Rátkay terei

Ne foglaljunk most állást abban a kérdésben, mekkora művész Rátkay Endre. Ne foglaljunk, csak állapítsuk meg, hogy a halála óta eltelt néhány évben mintha nyugvópontra jutott volna ez a vita. (Korábban volt, aki a huszadik század egyik legnagyobb művészének, a hazai piktúra megújítójának, s volt, aki derekas képregénypiktornak tartotta – és e két megítélés között még minden árnyalat is létezett.) Mostanra mintha elfogadta volna a művészettörténet is ezt sajátos, különleges, folytathatatlan életművet ettől a zárkózott, zabolázhatatlan művésztől, aki fütyült a képzőművészeti céh belső hierarchiájára és a konvenciókra – és az egész világegyetem, a teljes emberi kultúra állt monumentális alkotásai középpontjában.

Mondom, ne foglaljunk állást Rátkayt illetően, de igenis foglaljunk abban a kérdésben, milyen nagy gonddal, odafigyeléssel, szeretettel ápolja, figyeli, mutatja be ezt az életművet a festő szűkebb pátriája, Pesterzsébet. Éppen tíz éve, hogy a hajdani Világosság mozit Rátkay-galériává alakították (pontosabban Rátkay-Átlók Galériává, ahol a művész vezette-alkotta képzőművészcsoport másik két tagja, Gaál Imre és Czétényi Vilmos is külön termeket kapott). A mozi tágas terei végre lehetőséget adtak arra, hogy Rátkay hatalmas méretű képei, profán ikonosztázai egyszerre befogadhatók, élvezhetők legyenek. És a látogató tíz év után is örömmel látja, mennyi energia jut a helyiek részéről e múzeumnak – ahogy, tegyük hozzá, a többi erzsébeti múzeumnak, kiállítótérnek is. S hogy mennyire tudnak örülni a helyiek a befogadói érdeklődésnek, milyen szívesen kalauzolják a látogatót végig az összes kiállításon, beleértve a padlástérben fellelhető minitárlatokat, melyek részben az erzsébeti mozik történetét mutatják be, részben egy babakészítő alkotásait.

Erzsébeten szeretik a kultúrát, ez lesz a látogató végső, örömteli konklúziója.

Nádas Sándor