Reményfutam – Öntudatos vízió számok nélkül a Momentum programjában
Az ellenzéki közvéleményben egészen másról folyik a szó mostanság, mint a programokról: arról, felállnak-e mind a pártvezetők a Közös Ország Mozgalom október 23-i színpadára, meg arról, kialakul-e együttműködés legalább az egyéni választókerületeket illetően. A képmutatás elemeit sem nélkülöző sokadik összefogásvitában a Momentum az „egységbontó” szerepét adja – igaz, a dramaturgiát lerontja a tény, hogy az ellenzéki szervezetek egyáltalán nem tömörülnek egységbe –, ugyanis ez a párt sem közös tüntetésre, sem közös jelöltállításra nem kapható. Ebből az utóbbi a valóban jelentős, hiszen
a választókerületi együttműködés elmaradásával a Jobbikon kívüli ellenzék alsó hangon három jelölt indítása felé halad, ami a Fidesz választási győzelmének kulcsa lehet.
Hacsak ez a kulcs nincs máris a kormánypártnál. Ez esetben az ellenzéki küzdelem tétje valójában a jobb startpozíció a 2018 utáni építkezésre, ami azonban a NER harmadik kiadása idején várhatóan súlyos nehézségekbe fog ütközni. De a Momentum logikája úgy is értelmezhető, hogy a többszörösen vesztes politikai csoportokkal való összeállás azt a politikai megújulást veszélyeztetné, amit az idén alakult párt a kormány- és rendszerváltás vagy, ahogy a programbemutatón elhangzott, „generációnk megmentése” egyetlen esélyének tart.
Akinek a számára ez az álláspont elfogadható, annak nem a külön indulás szorul hitelesítésre, hanem a szövetségkötést kellene megmagyarázni. Amit azért nem zár ki teljes egészében a Momentum, kiskapuként meghagyta magának az újabb orbáni kétharmad elkerülése érdekében történő együttműködés lehetőségét. Élünk a feltételezéssel, hogy ha az ellenzéket hajszál választaná el a győzelemtől vagy legalábbis attól, hogy megfossza abszolút többségétől a Fideszt, a Momentum szintén megfontolná álláspontját. Amíg azonban nincs ilyen súlyú tét, addig a Momentum e tényért is a „régi” ellenzékre tolja a felelősséget, és közben egymaga kísérletezik jövőkép megrajzolásával a jelen viszonyokkal szemben.
Habár szokás leszólni a programok jelentőségét, helytálló, amit Fekete-Győr András október 15-én mondott: a programhirdetés színvallás. Arra bizonyosan alkalmas, hogy egy párton számon lehessen kérni későbbi fordulatait. Még az is előfordulhat, hogy magának az adott politikai erőnek jelent sorvezetőt saját dokumentuma, amikor később döntési helyzetekbe kerül.
Programmal egyébként nem áll rosszul az ellenzék: a DK tavaly tette közzé elképzeléseit Sokak Magyarországa címmel, a Párbeszéd miniszterelnök-jelöltjének programja Mindenki számít néven található meg, az Együtt nemrég postázta az érdeklődőknek a külcsínében termékkatalógust utánzó programfüzetét, amely félezer pontban ismerteti a párt elképzeléseit. Mások is fel tudnak mutatni olyan cikkeket, kiáltványokat, vállalásokat, amelyek programként értelmezhetők, legalábbis annak előképeként.
A Momentum Indítsuk be Magyarországot! című választási programja olyan országot rajzol fel, amely tele van lehetőségekkel, belső erőforrásokkal, és ezek látszólag csak arra várnak, hogy végre engedjék őket érvényesülni. Meg egy olyan pártot, amely a szakértelem, a külföldön és itthon összegyűjtött tudás, a 21. századi technológia alkalmazása, valamint a korábbi bénító viták meghaladása mellett teszi le a voksát, hordozva a reményt, hogy ez egyáltalán lehetséges.
A reményfaktor annyira erős, hogy a tekintélyes mennyiségű szöveg egyetlen ponton sem foglalkozik az elképzelések forintosításával, sorrendjével, időtartamával.
A lépésekre lebontott operacionalizálás talán nem is az ilyen víziószerű dokumentum hivatása, így viszont azt a benyomást kelti, hogy alkotói szerint a munka egyik napról a másikra nem csak megkezdhető, de kellő hozzáértés mellett maradéktalanul elvégezhető.
