Romsics Ignác: A Molnár Erik-féle nemzet vita és Szűcs Jenő

Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek első felében kialakított ún. nemzeti kommunista történetírói kánon, amely a régi múltra visszatekintő, Habsburg-ellenes függetlenségi szemléletet párosította a marxizmus tanaival, 1956-ban hatalmas léket kapott. Kiderült, hogy az addig Habsburg-, illetve németellenes éllel propagált függetlenségi eszme és patriotizmus nagyon könnyen átfordulhat, mint ahogy át is fordult, oroszellenességbe. Ezért már néhány hónappal a forradalom leverése után felmerült az addigi történetpolitikai kánon újra gondolásának a szükségessége. Nyilvánosan ennek először maga Kádár János adott hangot a Hősök terén elmondott 1957. május 1-ei beszédében. Ebben olvasható, hogy a „magyar népi demokrácia erejének” növeléséhez elengedhetetlen a „magyar nép internacionalizmusának elmélyítése. Küzdjük le a burzsoá nacionalizmus maradványait, az úgynevezett »nemzeti kommunista« nézeteket, és erősítsük a magyar népben az igazi hazafiságot, amely magában foglalja a proletár nemzetköziség eszméjét. Testvérünk a világ bármely országában élő internacionalista munkásember, de ellenségünk a magyar hazát és népet eláruló magyar ellenforradalmár.”[1]

Ugyanebben a szellemben született az 1959-es A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról című dokumentum, amely részletesen kifejtette és értelmezte Kádár iránymutatását. „Az 1956. évi ellenforradalom egyik legfontosabb ideológiai fegyvere – olvasható ebben is – a nacionalizmus volt. A proletárdiktatúra elleni támadásban a nacionalizmus eszméjét felhasználta a nemzetközi imperializmus, a magyar reakciós erők itthoni és nyugaton élő maradványai, s a külső és belső reakcióval szövetségre lépő revizionista csoport”. A szabadságharcos-függetlenségi hagyományt középpontba állító nemzeti kommunista történelemszemlélet újragondolásával kapcsolatban a dokumentum leszögezte, hogy világosan el kell különíteni egymástól a „proletár nemzetköziségtől” elválaszthatatlan „szocialista hazafiságot”, amely „egyet jelent a nemzet túlnyomó többségét kitevő dolgozó osztályok érdekeinek következetes képviseletével” és a „burzsoá nacionalizmust”, amelynek „a szocializmus építésének megakadályozása, a munkáshatalom aláásása, a szocialista tábor egységének megbontása és a kapitalizmus visszaállítása” a célja. Előbbit vállalni, és minden eszközzel propagálni, az utóbbit pedig bírálni és minden eszközzel hitelteleníteni kell.

Fotó: Merész Márton

Mivel a „burzsoá nacionalizmus a nemzeti egység hamis, az osztályharcot leplező értelmezését visszavetíti a múltba is […] és hagyományaink értékelésében […] megpróbálja egyrészt összebékíteni a haladó és a reakciós tendenciákat, másrészt haladónak, nemzetinek tünteti fel azt is, ami a reakciós” – olvasható az elemzésben –, ebben az ideológiai „harcban” elkerülhetetlenül nagy szerep várt a történetírásra. A dokumentum ki is mondta, hogy „A nemzeti hagyományok ápolásának az a gyakorlata, amely hallgatólagosan kizárja haladó nemzeti hagyományaink közül a munkásosztály harcát és a haladó nemzeti hagyományokat lényegében a polgári forradalmak korának nemzeti mozgalmára korlátozza, meghamisítja a történelmet”. Ehelyett arra kell törekedni, hogy „haladó nemzeti hagyományaink között első helyre állítsuk a magyar munkásosztály és a magyar munkásmozgalom forradalmi tradícióit”.[2]

