Skandálás helyett

Plakátvadászaton vagyunk. Tegnap még itt is volt, ott is volt, de mára eltűntek. A távolból látjuk, amint egy széldzsekis srác tépkedi a maradékot. Csak a Tedd magad szabaddá!-tüntetésről szólókat. Az önkormányzati választásokról megmaradt tacepaók senkit nem zavarnak.

– Ki tépked?

– Aki nem akar szabad lenni – viccelődik Várnagy Emma, a tüntetés egyik szóvivője. Sokadmagával ő is ott a képeken, amelyek a Blaha Lujza térre hívnak, merthogy „idén immár harmadszor is kiderült, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében nincsen párt, amely helyesen és hathatósan képviselni tudná vagy akarná közös értékeinket: a szabadság, az egyenlőség, a részvétel, a bizalom, a szeretet és a közösség értékeit”.

A meghívóban azt is írják: „A demonstráció nem cél, hanem eszköz. Eszköz arra, hogy együtt szabaddá tegyük magunkat a szorongásainktól, a csalódottságainktól és a lassan mindent elborító apátiától.”

Megfertőződtünk kissé mi is. Megint egy tüntetés. Minek?

– Nehéz társadalmi közegben kell túlélni, de lehet mit tenni. Abban nagyon jók vagyunk, hogy egy-egy demonstráción hangot adjunk a dühünknek, felsoroljuk, mi rossz Magyarországon. Most viszont azt mondjuk, ne csak valami ellen tüntessünk, hanem figyeljünk oda egymásra, higgyünk a kis közösségekben – mondja Kerényi Máté, a demonstráció másik szóvivője.

– Hallatni a hangunkat nem egyenlő azzal, hogy minél hangosabban skandálunk – teszi hozzá Emma. – A miénk nem kormányellenes megmozdulás lesz, ahol öt hosszú beszéd után mindenki mehet. Bár lesznek rendszerkritikus elemek, elsősorban arra buzdítunk majd, hogy a demonstráció után – akár rögtön, akár később – a résztvevők keressék meg azokat a közösségi kezdeményezéseket, amelyekbe bekapcsolódva tudatos állampolgárokként cselekedhetnek. Sőt ilyen kapcsolódási pontokat már a tüntetésen is fogunk mutatni.

Emma szerint amióta a kormány megtámadta a civileket, ezek a szervezetek stigmatizálódtak. A civilség fogalma egyenlő lett a kormányellenességgel, valami homályos, átláthatatlan dologgal, ami idegen, félelmetes.

Máté úgy látja, a civilség még mindig misztikus, megfoghatatlan ügy idehaza.

– Félreértés, hogy csak az a civil, aki jogvédő, kiáll a melegek vagy a hajléktalanok ügyében. Valójában éppen annyira civil az, aki időseket segít, betegeket gondoz, állatmenhelyen dolgozik, játszótér-takarítást szervez, ételt oszt. Attól civil valaki, hogy tenni akar saját közösségéért. Erre szeretnénk felhívni a figyelmet.

„Én kizárólag akkor érezném magamat szabadnak, ha körülöttem mindenkit, kivétel nélkül szabadnak tudhatnék. Nehéz ügy. De egyáltalán nem lehetetlen” – fogalmaz az esemény Facebook-oldalán Erdős Virág költő. Pásztor Erzsébet egyetemi oktató azt írja: „Számomra a szabadság (...) azt is jelenti, hogy azt taníthatom, amit fontosnak tartok és úgy taníthatom, ahogy azt a legjobbnak látom. Közoktatásban dolgozó kollégáim ezt egyre kevésbé tehetik meg. Pályaválasztásommal és rengeteg munkával tettem magam szabaddá, alacsony jövedelemmel fizetem az árát. Azért leszek ott 23-án, hogy szabad maradhassak és tanár kollégáim is több szabadságot kaphassanak.”

A tüntetést három hete készíti elő egy közel nyolcvanfős csapat. Akad köztük egyetemi oktató, közmunkás, kéményseprő, többgyerekes szülő, olyan, aki már a századik tüntetésén is túl van, de olyan is, aki szerint értelmetlenek a demonstrációk – kivéve ezt. Emma és Máté egyetemisták, mindketten a Hallgatói Hálózat eseményein is részt vettek.

