Recept a túlélésre

Ahogy távolodik az ember az origótól, és újabb kerek darabot hímezhet múltjához élete fonalából (így kell emelkedetten kifejezni egy születésnapon, hogy megszámlálhatatlan gyertya kapna helyet az ünnepi tortán, ha hagynám), egyre gyakrabban merül fel benne, hogy lesz-e akkor is, amikor már nem lesz. És persze amikor még van, erős az igény, hogy legyen. Ez az igény széles körű és egyetemleges, nem csoda, hogy komoly vallási rendszerek épültek rá az elmúlt évezredekben, és épülnek ma is, sosem romlandó portékájukat, a túlvilági létet kínálva cserébe az e világi lét rövidségéért, igazságtalanságáért, szenvedéseiért.

Magam, fájdalom, nem osztozom e könnyített változat örömében (vagy bánatában), azok közé tartozom, akik úgy gondolják (hiszik, hogy tegyünk egy gesztust így ünnep előtt az istenhívők felé is), hogy az egész meghívás egyetlen menetre szól, és amikor vége van, vége van egészen. Se test, se lélek nem kap több lehetőséget.

Egyszer élünk, ez már az, hogy egy klasszikust idézzek.

Ez a tény vagy mi persze nem annullálja az eredeti vágyakat. Jelen lenni így vagy úgy a világban halálunk után, ha nem is testi valónkban, de az emberek emlékezetében, mi más pótolhatná a vallás nyújtotta vigaszokat, mint épp ez a remény.

Hogy ezt miképpen lehet elérni? Hogy mi a túlélés receptje?

Én is épp erre keresem a választ.

A legkézenfekvőbb megoldás a leszármazott. Az ember, ha gyereke van, joggal remélheti, hogy a neve, ha máshol nem, okmányokon még fennmarad egy ideig. „Szegény apám, ha élne, most de pofon vágna!” – ez is egész pontot ér persze, de alig nyújtózik egy generációnál tovább. A nagyszülők sírját – nézzék meg a temetőket – már nemigen látogatják az unokák, a dédszülőkről meg azt se tudják, kik voltak, és mit akartak. Kérészéletű dicsőség ez, ijedtünkben felkapaszkodni a családfára.

Ami engem illet, visszamenőleg nem kell szégyenkeznem. Hosszú időt töltöttem életemből őseim történeteivel, igyekeztem őket másokkal is megismertetni (miközben persze engem erősítettek, bátorítottak, védtek és szórakoztattak ezek az ősök, ezek a történetek), de a másik irányban már nem lehetek maradéktalanul elégedett magammal. Azt hiszem, kihagytam néhány ziccert. Hogy mást ne mondjak, csak lányokat nemzettem, kiknek gyermekei el is vesztették a nehezen megszerzett felmenői nevet. Aschenbrenner Lili, Milos vagy Dankó Simon hallatán ki gondolná, hogy negyedrészt megint csak rólam van szó? És ők, felnövekedvén, mire emlékeznek vajon ebből a negyedrészből?

Nem vagyok nyugodt, annyit mondanék.

Vannak persze más megoldások is.

A legjobb, ha az ember jó vastag filctollal beírja a nevét az emberiség történetébe. („Itt járt Shakespeare Vilmos.”) Ezt a dolgot zsenge ifjúkoromban leginkább a sport területén képzeltem el. De bármely sportágba fogtam is, hamar kiderült, hogy tehetségben, szorgalomban, fizikai adottságokban egyaránt a mezőny alá töpörödöm. Egy darabig azzal vigasztaltam magam, hogy későn érő típus vagyok, de aztán kiderült, hogy ennyire későn érő nincs is. Persze a kegyetlen valóság még sokáig nem volt képes szárnyát szegni álmaimnak: hosszú ideig álmodoztam arról, hogy egyszer híres sportoló leszek. Mostanában meg arról álmodom, hogy egyszer híres sportoló voltam.