Az 1959-es és a többi ehhez hasonló pártdokumentum egyik szellemi háttérembere Molnár Erik volt, aki a Révai-Mód-Andics-féle nemzeti kommunista történelemszemlélettel szemben az új helyzetben mintegy magától értetődően újította fel a magyar múlt Szabó Ervinig visszanyúló, s általa korábban is képviselt osztályharcos interpretációját. Mint a Történettudományi Intézet 1960. márciusi ankétján, valamint 1960 és 1963 között publikált cikkeiben és tanulmányaiban kifejtette: „A történelem a maga alapvető kérdéseit az osztályharc és nem a nemzeti kérdés szempontjából teszi fel”.[3] Az osztályellentétek egyrészt fontosabbak, mint a nemzeti-nemzetiségi ellentétek, másrészt az osztályharcok a magántulajdon megjelenése óta alakítják az emberiség történelmét, míg a nemzetek és a hozzájuk kötődő érzületek a polgári kor szülöttei. Mi sem tévesebb tehát, mint a francia forradalom utáni korok modern eszméit és társadalmi képződményeit visszavetíteni a feudalizmus korába, s e történelmietlen megközelítés jegyében az osztályellentéteket bagatellizálni és alárendelni a nemzeti egység hamis mítoszának. A nemzeti egység megteremtésére csak a kapitalizmus megdöntése után nyílik lehetősség; az osztálytársadalmakat nem az érdekek közössége, hanem az érdekek állandó ellentéte jellemzi.   

A fenti premisszákból kiindulva Molnár vitatta az 1848 előtti Habsburg-ellenes mozgalmak függetlenségi vagy szabadságharcos jellegét, vagyis azt, hogy a jobbágyok és a nemesek java együtt, nemzeti egységfrontot alkotva küzdött volna az idegen elnyomók ellen, ahogy azt a nemzeti kommunista kánon tanította. Ehelyett azt bizonygatta, hogy „A Bocskai-Rákóczi-korszak felkelései […] csak annyiban voltak »szabadságharcok«, amennyiben a nemesi szabadságok fenntartásáért folytak, amelyek közül a jobbágyok kizsákmányolásának szabadsága volt a legfontosabb. Kifejlődött formájukban rendi és nem népi szabadságharcok ezek, szabadságharcok a nemesek szempontjából, de egyáltalában nem szabadságharcok a jobbágyok szempontjából, mert céljuk nem a jobbágyok szabadságának kivívása, hanem a jobbágyok szolgaságának fenntartása volt”.[4] Ha a szembenálló osztályok mégis együtt harcoltak az idegen hódítók ellen, akkor közös ideológiájuk nem a modern nemzettudat, hanem – például a Hunyadiak idejében – az univerzális keresztény eszmeiség, később pedig a nemesi nemzettudat és a népi patriotizmus egyfajta vegyüléke volt.  A nemzeti összetartozás eszméje, amely azonban a jobbágyok „úrgyűlöletét” sohasem homályosította el teljesen, s amennyiben mégis, akkor a nemesség által terjesztett „hamis tudat” volt, csak a 18. század elejére, a Rákóczi-szabadságharc időszakára kerekedett a vallási ideológia fölé. Nemcsak a kapitalista kor proletárjainak nincs hazája, hanem a feudális kor jobbágyainak sem volt. A nemzeti közösség és a közös haza eszméje a feudális és a polgári korban egyaránt az uralkodó osztályok eszköze a kizsákmányolt tömegek megtévesztésére.

A függetlenségi mozgalmak átértékelését Molnár kiegészítette a Habsburg-uralom szerepének újragondolásával. „A függetlenségi mozgalmaknak önmagukban való pozitív értékelése” – írta – „egybefonódott a Habsburg-uralom magyarországi szerepének dogmatikus, leegyszerűsített megítélésével.” „A Habsburg-uralmat nagyjában egész fennállása alatt a gyarmatosító Ausztria és a gyarmati – még 1867 után is félgyarmati – Magyarország viszonyának fogta fel anélkül, hogy a gyarmatosítás történeti formáit a marxizmus eszközeivel elemezte volna”.[5]

Molnár Erik 1960-as évek elején megjelent írásai a Kádár-korszak, sőt az egész államszocialista időszak leghevesebb és legtovább gyűrűző történetpolitikai vitáját váltották ki, és alaposan megrendítették a nemzeti kommunista kánon hitelét. Az újra és újra fellángoló, s végül az 1970-es évek közepéig húzódó diskurzusba nemcsak történészek, hanem a rokon tudományok, sőt az irodalmi és művészeti élet számos képviselője is bekapcsolódott. Molnár felvetéseit a történészek közül elsősorban igazgatóhelyettese, Pach Zsigmond Pál és az intézet néhány fiatalabb munkatársa támogatta. Ezek egyike Szűcs Jenő volt.

