Sándor Mária utolsó esélye
Sándor Mária reszketett márciusban a Kossuth téri színpadon. Remegett a lába, annyira fázott a keze, hogy alig tudta legombolni kabátjáról a kockás inget, amit végül a pedagógustüntetésen zászlóként lengetett meg a feje felett. Később barátai azzal ugratták, legközelebb szereznek neki egy cipzáros inget.
„Mit keresek én itt?” – ezt kérdezte magától, mint ahogy a februári esernyős demonstráción is, amikor öt perc csendre kérte a tanárokat és szimpatizánsaikat.
A fekete ruhás nővér a színpadról bátorításképp keresett magának ismerős arcokat. Hamar észrevette a barátait, nővércsapatát és az orvosokat: Falus Ferencet, Falus Andrást, Ruttner Zoltánt meg Weltner Jánost. Az alig egy tucat ember elveszett a tízezrek között. Nem látta az ápolókat, az egészségügyis táblákat, molinókat. Szeretné hinni, hogy ott voltak kollégái mindkét pedagógustüntetésen. A tömegben, az esernyő alatt, elbújva, félve a kirúgástól.
Később a Klubrádióban valaki „Petőfi Sándor Máriának” titulálta. Pedig ő azt mondja, nem tartja magát forradalmárnak, „csak” egy csecsemő-szakápolónak, aki maga mögé nézett, de ott kollégái közül csak keveseket látott.
Április elsején éjféltájban ült a számítógépe előtt a csepeli kisszobában, és azon gondolkodott, mit írjon a blogjára. Családja a tavaszi szünetet a Balatonnál töltötte, barátoknál. Lánya, Ilona végre vidéki levegőn lehetett. Neki munkába kellett állnia. Ápolónőnek nem merte felvenni senki, ezért szociális munkásként dolgozik Budapesten.
Fáradt volt, mint mindig, hiszen jó ideje esténként hajnali három óra húszra állítja a vekkert, akkor mossa ki a szennyest, vasal, elvégzi mindazt, amit nap közben nem tud. A házuk előtt a virágbokrokra, a vérszilvára már nincs ideje, pedig korábban a kertészkedés volt a hobbija.
A számítógép előtt ülve eszébe jutott, hogy éppen tizenkét hónapja küzd az egészségügy kilátástalan helyzete miatt.
Feltűnésekor
próbáltuk megfejteni , ki is ő valójában. Gyermekkorában háromgenerációs budai házban nőtt fel, az építészmérnök családban tizennégyen ülték körül az ebédlőasztalt. Az imádott nagymama a karjaiban halt meg, aztán a család széthullott. Édesanyja halálát csak úgy tudta feldolgozni, hogy jelentkezett a Győri Hittudományi Főiskolára és bevonult a Szent Orsolya-rendbe apácának. Később ápoló lett, és évekkel ezelőtt levelet írt az akkori kormányfőnek, Gyurcsány Ferencnek, aztán Áder Jánosnak, Orbán Viktornak, Balog Zoltánnak: segítsenek az egészségügy helyzetén. És jött a fekete ruhás mozgalom. Az egészségügyi dolgozók sokat dolgoznak, ám rossz körülmények között, és keveset keresnek. Sétát szervezett értük, társaival lezárta az Erzsébet hidat, hogy tudassák, baj van az egészségügyben. Járta az országot, mögé álltak meg nem is.Végül
ezt írta a blogján : „Nem tartozom azok közé, akik nem tudnak visszalépni és nem tudják elismerni – megbuktam. Szégyellem, hogy egy olyan országban kell élnem, ahol az ország vezetése mindent fontosabbnak tart, mint maga az ember! Ezt a csatát bebuktam. Egy év telt el. Feladom!”Másnap rengeteg levelet kapott, írtak neki kollégák, pedagógusok, plébánosok: ne hagyja abba. Talán ezért is adott még egy esélyt, egy utolsót: magának és az egészségügyiseknek.
– Elvárom minden egészségügyi dolgozótól, hogy az április 15-i pedagógustüntetéssel egy időben fekete ruhában tiltakozzon! – mondja.
Ha nem így lesz, tényleg feladja. Akkor már nem lesz értelme.
