Racionalitás és életszag

Hogy áll a Széchenyi Kártya Program?

Két évtized értékelése lenne a jó válasz erre a kérdésre. Demján Sándor 2000-ben kereste meg Orbán Viktor miniszterelnököt azzal, hogy a nagyon apró cégeknek - kanadai modell alapján - miként lehetne egy támogató hitelt biztosítani. Az első Széchenyi Kártyát pedig 2002-ben adták át. Úgyhogy egy húsz éves evolúciós folyamatról beszélünk. 

Honnan hová?

2002-ben még egymillió forint összegű folyószámlahitel volt, aztán lett belőle pár évente 5,10, 25, 50, majd 100 millió. Érdekes módon a válságok mindig komoly ugrásokat eredményeztek. Az éles gazdasági helyzetek – és ebben volt részünk – szokatlan, eredeti lépésekre sarkallnak. 

Visszatérünk még az evolúcióhoz, de közbe kell vetnünk: most is számíthatunk ilyen ugrásra? Hiszen elég éles most is a gazdasági helyzet.

Igen, mindenképp. 2020 márciusában a miniszterelnök úr a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitóján jelentette be – a járványra utalva –, hogy eddig nem ismert, szokatlan helyzet közeleg. A Széchenyi Kártya pedig egy öntanuló és adaptív program: összegyűjtjük a vállalkozóktól kapott impulzusokat, rendszerbe szervezzük, hiteleket fejlesztünk, megküldjük a szakpolitikának és megpróbáljuk azokat elfogadtatni. Ez történt akkor is. Március közepén volt a bejelentés, mi április közepén már elérhetővé tettük az első krízishitelt, az Agrár Széchenyi Kártya Pluszt, amiben nulla kamat, nulla költség, nulla díj volt. Egyetértés volt, hogy az agrárium kiemelt terület az élelmiszerbiztonság garantálása miatt. A többi programelemmel pedig három héttel később indultunk el. Ezek között volt egyébként olyan hitel, amit már megszüntettünk, mert az akkori, és mostanra már nem aktuális problémák – például a munkahelymegtartás – megoldását segítették. 

Ígértük: visszatérünk az evolúciós folyamathoz. Olyan programról beszélünk, ami ciklusokon, kormányokon, politikán ível át. Nem sok ilyennel dicsekedhetünk.

Mondhatni azt hogy: ez egy időálló program, de az biztos, hogy mindenképpen válságálló. Éppen az adaptivitásban, a folyamatos öntanulásban van ennek a kulcsa. A gazdaság sosem egy statikus állapot. Mindig történik valami – ha nem is olyan horderejű, mint mostanában. Az a feladatunk, hogy reagáljunk, konstrukciókká fordítsuk a változásokra való reagálást. Általánosan kkv szektorról szoktak beszélni, de a Széchenyi Kártya Program esetében, mi inkább nmkkv-ról. Az a vállalkozói kör, akikkel mi nap mint nap kapcsolatban vagyunk: a nano-, mikro-, kis- és középvállalkozások kategóriájába tartoznak. Teljesen más problémákkal küzd egy nanovállalkozás, az egyszemélyes önfoglalkoztató, egy őstermelő, mint egy 200 főt alkalmazó középvállalkozás. 

Válságállóságról beszélt, noha az egyes válságok nagyon különbözőek.

Így van. A mostani és a 2008-as válság között az egyik nagy különbség, hogy 2020-ban egyszerre, egyidőben esett el az egész világ. 2008-ban viszont dominó-hatás érvényesült, Ázsia, utána Amerika, végül Európa dőlt be. A válaszok is nagyon eltérőek voltak. Demján Sándor akkoriban azt mondta: a FED elnökének (a jegybanki szerepet betöltő pénzintézet az USA-ban – a szerk.) egyetlen dolga van, kiállni az erkélyre és két kézzel szórni a pénzt, keresletet generálni. 

2008-as válság során a német-francia tandem a szigorú fiskális politika mellett döntött, míg az USA a klasszikus kapitalizmus eszköztárát használta. Utólag kijelentető, hogy az amerikai megoldás volt a működőképes?

Az akkori mennyiségi lazítás azért láthatóan jobban működött. Pontosabban: hamarabb húzta ki őket a válságból. De tegyük hozzá, hogy az európai szigor is jól működött a nagy, stabil gazdaságoknál. Csakhogy az EU akkor még 28 tagállamáról ez nem volt mindegyikre igaz, ezért nem volt egységesen hatásos ez a válságkezelés. 