A fiatal Szűcs Jenő, aki 1953-ban diplomázott az ELTE történelem-levéltár szakán, és aki 1960-ban került az Országos Levéltárból az MTA Történettudományi Intézetébe, „Nándorfehérvár és a parasztság” című rövid eszmefuttatásával kapcsolódott be a vitába. Ez először előadásként hangzott el az Intézet 1962 nyarán megrendezett, Nemzet, haza, honvédelem a parasztság és a nem nemesi katonáskodó réteg gondolkodásában (XV-XVIII. század) címmel megrendezett konferencián, majd 1963-ban nyomtatásban is megjelent. Bár jóval szakszerűbben fogalmazva, mint a vita letöbb résztvevője és az aktuálpolitizálást következetesen kerülve – Szűcs Jenő ebben egyértelműen Molnár Erik álláspontját támogatta. Miután leszögezte, hogy a feudalizmus „a társadalmat merőben ellentétes érdekű osztályokra tagolta”, s ez felülírta a nyelvi azonosságon alapuló összetartozás tudatot, a „haza”, a „nemesi natio” és ezek rokonfogalmai „a parasztság számára elfogadható és azt mozgósító eszmék nem lehettek”. Ezt azzal támasztotta alá, hogy az ország népének egésze egyáltalán nem mozdult meg az 1456-os keresztestoborzás hatására; Nándorfehérvár alá csak a közeli délvidéki megyék magyar parasztjai sereglettek, akiket mint katolikusokat tudták mozgósítani a toborzó obszerváns ferencesek. Ideológiai mozgatóerőként tehát – vonta le a következtetést – az otthon és a család védelme mellett „egyedül a vallás, a vallásos színezetű törökgyűlölet játszott szerepet. A hazaszeretet aktivizáló eszméi nem játszottak – nem játszhattak – szerepet még a XV. század derekán, mert ez a fogalom e kor parasztságának tudatvilágában nem volt jelen, feltételezése anakronizmus”.[6]

szucs_jeno_mti.jpg

Molnárral és támogatóival szemben elsősorban az ELTE tanárai – Andics Erzsébet, Mód Aladár és a történeti tanszékek több fiatal munkatársa -- sorakoztak fel. Utóbbiak közül Balogh Sándor és szerzőtársa (Simon Péter) részben Marxra és Leninre hivatkozva, részben viszont konkrét 17. századi szövegeket is citálva mutattak rá Molnár egyoldalúságaira és túlzásaira. Vitatták, hogy az „elnyomó és kizsákmányoló osztályok” időnként ne léphetnének túl „saját szűk osztályérdekeiken”, s ne állhatnának a „nemzetet fenyegető veszedelem elhárításának az élére”. Másrészt igyekeztek rámutatni arra, hogy voltak helyzetek, amikor „az ország függetlenségének a hiánya többé-kevésbé minden réteget sújtott”. Ezért a jobbágyok részvétele a nemesség által indított harcokban korántsem magyarázható a nemesség hatékony propagandájával. Inkább arról volt szó, hogy felismerték: a „saját szabadságért folytatott harcot” az „idegen elnyomás elleni” harccal kell kezdeni, és az élet megtanította őket arra is, hogy e harcban szükségük van „a Habsburg-ellenes nemességgel való összefogásra is”.[7] A Molnár írásaival kapcsolatos egyik vitában Székely György elfogadta, hogy a nacionalizmus veszélyeire való figyelmeztetés „igen jogosult”. Ugyanakkor – tette hozzá – „biztosítani kell a Habsburg illúziók elkerülését is”. Ugyanezen a tanácskozáson Nemes Dezső is az „egyetemiek” álláspontját támogatta. Számára elfogadhatatlan – fejtette ki –, hogy „a labanc és a kuruc történetírás egyformán hamis”. „Én úgy látom, hogy a labanc történetírás többet hamisított és a kuruc történetírásban van több igazság”.[8] A későbbiekben Nemes konkrétan is bírálta Molnár téziseit. Mindegy, hogy a parasztok milyen ideológia hatása alatt küzdöttek – érvelt --, mozgalmaik alapvetően mindig antifeudális jellegűek volt, s „osztálykorlátjaik” ellenére a függetlenségi háborúk is a haladást segítették elő.