A Facebookon máris megtalálták őket a kritikusok: ez nem az az út, „amivel rá lehet venni a kisemmizett, reményt vesztett vagy épp a rettegésig bizonytalanságban élő, elszegényedő »magyarembert«, akinek életében és még azelőtt se soha nem volt demokratikus tapasztalata, hogy legközelebb ne a Jobbikra/Fideszre szavazzon, vagy hogy alapítson végre egy jól működő demokratikus pártot. Márpedig párt nélkül képviseleti demokrácia nincs, állami méretű demokráciából meg csak a képviseleti működik. Lehet, hogy nem fikkantani kéne a szerencsétlen bal(fácán) demokratikus pártokat, hanem segíteni őket – akkor is, ha azok ellenállnak (tapasztalat: ellenállnak). A civileknek most szerintem ez lenne (lett volna) az elsődleges feladatuk.”

Más azt kérdezi: „Kvázi a Milla utódja vagytok?”

– Nem vagyunk az új Milla, de tanulni szeretnénk a hibáikból – mondja Máté. – Nemcsak az a fontos, mi történik egy tüntetésen, hanem az, mi zajlik két demonstráció között. A közösségi aktivitás fontosságára akarjuk ráébreszteni az embereket, hogy megértsék, nem csak azé az erő, aki a pártpolitikát alakítja. Mindannyian politizálunk azzal, ha figyelünk egymásra, ha megoldjuk azokat a problémákat, amelyeket tudunk. Hiszünk a képviseleti demokráciában, nem vetjük el a pártrendszert, de azt gondoljuk, most a kis közösségekben segítve egymást, a pártrendszeren kívül kell megoldásokat találnunk. A politikai kultúra elkopott, a pártok nem tudnak eleget tenni egy biztonságosabb, egyenlőbb társadalom kialakításáért.

Közbeszúrjuk: a kormány meg sem hallja a civileket, szakmai kérdésekben nem egyeztet velük, a javaslataik még az asztalra sem kerülnek. Kudarc? Persze, bizonyos szempontból az. De Máté és Emma szerint a cselekvés ennek ellenére is sikerélményt ad.

– A közös fellépés ad igazi szabadságélményt. Az, hogy hiszel valamiben, és teszel érte – magyarázza Emma. – Amikor az egyetem után még hajnali kettőig azon agyalok, hogyan oldjuk meg a hangosítást, az, bár leszív, mégis inspiráló.
Persze aki napi nyolc órát dolgozik, aztán rohan a gyerekért óvodába, iskolába, leckét kérdez ki és vacsorát főz, az kisebb lelkesedéssel gondol a társadalmi aktivitásra, bújik elő szkeptikus énünk.

– Kiállunk a számukra is fontos értékekért, reméljük, így megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. Azon dolgozunk, hogy az élethelyzetétől függetlenül bárki érezhesse: számít a szava – így Emma.

– Ki ne szeretne elfogadóbb, figyelmesebb társadalomban élni? – kérdez vissza Máté. – Amelyben, ha megjelenik a rendőr, nem számít a bőrszín, senkit nem érdekel a szexuális orientáció az állásinterjún, nem vagy ellenség, ha nincs hol aludnod. Ma az, aki nem fehér, felső-középosztálybeli (cisz)heteró férfi (akinek a születéskor megjelölt biológiai neme megegyezik a nemi identitásával és annak testi megjelenésével – a szerk.), az máris hátránnyal indul. Ezt a társadalmi környezetet akarjuk apránként megváltoztatni. Ráadásul az önkéntes munka fantasztikus élményeket jelent. Az egyik szervező nemrég arról mesélt: egy közösségi kertészkedéssel foglalkozó maroknyi csapat hogyan kovácsolódott össze, miközben először csak zöldséget termesztettek, aztán cserélgetni kezdtek, végül már rászorulóknak adták a felesleget. Másutt arra láthatunk példát, hogy hajléktalan emberek állnak ki a szexuális kirekesztés ellen. Az a baj, hogy meglepődünk ezen. Valamiért azt hisszük, a különböző okokból hátrányos helyzetű emberek nem nyitottak mások gondjaira. Pedig azok. Főképp, ha megoldásokat is mutatunk.

Máténak személyes tapasztalata is van, régóta dolgozik egy cigánytelepen. Azt mondja, fantasztikus látni, ahogy roma és nem roma szegény emberek közösséget építenek: ha kell, focicsapatot szerveznek, betonkeverőt adnak kölcsön egymásnak, kalákában házat javítanak, közös vállalkozásba kezdenek, gyerekfoglalkozásokat tartanak.

– A fő üzenetünk az, hogy senki nem annyira kiszolgáltatott, hogy ne tudna alakítani az életén. Mindegy, ki milyen társadalmi csoportból jön, részt tud venni az ország problémáinak megoldásában. Felesleges a politikára várni.