A COVID-ra adott válasz?

Meglepően, de már az első pillanattól kezdve nagyon másfajta taktikát választott az EU, mint korábban. 2020-ban azonnal elkezdték a mennyiségi lazítást. Bár nem kezdték el szórni a népek közé a pénzt, de azt engedték, hogy a tagországok lazább kereteket kapjanak. 

Az EU a pandémia első jelére felfüggesztette a maastrichti kritériumok betartásának kényszerét.

Emellett pedig hozott egy, a vállalkozások számára igazán fontos és kedvező szabályt. Korábban 200 ezer euróban maximalizálták az állam által nyújtható támogatások felső határát – legyen az vissza nem térítendő, vagy kamattámogatás. Ezzel – mai árfolyamon – 80 millió forintra szűkítve a támogathatósági mozgásteret. A válság hatására ezt a limitet, több lépcsőben, végül 2,3 millió euróra emelték. Ez az összeg már elérte azoknak a közepes vállalatoknak az ingerküszöbét is, akik korábban nem mozdultak. Sajnos épp a napokban vezetik ki ezt a szabályt. 

Mert annyira jól van már a gazdaság?

Az EU szerint, ha nincs is minden rendben, de a válság oka változott. A COVID általános válsága helyett most az orosz–ukrán háború miatt kialakult energiaválságról beszélnek. Ezért a maximális támogatás keretét lejjebb vitték, most 400 ezer euró a határ, tehát magasabb, mint ahonnan 2020-ban indultunk. Azzal egyetértünk, hogy komoly energiaprobléma van, de szerintünk más okai is vannak a válságnak. 

Elemzők szerint Európa kicsit elaludt a visszapattanás előtt: még álltak a gyárak, de a Távol-Kelet már lekötött energiahordozókat, nyersanyagokat. Az újranyitáskor az EU csak futhatott az elszálló árak után.

Annyit ehhez, hogy én nem vissza-, hanem felpattanásként írnám le a folyamatot. Volt egy ideiglenes felpattanás 2021 nyarán. Ekkorra már az európai mennyiségi lazításnak is megvolt az a hatása, hogy olyan pénz halmozódott fel a háztartásokban, egyéb fogyasztóknál, amit nem tudtak elkölteni. A pénz pedig olyan, mint a víz: valamerre el akar folyni. Ennek volt az eredménye például az USA-ban egy olyan tőzsdei fellendülés, aminek azért-  lássuk be - túl sok fundamentális megalapozottsága nincs. Emellett nem csak a termelés, hanem a fogyasztás is befagyott a karanténidőszak alatt. Ez hirtelen kirobbant a piacra, óriási keresleti hullámot indítva. Ez akkor is berobbantotta volna az inflációt, ha a gazdaság minden más eleme remekül lett volna. 

A hazai inflációs folyamatok ezt igazolják vissza: 2021 nyarán kezdődött a durva áremelkedés.

Ez nem magyar specifikum, hiszen mindenhol akkor lódult meg az infláció. Akkor kellett a jegybankoknak olyan monetáris politikára átállni, ami ezt megfoghatja. De emellett szembe kellett nézni azzal is, hogy a pandémia miatt leállt a fuvarozás, megálltak az ellátási láncok, megállt minden, majd az újraindulásnál begyűrűzött a nyersanyaghiány – 2021 őszén pedig ott álltunk az újra felcsapó COVID-hullámban. Minden ország a maga módján és eszközeivel igyekezett kezelni a helyzetet. Nálunk a COVID első évében a vállalkozók azonnali likviditást kerestek és túlélő üzemmódra váltottak, hogy termelés vagy vásárlók nélkül is átvészelhessék ezt az időszakot. Akkoriban a kihelyezett hiteleink 92 százaléka likviditási hitel volt. Ezt követte a második etap, amikor már optimistábbak voltak a vállalkozások abban, hogy vége lesz a pandémiának – hisz rövid ideig már megélték –, változott a hitelek felhasználása is: a kihelyezett pénzek 45 százalékát már fejlesztésre, beruházásra fordították a vállalkozók. 