Andics Erzsébet, a nemzeti-kommunista szemlélet 1956 után félreállított zászlóvivője egy terjedelmes és sokszerzős tanulmánykötet (A magyar nacionalizmus kialakulása és története, 1964) megszerkesztésével és kiadásával kapcsolódott be a vitába. Bár ebben Molnár Erik téziseire közvetlenül egyszer sem utalt, sőt a Molnár által középpontba állított rendi-függetlenségi törekvésekkel sem foglalkozott, közvetett módon teljesen egyértelművé tette fenntartásait és ellenvéleményét. Ez részben abban mutatkozott meg, hogy Marxra és Engelsre hivatkozva felhívta a figyelmet a polgári nacionalizmus többarcúságára, és ehhez kapcsolódva arra, hogy a 19. század első felében „a polgári nacionalizmus még általában haladó jellegű volt”. Részben pedig abban, hogy ellenséges és leküzdendő ideológiaként nemcsak a nacionalizmust állította szembe a proletár internacionalizmussal és a szocialista hazafisággal, hanem a kozmopolitizmust is. „A nacionalista számára a saját nemzete, saját országa érdekeinek érvényesítése a legfőbb elv, amelynek minden egyéb – nevezetesen más népek ugyancsak nemzeti érdekei – alá van rendelve. De áthidalhatatlan ellentét áll fenn a proletár internacionalizmus és a nemzetek, a nemzeti kérdés jelentőségét tagadó, azt semmibe vevő kozmopolitizmus között is” – érvelt. A kozmopolita, vagyis a nemzeti kérdéssel szemben „nihilista” álláspont illusztrálására két példát hozott fel: a századelő magyar szociáldemokratáiét és polgári radikálisaiét. Vagyis azokat, akik Molnár felfogásának előfutárai voltak. „Az az álláspont, hogy »nem nemzetek állanak egymással szemben, hanem kizsákmányolók és kizsákmányoltak«, igen forradalmian hangzott, de valójában nihilista állásfoglalást jelentett az itt lakó népek számára sorsdöntő fontosságú kérdésben” – üzente Molnárnak és a vita résztvevőinek, aligha félreérthetően.[9]

A Molnár cikkei nyomán kibontakozott nemzet-vita álláspontjainak dichotóm érvrendszere szoros rokonságot mutatott a magyar történetpolitikai hagyomány több évszázados dualizmusának, az ún. kuruc-labanc, illetve protestáns-katolikus múltszemléletnek az argumentumaival, s egyben a magyar szellemi életet a századforduló óta megosztó népi-urbánus, illetve keresztény-zsidó ellentéthez is kapcsolódott. A diskurzus és annak társadalmi-kulturális kontextusa a Történettudományi Intézetet és az ELTE történeti tanszékeit mintegy intézményesen is szembe állította egymással.

