Vasvilág jön – Sándor Iván: Önmagában víziókkal nem lehet történelmi fordulatokat elérni

Elég hamar belekezdett a következő könyv megírásába. Talán kimaradt valami a nemrég a 90. születésnapjára megjelent regényéből?

A legutóbb, márciusban megjelent, Amit a szél susog című regényemben egy olyan utat jártam be a különböző figuráim sorstörténetével, amellyel azt próbáltam megmutatni, hogy új helyzet van a korszellemben, ezért a regényírásban is új formákat keresek. Ami az író számára korszakérzés, az a politikában annak a felismerése, hogy a hatalmas korszakváltásban leomlanak a régi díszletek, új színpad, új jelenségek, fogalmak. alakulnak. Regényeimben ez az új forma abból áll, hogy a dolgok együttállását nézem, térben az európai sorstörténelembe helyezve magyar figuráimat, időben pedig a múltba és a jelenbe, és a jelenből a jövő sugallatát nézve, egységesen kezelem a szereplőim sorsát. Az új regény 2019 novemberében indul, és úgy beszél a máról, a mai sorshelyzetekről, hogy közben fél évszázadot visszamegy a szereplők történetében. Én úgy gondolom, hogy kétféle jó regény van. Hangsúlyozom, jó regény. Az egyik az, amely rámutat a kor divatos kérdéseire. Nagyon sok ilyen jó regény van. A másik jó regény – és nekem ez a példaképem, ezt próbálom követni −, amely rámutat arra, hogy mi maga a korszak, és mi a korszakban az ember helyzete.

Beszéljünk a politikáról. Egyik interjújából idézek: ,,A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy amíg a rezsimet uraló pártban nem következnek be valódi repedések, addig minden ellenzéki küzdelem kudarcra van ítélve.” Lát már repedéseket?

Az első repedés az október 13-i önkormányzati választás volt. Ez egy határozott repedés volt az addig teljesen koherens és az egész országot behálózó önkormányzati rendszeren.

Most viszont a kormány ezeket a repedéseket egyre jobban betapasztja az önkormányzatok kizsigerelésével.

Nincs ebben semmi meglepő. Még mindig ott tartunk, hogy a magyar politikai elit kiváló emberei is úgy beszélnek a máról, mintha ez nem egy diktatúra lenne. Újra és újra meglepődnek a kormány központosító lépésein. Ez nagy hiba. Visszatérve a repedésekre. A bal–jobb ellentétnél ma már lényegesebb a demokratikus–antidemokratikus ellentétpont. Azt látom, hogy a tekintélyes konzervatív jobboldali közgazdászok – Mellár Tamás, Bod Péter Ákos vagy Csaba László – igyekeznek kiszakadni a korábbi helyzetükből, és rámutatni, hogy hova vezet ennek a rendszernek a gazdaságpolitikája. Az is repedés, hogy például az orvosi kamara nem nézi tétlenül és szótlanul azt, ami ebben az országban történik. Az is repedés, hogy Gémesi György, az önkormányzati szövetség vezetője sem hagyja szó nélkül a kormány kiéheztető politikáját. Repedés tehát annak az egyre nyomatékosabb felismerése, hogy hová jutott az ország. Ez a diktatúra részben az egész magyar ellenzék és a magyar baloldal korábbi hibái alapján olyannyira meg tudott erősödni, hogy megőrzi országos támogatottságát.

Tíz év alatt az ellenzék igazán magára találhatott volna…

Maradjunk a baloldalnál. Több évtizede, de mondhatom, lassan száz éve ugyanazzal a két problémával küzd. Az egyik, hogy állandóan belső frakcióharcok zajlanak, akár kormányon van, akár ellenzékben, egymásnak feszülő csapatok gyengítik az erejét. A másik a nemzeti kérdés. Azzal sem tud mit kezdeni.

Baloldalról beszél, holott korábban már kifejtette, ma nem lehet értelmezni a politikai jobb és bal fogalmát.