Ez azonban már az a fázisa a politikacsinálásnak, amikor kevés azt mondani, hogy majd a stadionépítések, a belgrádi vasútvonal és a paksi beruházás leállításából nyert pénz csont nélkül elegendő a valóban értelmesebbnek tűnő elképzelések miriádjára. Merthogy a családtámogatás vagy a társadalombiztosítás más nagyságrend, mint mondjuk a mezőkövesdi stadion. Ami amúgy készen van, ideje tehát mindenkinek szembenézni azzal, hogy az ilyen célokra kipumpált pénzt sajnos nem lesz olyan egyszerű visszaszedni.
Ezenkívül mintha azzal sem számolna a Momentum, hogy például a tanszabadságra építő oktatási reform masszív társadalmi és klientúra-ellenálláson bukott el korábban, vagy például a nacionalista jobboldal nehezen hagyja kicsavarni a kezéből a nemzeti érdek definiálásának előjogát. Mi más lehetne a cél, mint ezen változtatni, de fontos látni és láttatni, hogy az ország beindítása nem pusztán attól függ, az új kormány elfordítja-e a slusszkulcsot, hanem mélyen gyökerező attitűdök és érdekek között kell szlalomozni. Konkrét ígéreteket is kérdésessé tesz az ütemezés hiánya: jó volna azért tudni, mikor válnak „világítótoronnyá” a munkaügyi központok, és mikor kezdik online felületen böngészni a rászorulók az üres szociális bérlakásokat.
Hogy a bal- és jobboldaliság, az egymással gyakran harcban álló – máskor egymást megtermékenyítő – ideológiák közötti ellentét sokat emlegetett meghaladása mennyire sikerült, szintén elgondolkodtató. Az ideológiai címkék elkerülése érthető egy polarizált országban, ahol a választók sokasága megcsömörlött az ilyen vitáktól – miközben persze sokukat éppen e viták magas hőfoka tart izzásban. Ugyanakkor az egyes ideológiai álláspontok vegyítése magyarázható a politikai ésszerűség felől, hogy minél többen magukra ismerjenek az új ajánlatban. Aligha lehet eltagadni, hogy a Momentum a problémák széles spektrumára kínál valamilyen megoldást, figyelemre számot tartó mixet alkotva a különböző eredettel bíró elképzelésekből. A szöveget mindazonáltal dominálja az egyéni erőfeszítés és teljesítmény, az állampolgári aktivitás, az előbbiekre épülő közösségekbe és helyi kezdeményezésekbe vetett bizalom, de ennek nyomán
szinte szó sem esik az egyenlőtlenségekről és az eltérő kulturális identitásokról.
Ez azért nem teljesen ideológiamentes megközelítésre vall, az meg már kinek-kinek ízlése szerint való, ez a közelítés közel áll-e hozzá, vagy sem. Azt például elsősorban baloldaliak fogják vitatni, rendben lévő-e, ha a korábbi, kereseten alapuló, magasabb ellátást biztosító gyedet a kétszeresére emelné a Momentum, miközben a gyes az eddigi összeg 40 százalékával nőne, az egygyerekesek alanyi jogú családi pótlékát pedig mindössze öt százalékkal korrigálná. Az meg eltérő értékbázisokról kiindulva is kérdés, miként definiálhatjuk a „szükség” fogalmát, például azt a tételt, hogy a fizikai határzár addig marad fenn, „amíg szükség van rá”.
A közjogi elgondolásokat illetően nehéz hova tenni a megállapítást, hogy Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor alkotmányjogilag „túl erős miniszterelnökként” maga alá gyűrte a parlamenti többséget, és „képessé vált annak akaratával szemben kormányozni”: ha a cél annak bizonyítása, hogy a kormányzó elit elszakad a közvéleménytől, akkor ezt az egyet ide, egyet oda kört meg lehetett volna takarítani. A Momentum a törvényhozási folyamat kinyitását és átláthatóságát szorgalmazza, és erősebb állampolgári részvételt igényel, egyebek mellett a köztársasági elnöknek közvetlen választással adna felhatalmazást.
Megszalad az olvasó fantáziája, ha arra gondol, mit művelne egymással államfő és kormány a magyar politikai kultúra viszonyai között, ha az elnöknek lenne joga konstruktív bizalmatlansággal élni a miniszterelnök ellen, mint azt a program javasolja.
Olyan ország meg aligha létezik, ahol az elnökválasztási kampány „az állampolgári nevelést, a hatalmi ágak közötti viszony jobb megismerését” szolgálja.
Ez a népnevelő hozzáállás búvópatakként végigcsörgedezi a teljes programszöveget. Nyitva hagyva a kérdést, vajon a politikacsináláshoz elengedhetetlenül szükséges ravaszsággal rendelkező politikusgeneráció születik éppen, amely pontosan azt az újító eltökéltséget mutatja kifelé, amit hasznosnak tart, vagy tényleg nem tudják, hogy ahova lépnek: aknamező.