Az 1960-as évek közepére a vita némiképp elcsendesült. Faragó Vilmos 1967-ben megjelent Kicsi ország című cikke azonban újra lángra lobbantotta a hamu alatt izzó parazsat. A szerző számos tézise közül különösen az váltott ki heves ellenérzést, mely szerint a nemzeti büszkeség minden megnyilvánulása káros, mivel az „magában hordozza az elkülönülés, a »magyar specifikumok« abszolutizálása, s más nemzetek iránti ellenszenv veszélyét”.[10] Az évekig gyűrűző polémiára, amely főleg napi- és irodalmi lapok hasábjain zajlott, Szűcs Jenő – döntően ismét csak szaktudósként – a Magyar Történelmi Társulat e tárgykörben rendezett 1968. február 27-ei ankétján reflektált. Előadása előbb a Valóság hasábjain jelent meg 1968 nyarán, majd – némileg kibővített formában – 1970-ben az Akadémiai Kiadó kiadásában külön kötetben. Nagyhatású munkája, melynek műfaját ő maga „történet esszéként” határozta meg, több rétegű. Szakmai magja a magyarság csoport-, illetve mi-tudata történeti alakváltozásainak, vagyis a prefeudális, barbár etnikai tudattól a középkor folyamán kikristályosodott nemesi-rendi eszmevilágon és az ún. népi patriotizmuson át a modern nacionalizmus közvetlen előképének tekinthető 17-18. századi közösségi ideológiák tartalmi elkülönítése és fogalmi tisztázása. Ennek lényege, hogy bár „bizonyos csoporttudati elemek” már a honfoglalást megelőzően kialakultak az egyazon nyelvet beszélő és azonos vagy hasonló kulturális hagyományokkal rendelkező magyar törzsek körében, „a 18. század előtt valóságos nemzettel nem lehet számolni”; „A modern nemzeti öntudatnak és érzésnek […] a 18. század előtti történelemben, a politikum szférájában nincs fogalmilag közvetlenül azonosítható előzménye vagy előképe”.[11]

Ezzel a tézisével Szűcs a modern nacionalizmus-kutatások azon ágához csatlakozott, amelyet a szakirodalom modernistának vagy konstruktivistának nevez, s amely legnyilvánvalóbban Ernest Gellner, Eric Hobwsbaum és Benedict Anderson munkáiban érhető tette. Illyés Gyula „hajszálgyökerekkel” kapcsolatos metaforájának érvényességét vitatva ezt azzal is nyilvánvalóvá tette, hogy a nemzeti közösséghez tartozás alapvető kritériumává – Ernest Renan tézisét elfogadva – a tudatos vállalást, vagyis a „nap mint nap megismétlődő népszavazást” tette.[12]

A par excellence szakkérdéseken túlmenően ebben a munkájában Szűcs közéleti emberként, illetve történetpolitikusként is véleményt mondott. Kárhoztatta a történelem példatárként való gyakori felhasználását, az érzelemdús tárgyalásmódot, az erkölcsi dimenzió túlhangsúlyozását, önmagunk felértékelését és mások lebecsülését. A modern történetírásnak – szögezte le – nem a lelkesítő példák, az analógiák és az örök eszmények felmutatása a feladata. Arra sem kell törekednie, hogy„politikai irányelveket dolgozzon ki, hanem hogy elemezze a múltat”. „A történetírás – hangsúlyozta – ha tudomány, a történelem valóságos (nem hamis, szubjektív) nemzeti aspektusában is – a múlt szociológiája.”[13] A „nemzeti nihilizmusról” és a „nacionalizmusról” szólva, melyek szembeállítása a vita publicisztikai szegmensét dominálta, ezt írta: „Ha valami »rossz« irányú nehézkedése van a társadalmi köztudatnak Közép-Kelet-Európában, az nem a nemzeti nihilizmus, hanem még manapság is inkább a nacionalizmus felé gravitál. E szűk közeg az első csoport. […] Nem értek velük egyet. Ténykedésüket azonban nem látom valami nagy veszedelemnek. A magyar történelem eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy mindig kevesebb baj származott a »rideg racionalizmusból« és az önkritikából, mint az ellenkezőjéből.”[14]

