az egyház a hatalomhoz dörgölőzik, és ezáltal csorbát szenved az önazonossága. Ha a kérdésében a Kereszténydemokrata Néppártra gondolt, annak a kevés tudnivalónak az alapján, ami vele kapcsolatos, csak azt mondhatom, hogy a nevében a „K” egy cégér, és csak arra való, hogy megtévesszen vele embereket. Politikailag is tökéletesen jelentéktelen. Paródia.

– Az egyházi megújulás azonban magában a Vatikánban is kétesélyes. Ferenc pápa reformtörekvéseit néha nehéz nem egyéni teljesítményként értékelni, amelyet a klérus jó része komor ellenszenvvel figyel, amikor épp nem tesz keresztbe. Mi lehet ennek a kísérletnek a vége?

– Nem tudom, nem vagyok próféta. Azt gondolom azonban, hogy ötven év után most van igazán komoly esély arra, hogy a tekintélyt és vak engedelmességet megkövetelő ideológia mögött elveszett eredeti jézusi üzenet felszínre kerüljön. Látni kell azonban, hogy a II. János Pál és XVI. Benedek által megerősített egyházi struktúra ellenáll, és a konzervatív vonal tényleg képes lehet megakadályozni a jelentősebb változásokat. Az fog dönteni, hogy milyen a pápa taktikai érzéke, a személyi politikája és milyen hatalommal rendelkeznek a befolyásukat féltő klerikális körök. A lengyel egyházban például már felmerült egy ellenpápa megválasztásának ötlete.

– Erdő Pétert a mostani szinóduson a konzervatívokat segítő gesztusa miatt maga a pápa utasította rendre. A bíboros menekültügyben is kínosan viselkedett, azt mondta, hogy az egyház embercsempész lenne, ha befogadna migránsokat. A magyar katolikus egyház nem szerepel túl jól.

– Miért is szerepelne jobban? Régóta kontraszelekciós mechanizmusok irányítják, és olyan vezetői vannak, akiket még a szocialista hatalom által kiválasztott püspökök neveltek fel. Hogy is kerülhetne be közéjük egy progresszív ember? El sem tudom képzelni. Kivéve talán a bencéseket. Ma Erdő Péter nem a legrosszabb választás, ő legalább megpróbál intelligens módon lavírozni a pápa és a hazai konzervatívok között. Ezen az sem változtat, hogy az utóbbi időben valóban volt egy-két szerencsétlen nyilatkozata.

– Mi a tétje Ferenc kísérletének és az önök reformreményeinek? Az egyház megmaradása? Hiszen a hívek száma régóta drasztikusan csökken, az emberek – ön is utalt rá – formálisnak és a valóságtól elszakadtnak tartják a tanításokat, más vallások felé tekingetnek.

– Először is szögezzük le: nem biztos, hogy az egyház fennmaradásához a ferenci reformok jobban hozzájárulnak, mint a konzervatívok vonala. Nem tudjuk ugyanis, hogy azok vannak-e többen, akik egy tekintélyelvű, dogmatikus egyházat szeretnének, vagy azok, akik megújulást akarnak. Azt hiszem, önmagában egyik vonal győzelme sem biztosítja, hogy az egyház vonzereje nőjön. A szekularizáció ugyanis régóta tény, és az egyházat így is, úgy is kikezdi. A tét tehát szerintem inkább az, hogy az egyház mennyire lehet hiteles. Ha a ferenci kísérlet győz, talán kevesebb hívő marad, de a maradék sokkal hitelesebben meg tudja majd jeleníteni azt, ami az eredeti keresztény üzenet lényege. Bárhogy is alakul, szerintem döntő lesz az, amire a II. vatikáni zsinat óta figyelnünk kellene: az egyház az emberért van, neki kell segíteni bajaiban, az ő szabadságát, méltóságát kell védeni – az egyházi hatalommal való visszaéléssel szemben is. A keleti vallások felé is azért fordulnak sokan, mert ott az egyénre szabott utakkal találkoznak, szemben a katolikus tömegvallással. Az egyházi megújulás egyik lehetséges iránya az, hogy nagyobb tekintettel lesz az egyéni spirituális igényekre, és nem szégyell tanulni azoktól, akik ezt jobban csinálják.