Az antidemokratikus kormányzattal szemben álló pártok közül együttesen a két legerősebb baloldali párt hibáin is múlott, hogy a jelenlegi kormányzati rendszer három karakteres vonása is érvényesülhet. Az első a hamis beszéd, a hamis nyelvezet. A nyilvános beszédben egyáltalán nem számít, hogy valódi, igaz dolgok hangzanak-e el, csak az érzelmi hatások keltése a lényeg. Másrészt mindentől irtózik, ami művészet, ami gondolat és szellemi. Ezeket üldözi, mert tudja, hogy veszélyt jelentenek rá. Harmadrészt csakis a kirekesztés politikáját tudja alkalmazni, ami azt jelenti, hogy aki nem követi őt, azt igyekszik megbélyegezni, kirekeszteni. Ebből következik, hogy vezérközpontú, és az elődökhöz hasonlóan – Sztálin, Hitler, Rákosi, a korai Kádár János – maga köré szervez egy udvaroncgárdát, ahogyan maga köré szervezi a gazdasági életet is, ahogyan maga köré szervezi az előző rendszerből örökölt rendőrtiszt vezetésével a rendőrséget, maga köré szervezi a katonaságot.

Nem beszélve a nyilvánosságról, a média elfoglalásáról. Ön szerint ilyen erőviszonyok mellett van még esélye az ellenzéknek, hogy megerősödjön?

Amíg a bizonytalanok, a kormányzatból kiábrándulók, a jobboldali demokratikus konzervatív elit táborából nem tud a demokratikus tábor átszívni magához egy nagyobb létszámú támogatói kört, addig ez évekig vagy évtizedekig így marad.

Ehhez a demokratikus oldalnak víziókkal, kormányváltó programmal kellene rendelkeznie…

Kellene, de önmagában víziókkal nem lehet történelmi fordulatokat elérni. Azt kell megértenie a baloldalnak – mert a demokraták között még mindig a két baloldali tömb a legerősebb –, hogy bármilyen sikeres az összefogás, a demokratikus pártok országos viszonylatban, mint említettem, kevesek, ráadásul a lakosság körében bizalomhiány van velük szemben. Meg kell érteniük, hogy az új helyzetben nem lehet a régi módszerekkel és a régi formákkal politizálni. A két baloldali pártnak már rég egyesülnie kellett volna egy szociáldemokrata pártban. És ezzel fel kellene számolni azt a százéves frakcióharcot, amely 1919-20 óta töretlenül jellemezte minden korszakban a magyar baloldalt, az illegalitásban, még a Rákosi-rendszerben is, még a Nagy Imre-időkben is, még a Kádár-rendszerben is, és még Horn Gyula idejében is. Szükség van egy új szociáldemokrata pártra. A másik kérdés az, hogy egy ilyen új baloldali, bizalmat keltő szociáldemokrata pártból természetesen el kell tűnniük a mai vezetőknek. Tudomásul kell venni, például a Demokratikus Koalícióban, hogy az elnökét a Fidesz részéről ugyan másfél évtizede szüntelenül aljas támadások érik, ugyanakkor tudjuk, hogy mennyi hibát követett el valójában ő is, de végre neki, a híveinek és a magyar baloldalnak el kell fogadnia azt a politikai realitást, hogy ha ő akar a magyar baloldal vezetője maradni, akkor nemcsak a baloldal, hanem a demokratikusan összefogó pártok igyekezete is zsákutcába vezet, mert miatta nem tudnak a bizonytalanok, az ingadozók közül új szavazókat megnyerni. Így végső soron Orbán Viktor évtizedes hatalmának ágyaz meg. Én a Budapest-modellt ajánlom a demokratikus ellenzék figyelmébe, amelyet Karácsony Gergely igyekszik megvalósítani: tisztakezűség, őszinte nyelv és nem hazug beszéd, szakszerűség, és harcosság a kormánnyal szemben, mert vasvilág következik. Ebben a vasvilágban a mindenfajta baloldali és ellenzéki harcosság létjogosultsága és eredménye füstbe megy, ha nem hiteles emberek és hiteles pártok állnak a választók elé.

Mindez nem kevés, holott csak része annak a hatalmas korszakváltozásnak, amely a világban, Európában zajlik, és mindez azokat az új kihívásokat teremti meg, amelyeknek az emberi helyzeteit a regényeimben is megjelenítem.