Hogy a sportkarriernek bealkonyult, az irodalom területén próbáltam babérokat aratni. Az eredménnyel nem lehetek elégedetlen, végül is tucatnyi könyvem jelent meg az évek során, nem egyet (hanem kettőt) kimondottan elkapkodtak, kaptam szép kritikákat is (meg nem is), és az olvasói szeretet megannyi jelével is megajándékozott a sors. Sőt, helyi jellegű érettségi tétel lett belőlem. Méltán remélhetem hát, hogy ez a fékezett habzású hírnév elkísér még pályám hátralévő szakaszán. Mindig lesznek, akiknek felcsillan a szemük, ha megtudják, új munka került ki a tollam alól. Azt azonban, hogy írói hírem akkor is fönnmarad, amikor már nem leszek jelen, amikor már nem örvendeztethetem meg csekély számú, de lelkes olvasóközönségemet újabb opuszokkal, józan ésszel nemigen remélhetem. (Kizárni azért nem kell ezt a lehetőséget sem. Hallottunk már olyat, hogy újra felfedeztek valakit, évtizedekkel a halála után. Nálam még egyszerűbb lenne a helyzet, mert útjára se lenne szükség. A művek mindenesetre megvannak, rajtuk nem fog múlni.)

Vannak aztán, újabb lehetőségként, a tanítványok. Három évtizedes oktatói pályám során (még ha csak balkézről is) száz meg száz hallgatónak magyaráztam rögeszméimet, s mindig akadtak, aki ezt-azt (kedvenc szófordulataimat például) magukévá tettek belőlük. Mindig különös örömmel töltött el, ha később így vagy úgy viszonthallottam vagy viszontolvastam önmagamat – viszont ennek a műfajnak, mint a népdaloknak, az anonimitás a velejárója. Mindegy, azért már valami: annak szinte illata van, ahogy az ember folklorizálódik.

De hogy a nevem is fennmaradjon, hosszabb ideig méghozzá, arra mindeddig nem sok reményt láttam.

Aztán idén, a magam számára is váratlanul, megtaláltam a megoldást.

Feltaláltam valamit.

A Jolsvai-levest.

Az már régóta látszott, hogy igazán hosszú távú hírnevet az jelent, ha az ember valahogy ráverekszi magát az étlapokra. Hogy ki volt Wellington, Kedvessy, Dobos, Székely, Újházi, hogy csak néhány példát ragadjunk ki, nemigen tudják ma már, nevük mégis fényesen ragyog évtizedekkel vagy évszázadokkal haláluk után is. Meg aztán magam is – mint afféle kispályás hedonista – lelkes híve vagyok a gasztronómiának, egy jól sikerült húslevest sokszor többre becsülök egy közepesen sikerült vonósnégyesnél, egyáltalán nem lenne kedvem ellen tehát, ha ezen a réven maradnék fenn az emberiség emlékezetében. Mint minden korszakalkotó felfedezést, ezt is a véletlen szülte, beleejtettem a paradicsomkonzervet a készülő ceruzabablevesbe: onnan kezdve már nem volt megállás. Csak a megfelelő arányokat kellett kidolgozni, egy kis kapros-vajas galuskát szaggatni bele, és már tálalható is az ínycsiklandó Jolsvai-leves, tetszés szerinti személyre.

Már csak az hiányzott, hogy korszakalkotó tanulmányomat közkinccsé tegyem (ez itt meg is történt), aztán már csak hátra kell dőlnöm (az még megy), és figyelnem, hogy veri le a Jókai-bablevest (miféle Jókai? nem írtak el itt valamit?) az étlapokról az én találmányom.

Ha mégis van túlvilág (mert azért, biztos, ami biztos, azt se zárjuk ki), évszázadok múlva mosolyogva figyelem majd egy felhő széléről, amikor a Kádár-kifőzde (mert az állni fog, míg világ a világ, annyi szent) egyik vendége így fordul a csinos pincérnőhöz:
– Mondja, Katika, ki sózta el ilyen borzalmasan ezt a Jolsvai-levest? – Aztán fejét csóválva megkérdezi: – Egyáltalán, tudja valaki, ki volt az a Jolsvai?
Tanácstalanság üli meg az éttermet, aztán a főnök, kinek tiszte is jobban tudni mindent, bizonytalanul így szól:
– Valami énekes, azt hiszem.