Az 1960-as évek végéig a két „szekértábor” erőviszonyai többé-kevésbé kiegyensúlyozottak voltak, és a politika nem törekedett rá, hogy igazságot tegyen közöttük. Az 1960-as és 1970-es évek fordulóján azonban változás következett be. Az 1950-es évek végétől propagálni kezdett osztályharcos történelemszemlélet egyre kevésbé felelt meg az új politikai szükségleteknek, mindenekelőtt a nyugati magyarság és a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek iránti nagyobb figyelemnek, amely a nemzetnek, mint tartósan létező kulturális és politikai realitásnak a tudomásulvételével kapcsolódott össze. A világ magyarságát összekötő kulturális kötelékek elismerésének, sőt az erősítésükre irányuló törekvések felkarolásának egyik első jele az ún. anyanyelvi mozgalom első konferenciájának a megrendezése volt 1970-ben. Ettől kezdve két-háromévenként szerveztek ilyen konferenciákat. Az új helyzet másik elemének a gazdasági reformokért és a szellemi liberalizmusért Kádárt ért szovjet bírálat tekinthető 1972 elején. Moszkva bírálatára és a párton belüli konzervatív ellenzék ezt követő megélénkülésére Kádár a gazdasági reform visszafogásával és a Lukács György körüli, a marxizmus nyugati változatait népszerűsítő társadalomkutatók (Heller Ágnes, Hegedűs András, Kis János, stb.) elleni retorziókkal válaszolt. Ha áttételesen is, ez nyilvánvalóan az „urbánus” és „kozmopolita” tábor pozícióit gyöngítette. Király István, az ELTE egyik irodalomtörténeti tanszékének vezetője – az ideológiai életet irányító Aczél György tudtával és előzetes beleegyezésével -- ebben a helyzetben döntött úgy, hogy a Molnár Erik és támogatói által terjesztett antinacionalista történelemszemlélettel szemben kezdeményezi az 1956 előtti nemzeti kommunista kánon rehabilitálását.

A Magyar Tudományos Akadémia 1973. évi ünnepi közgyűlésén elhangzott előadásában Király éles bírálatban részesítette az 1966-ban elhunyt Molnár Eriket „sajátos baloldali ezoterizmusáért”, „dokrinerségéért” és „életidegenségéért”, amelyek 1945 előtt a népfrontgondolat és a földosztás elutasítására, 1956 után pedig a szabadságharcos hagyomány elvetésére, s ezzel az „egész addigi marxista elképzelés” megkérdőjelezésére vezették. Molnár irányításával – értékelte az elmúlt 10-15 év történetpolitikai vitáit Király – kialakult egy olyan „történetírói séma”, amely a „kurucos szemlélettel” egy „önlekicsinylő, pesszimista történeti képletet” állított szembe. „Megjelent: 1. az öntudatlan, elmaradott nép, 2. a szűk látókörű, magyarkodó nemeség, 3. a magányos forradalmár – illetve egyes kutatóknál – az elszigetelt, európaian művelt, kritikai látású értelmiségi.” Mindezek pedig a „magyar progressziót oly torzul megosztó hamis ellentétnek, az urbánus-népies feszültségnek irányába vittek. […] Aki a Molnár Erik-féle álláspont ellen érvelt, abban sovinisztát, búsmagyarkodó parlagi figurát, ki pedig mellette, abban kozmopolitát sejtett egy tradicionális, címkéző gyanakvás”. A megoldást Király, az ún. népi hazafiság, illetve a függetlenségi harcok „szabadságharcos hazafisága” értékeinek elismerésében, s a szocialista hazafiság vállalható előzményeiként való felmutatásban, továbbá a „Habsburg-tervekben ott rejlő gyarmatosító szándék” tudatosításában látta. Mindezt megtoldotta a „kiváló történészként” értékelt Révai, Andics és Mód szemléletének rehabilitálására vonatkozó óhajával. A szemléletváltást annál is inkább szükségesnek tartotta, mert a szocialista hazafiságot és a proletár internacionalizmust a „tőkés integrációt eszménynek tekintő nemzetekfölöttiség”, a „szupranacionalizmus”, a „kozmopolitizmus”, a „nemzeti nihilizmus” és az „individualizmus” nézete szerint legalább annyira veszélyeztették, mint a Molnár által célkeresztbe állított nacionalizmus.[15]

Király előadása, amelyre elhangzásakor az akadémiai szokás szerint nem lehetett reagálni, Molnár Erik követőit hidegzuhanyként érte. Szeptember 26-án ezért egész napos vitaülést rendeztek Vácrátóton, melyre Királyt is meghívták. Ennek során nagyjából-egészében az addigi ideológiai-intézményi szembenállás reprodukálódott. Királlyal főleg az egyetem irodalomtörténészei és történészei – Arató Endre, Czine Mihály, Szabad György – értettek egyet többé vagy kevésbé, míg a másik oldalon elsősorban a Történettudományi Intézet munkatársai – Lackó Miklós, Pach Zsigmond, Pamlényi Ervin és Szűcs Jenő -- sorakoztak fel. A Királlyal vitázók közül kiemelkedett Szűcs Jenő, aki addigi kutatási eredményeire támaszkodva megismételte a prenacionális tudattartalmak és a 18-19. században kialakuló modern nemzeti tudat összemosásának ahistorikus, történelmietlen voltára vonatkozó tézisét.

