Rákosi száműzetésben: az öreg, aki nem hiányzott

Különös életút: miután Rákosi Mátyás a Tanácsköztársaság bukása után elmenekült, még ötvenkét évet élt, de ebből összesen csak tizenkettőt töltött szabadlábon Magyarországon. Ennek nagy részében viszont az ország szovjetek által kinevezett vezetője volt, nevéhez az egyik legrettegettebb történelmi korszak kapcsolódik.

Rákosit 1956 júliusában váltották le a Magyar Dolgozók Pártja első titkári posztjáról, Mikojan hozta Budapestre a selyemzsinórt. A politikai vég nem juttatta börtönbe vagy a halálsorra, ami az ő uralma alatt megszokott volt, ehelyett a Szovjetunióba küldték, saját reményei szerint gyógykezelésre, pihenésre. A szovjetunióbeli tartózkodás azonban életfogytiglanivá vált, idővel már Rákosi maga is használta a száműzetés kifejezést.

Erről a tizenöt éven át tartó utolsó életszakaszról szól a Bartal Csaba által rendezett Rákosi Mátyás száműzetésben című dokumentumfilm, amely a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra pályázati rendszerében, az Ember Judit nevét viselő, dokumentumfilmek alkotását segítő programban kapott támogatást még 2013-ban. A filmet eddig egyszer, idén januárban vetítette az állami média egyik csatornája (október 21-én következik egy újabb sugárzás a Duna Worldön). Addig is az érdeklődők Budapesten, az Eötvös utcai közösségi és kulturális központ zsúfolásig telt mozitermében tekinthették meg október 9-én a külföldön többszörös díjnyertes alkotást, és találkozhattak a film rendezőjével.

Bartal Csaba itt mondta el: Rákosi családjától eredetileg digitalizálásra kapott felvételeket, e munka közben szembesült azzal, hogy a nyolc milliméteres szalagok háromnegyed órányi anyagot rejtenek a száműzött diktátorról. A hang nélküli képsorok azon ritka alkalmakkor készültek, amikor Rákosit meglátogathatták rokonai a Fekete-tengertől keletre fekvő Krasznodarban, később a kirgíziai Tokmakban, utána az oroszországi Arzamaszban, végül Gorkijban (történelmi és mai nevén Nyizsnyij Novgorodban). Felvételek készültek 1971 februárjában a halott Rákosi ravatalánál és a nyilvánosság kizárásával tartott farkasréti temetésen is. A rendező a tényekre szorítkozik: az ítéletalkotást a nézőre bízza.

Bár Rákosi menesztése egyértelmű politikai bukás volt, központi vezetőségi és elnöki tanácsi tagságát, országgyűlési mandátumát ekkor még megtarthatta. Ez táplálta benne a reményt, hogy a forgalomból csak átmenetileg vonták ki, a párt hamarosan új feladattal bízza meg. Szintén erre utalhatott, hogy menesztése utáni első állomáshelye a Moszkva közelében lévő barvihai kormányüdülő volt. Igaz, Baráth Magdolna és Feitl István – akik a korszak más elismert szakértői mellett a dokumentumfilmben is megszólalnak – egy tanulmánya szerint az MDP Politikai Bizottsága már 1956 októbere előtt úgy döntött, Rákosi „gyógykezelését” néhány hónappal meghosszabbítja. Jobb volt őt az országon kívül tudni.

Ekkor még Rákosi a szovjet párt afféle „tartalékba helyezett tanácsadójaként” funkcionált. Rákosi a magyarországi forradalom idején arra is törekedett, hogy a népharag elől Moszkvába menekített egykori beosztottjaival egyeztessen, ezen keresztül visszaszerezze befolyását. A film felidézi, hogy Rákosi véleményét kikérték Kádár Jánosról is, ő pedig kedvezően nyilatkozott az utódjelöltről.

Bár Rákosi később igyekezett nagy jelentőséget tulajdonítani e káderpolitikai szaktanácsadásnak, aligha az ő szava volt a döntő. Annál is kevésbé, mert a forradalom leverését követően a kádári vezetés egyik első dolga volt elhatárolódni a régi garnitúrától. Mint Baráth és Feitl írják, ettől kezdve tekinthetők Rákosi és mások „de facto emigránsnak”. 1957-ben az MSZMP arról döntött, hogy míg más moszkvai emigránsok hazautazhatnak, addig Rákosi és Gerő még öt évig nem léphet magyar területre. Később Gerő valóban visszatért. Kádár arról beszélt vezetőtársainak, mint Bartal filmjéből kiderül, hogy Rákosiék „politikai halottak, akiket nem szükséges minden héten újra eltemetni”.

Mint dörzsölt pártmunkás és mint a világtörténelem valamennyi száműzöttje, igyekezett a körön belül maradni: (ellenőrzött) levelezése révén próbált tájékozódni és észrevétetni magát a magyar és a szovjet vezetéssel. Ez azonban szándékaival ellentétes következményekre vezetett: azt bizonyította, hogy politikailag továbbra is aktív, ezért nem szabad Magyarországra engedni. Memoárjának megírásához könyvtári hozzáférést, magyarországi források felhasználását, személyes életének javításához otthoni gyógykezelést kért, valamint olyan dokumentumokat, amelyekkel utazhatott volna. Az igazolványhiány kapcsán mondta Rákosi a vizsgálóbiztosként hozzá delegált Aczél Györgynek és Nógrádi Sándornak (a pártvizsgálat jegyzőkönyveit a Napvilág kiadó és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára adta ki): „Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem.”