1974-ben, a következő évi akadémiai közgyűlésen Aczél György „örömmel” konstatálta, hogy „Király István akadémikus gondolatébresztő referátuma nyomán” milyen „gazdag vita” vette kezdetét a magyar szellemi életben. Ugyanakkor nehezményezte is, hogy az értelmiségen belül „szekértáborok” – narodnyikok és urbánusok, szektások és revizionisták, modernek és konzervatívok, stb. – alakultak ki, s még nem körvonalazódott a továbblépés alapjául szolgálható, konszenzuális jellegű nemzeti szintézis. Ennek előmozdítása érdekében az MSZMP KB mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség Aczél bábáskodásával még ugyanebben az évben közzétett egy állásfoglalást „a szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus időszerű kérdéseiről”. Ez a dokumentum úgy próbálta a kárhoztatott ellentéteket feloldani, hogy az 1959-es állásfoglalástól eltérően nemcsak a nacionalizmust, hanem a kozmopolitizmust is a káros és leküzdendő ideológiák közé sorolta. Vagyis Király, illetve a nemzeti kommunista szemlélet iránt mutatott nagyobb megértést. Ennek megfelelően leszögezte: „A forradalmi és a szabadságharcos hagyomány a nemzeti történelemnek legnagyszerűbb, a társadalmat leginkább előrelendítő öröksége”.[16]

A fenti állásfoglalás az MSZMP 1956 után kialakított ideológiai irányvonalának nyilvánvaló módosítását jelezte. A változás lényege a nacionalizmus elleni harc mérséklése és a pozitív örökségként vállalható nemzeti hagyományok körének kiszélesítése volt. Bár az 1970-es évek második felére és az 1980-as évekre jellemző további liberalizálódás és pluralizálódás körülményei közepette ez az új doktrína távolról sem vált kötelező érvényű irányelvvé, valamelyest mégis éreztette hatását. Ez mutatkozott meg abban, hogy a korábbi „antinacionalisták” közül többen árnyalták, illetve módosították addigi nézeteiket, illetve új, addig kisebb figyelemben részesített témákat fedeztek fel. Így értelmezhető Hanák Péter újraéledő érdeklődése a nemzeti-nemzetiségi kérdés („etnikai reneszánsz”) iránt, Litván György nagyhatású könyve „haza és haladás” eszméinek 1918 előtti diszharmonikus kapcsolatáról (Magyar gondolat – szabad gondolat, 1978) s mindenekelőtt a három kötetes Erdély történetének a megjelentetése 1986-ban. Az 1960-as években, amikor a „nacionalizmus maradványai” elleni harc együttjárt a „baráti szocialista országok” politikájának feltétlen elfogadásával, egy ilyen munka kiadása elképzelhetetlen lett volna. A nemzeti kérdés 1970-es évektől kibontakozó új megközelítése viszont nemcsak lehetővé, hanem kifejezetten szükségessé tette a román nacionalizmussal való szembenézést. A pártideológia és a történetpolitikai gondolkodás változását jelezte egy új kutatóintézet létrehozása is 1985-86-ban. A Juhász Gyula által vezetett Magyarságkutató Csoport feladata a magyar kisebbségek és diaszpóra múltjának és jelenének a kutatása volt. Ilyen kutatási témákkal Magyarországon utoljára a Teleki Intézetben foglalkoztak 1945 előtt, illetve 1945-1946-ban.

Valamiféle össznemzetinek tekinthető történetpolitikai konszenzus azonban természetesen továbbra sem alakult ki. Az 1980-as évek első felében az akkor legfiatalabb nemzedék képviselői a tatabányai Új Forrás hasábjain folytatták apáik és nagyapáik nemzettel és a nemzeti kérdéssel kapcsolatos vitáit, miközben az 1970-es évek végétől szerveződő demokratikus ellenzékhez kötődő történészek immár nem a marxizmus egyik vagy másik változatát, hanem magát a marxizmust utasították el. Közéjük tartozott Szabó Miklós, Kovács András, Benda Gyula, Pető Iván, s a még fiatalabbak közül egyre számosabban.

Az MTA Történettudományi Intézetének osztályvezetőjévé kinevezett (1976) Szűcs Jenő ezekbe a vitákba már nem szólt bele. Egyre elmélyültebben foglalkozott viszont a magyarság archaikus etnikai tudatának összetevőivel, a nemesi nacionalizmus előzményeivel és általában a politikai eszmék középkori történetével. E témakörben született tanulmányait elméleti igényesség, a nacionalizmus modern teóriáit és a német Begriffsgeschichte eredményeit egyaránt felölelő széleskörű nemzetközi tájékozottság és a szorosan vett történeti forrásokon túlmenően az etnológiai, szociológiai, nyelvészeti és archeológiai kutatások újabb eredményeinek sikeres integrálása jellemezte. Vagyis még 1972-ben megfogalmazott ars poeticája szerint járt el, miszerint „A történelem elméleti kérdéseiről csak egy bizonyos határig lehet és érdemes elvi szinten értekezni; e határon túl az elméleti kérdésekben is csak forrásszerű szinten és konkrét elemzések révén lehet előbbre jutni.”[17]

 *

[1]A XX. század magyar beszédei. Szerk. Vajda Barnabás. Bp., 2007, Agave Könyvek, 292.

[2]A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. 2., bővített kiadás. Szerk. Vass Henrik, Ságvári Ágnes. Bp., 1973, Kossuth Könyvkiadó, 358-380.

[3] Molnár Erik: A nemzeti kérdés (1960). In Vita a magyarországi osztályküzdelmekről és függetlenségi harcokról. Elő- és utószó: Pach Zsigmond Pál. Bp., 1965, Kossuth Könyvkiadó, 1-28. – Idézet az 1. old.-on.

[4] Molnár Erik: Történelemszemléletünk nacionalista maradványairól (1962). Uo. 76-93. – Idézet a 85. old-on.

[5] Molnár Erik: A magyar történetírás fejlődése az elmúlt évtizedben. Századok 94 (1960) 45-58. – Idézet a 49. old-on.

[6] Szűcs Jenő: Nándorfehérvár és a parasztság. Történelmi Szemle, 1963/1. 11-14.

[7] Balogh Sándor—Simon Péter: Megjegyzések Molnár Erik „Történelemszemléletünk nacionalista maradványairól” című cikkéhez. In Vita a magyarországi osztályküzdelmekről és függetlenségi harcokról, i.m., 194-214.

[8] Hozzászólások Molnár Erik előadásához. Századok 94 (1960) 67. és 81.

[9] Andics Erzsébet: Bevezetés. in A magyar nacionalizmus kialakulása és története. Bp., 1964, Kossuth Könyvkiadó, V-XL.

[10] Faragó Vilmos: Kicsi ország. Élet és Irodalom, 1967. január 9. 12.

[11] Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történelemszemlélet nemzeti látószöge (hozzászólás egy vitához). Budapest, 1970, Akadémiai Kiadó, 14. és 97-98.

[12] Uo. 124.

[13] Uo. 110-111.

[14] Uo. 121-122.

[15] Király István: Hazafiság és internacionalizmus. A szocialista hazafiság és a magyar szabadságharcos hagyományook. In uő: Irodalom és társadalom. Tanulmányok, cikkek, interjúk, kritikák 1946-1975. Bp., 1975, Szépirodalmi Könyvkiadó, 535-589. – Idézetek az 540., 547. és 550. old.-on.

[16] A szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus időszerű kérdései. Társadalmi Szemle 29 (1974), no. 10. 32-47. – Idézet a 39. old-on.

[17] Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Tanulmányok. Budapest, 1974, Gondolat, 668.