Hogy mennyire rosszul élte meg helyzetét és mennyire torz volt erkölcsi ítélőképessége, arról tanúskodik a vizsgálat során elhangzott másik mondata: „Az én helyzetem sokkal rosszabb, mint az önöké, akik az 1950-es években börtönben ültek. Mert akkor az normális volt. Az összes országban ültek kommunisták, de ami velem történik ma, az nem normális.” Nem volt képes másra, csak a párthatározatok „normái” és saját helyzete felől megítélni a történéseket. Meg arra, hogy a felelősséget egykori „főnökére”, vagyis Sztálinra, és beosztottaira, Gerőre, Farkasra hárítsa – utóbbiak cserébe az ellenük folyó vizsgálatok során Rákosit hibáztatták. Erről az érintett csak fokozatosan vett tudomást, például azért is, mert az új állampártba, az MSZMP-be beléptették, és csak 1962-ben zárták ki. Azt persze érzékelte, hogy kegyvesztés volt, amikor Moszkva mellől a Fekete-tenger közelébe tették át tartózkodási helyét, de azért Krasznodarban előbb egy dácsában, majd egy ötszobás lakásban élt, bármikor a tengerhez utazhatott, állami apanázst kapott, és személyzetet – amely a házi teendők elvégzése mellett derekasan jelentett róla és feleségéről.

Kádár emellett az előd megbélyegzését saját múltjának homályban tartásával akarta intézni. Törvényes eljárásra nem kerülhetett sor Rákosi ellen, mert még egy manipulált vizsgálat során is nehéz lett volna megkerülni például Kádárnak a Rajk-perben betöltött szerepét. Végső soron, miután hatalmát megerősítette, érdemeit elismerte Hruscsov és még a kevésbé baráti Brezsnyev is, meg az idő is telt, Kádárnak módja volt arra, hogy Rákosival azt tegye, amit a leghasznosabbnak tartott: semmit.

Bár Aczélnak és Nógrádinak Rákosi azt mondta, az otthoni párttagok hiányolják őt, és „majd fel fogják vetni, hogy szegény öreg”, valójában a családján és néhány szektás kommunistán kívül nem hiányzott senkinek. Kádár mégis sokrétű játszmát folytatott ellene. Ennek egyik oka, hogy hatalmának megszilárdítása idején bizonyítani akarta: ő képviseli a járható középutat a „jobboldali” Nagy Imre és a „baloldali” Rákosi között. Huszár Tibor Kádár-életrajza szerint a Nagy Imrével való brutális leszámolás révén „teremtődött Kádár számára több esély a Rákosi-féle politikától való határozottabb eltávolodásra”, a konszolidációs politika érvényesítésére és a keményvonalas vezetők leváltására.Az MSZMP vezetése idővel szerét ejtette annak, hogy a szovjetekkel még távolabbra küldesse Rákosit Magyarországtól, valamint annak is, hogy életkörülményeit lefokozza a pártvezetőknek kijáró szintről. Széltében-hosszában folyt az adminisztratív packázás: Rákosi leveleit hónapokra elfektették, kéréseit nem teljesítették, családtagjai ellen „frakciózás” gyanújával párteljárás indult. A gyufát legfőképpen akkor húzta ki az exdiktátor, amikor 1960 nyarán a moszkvai magyar nagykövetség közreműködésével megszervezte rég vágyott utazását a szovjet fővárosba, ahol azonban csak napokig érezhette úgy, hogy kapcsolatteremtési kísérlete sikerült. Az őt fogadó nagykövetet hazarendelték, később kizárták a pártból, Rákosit pedig visszatessékelték Krasznodarba. A függelemsértő moszkvai utazást követően indult Rákosi ellen pártvizsgálat, de az csak akkor vezetett kizáráshoz, és akkor küldték őt Tokmakba – ahol feleségével együtt kedvezőtlen klímát, egészségi állapotukhoz nem illő étkezési szokásokat és higiénés viszonyokat tapasztaltak –, amikor az SZKP 1962-es kongresszusa újabb lökést adott a desztalinizációs folyamatnak.

Bár a kirgíziaihoz képest Gorkijban jobb körülmények közé kerülő Rákosi még 1970-ben sem volt hajlandó a hazatérés fejében megígérni, hogy politikailag teljesen passzív marad, tényleges veszélyessége ekkor már a zéróhoz gravitált.

Haláláról 1971 februárjában első helyre tett mínuszos hírben számolhatott be a magyar sajtó. Moszkvai hamvasztása után urnáját nem az akkori nevén Mező Imre úti Munkásmozgalmi Panteonban, hanem a Farkasréti temetőben helyezték el, a nyilvánosság kizárásával, élénk belügyi jelenlét mellett. A dokumentumfilm egyik utolsó képe mutatja, hogy a szovjet szabvány szerinti urna nem fért el a magyar kolumbáriumban, ezért két fülkét kellett összenyitni. Az emigrációból 1945-ben a munkásmozgalom hőseként hazatérő Rákosi 1956 után már csak nyűgöt jelentett saját elvtársainak is.

Rossz emléke velünk él.