Az idővonalon lassan eljutunk 2022. február 24-éhez, az orosz–ukrán háború kirobbanásához. Újra szakadnak az ellátási láncok, ismét megjelenik a nyersanyaghiány.

Nemrég beszélgettem egy családi, de 300 munkavállalós műanyagipari cég tulajdonosával. Az autóiparban nagy mennyiségben használt kábelkorbácsok végére gyártanak kapcsolódó műanyag alkatrészt. Azt mesélte – miközben az ukrajnai kábelkorbács-beszállítók érthetően beleálltak a földbe –, hogy nincs annyi kapacitás az üzemében, amit ne tudna lekötni az általa gyártott alkatrész előállítására. Vagyis egyszerre van jelen a hiány és a kapacitásprobléma. De február 24-e valóban átrendezett sok mindent, máshova helyezte a válságtípusú sokk fókuszát, de attól még ez is válság, sőt válságabb is annál, az egyes emberre és a vállalkozóra pont ugyanúgy kihat, mint a COVID miatti. Akkor is, ha az eredője más. 

Az előbb azt mondta: nem ért egyet az EU-val abban, hogy a mostani energiaválság lenne – noha mindenhonnan azt halljuk, miként szabadultak el az energiaárak és ez hogyan hat a gazdaságra.

Mert ez nem kizárólag energiaprobléma. Nekem a fókusszal van bajom. Még a COVID okozta válság maradványait sem tudtuk kivezetni a rendszerből, a jelenlegi helyzet pedig ezekre rakódik még pluszban rá. Energiaválság van, persze. De közben az ellátási láncok szanaszét szakadtak – ez pedig így már óriási probléma. A szállítás drágulása önmagában is – óriási probléma. Az alapanyag- és alkatrészhiány – giga probléma. Emlékszünk azokra az időkre, amikor éveket kellett várni egy autóra - és döbbenet, hogy most ezek köszönnek vissza. Egy ilyen összetett, halmozott, a ‘29-’33-as válságra hajazó válság a felszínre hozta az adott régiók alapvető, és esetleg rejtőzködő problémáit. 

Az EU most úgy érzi: az egyik legnagyobb problémája az energia-függősége. Sebezhetővé, kiszolgáltatottá teszi. Ezért beszélhetünk energiaválságról.

Alapból igen, de nem csak. Ez a válság sokkal komplexebb és itt nem csak egy rövidtávú problémát kellene kezelni. Az nem megoldás, hogy egy témára ráállunk és csak annak a megoldásával foglalkozunk, mert akkor nem fogunk tudni kitörni a helyzetből. 

Kívülről úgy tűnik, mintha válságról válságra bukdácsolnánk. Nem lenne itt az ideje egy erős gazdasági cezúrának, amely képes új utakat nyitni?

Azért volt egy hét év Kánaán is lássuk be. A jelenlegi helyzetre pedig nincs fölkészülve egyetlen közgazdasági iskola sem: épphogy jövünk kifelé egy válságból, amikor ránk tör egy teljesen más típusú, eredőjű, majd ezek összeadódva egy harmadikat teremtenek. A másik vesszőparipám, és ez talán a legfőbb probléma, hogy a 2008-as válságból az égvilágon semmit nem tanultunk. Pontosabban nehezen tanulunk, viszont roppant gyorsan felejtünk. Amikor benne voltunk, mindenki lázasan fogadkozott: ha ennek vége, akkor teljesen új irányt jelölünk ki, tartalékot képzünk, növeljük a pénzügyi tudatosságot, megváltozunk, stb… 

A másnaposság kínjai között mindenki megfogadja, hogy soha többet egy kortyot sem iszik.

Érdekes hasonlat és talán jogos is. Amikor 2012-ben elkezdtünk kimászni a válságból, mindenki szépen, csöndben visszatért a korábbi rutinhoz. Az a szerencse, hogy volt hét jó, nyugis, növekedéses, konjunkturális évünk. De eközben még nem alakítottuk át a rendszereinket úgy, ahogy jó néhány ország megtette. A nyersanyaghiányos Észtország a digitális fejlesztés felé nyitott, ahogy a finnek is űrugrást hajtottak végre technológiailag. Történelmi esélyelszalasztás lenne még egyszer ezt a hibát és a 2020-as válságból ugyanúgy, mit sem tanulva, mit sem változtatva kijönni. Pedig van esély, csak merni kell, hinni kell és kreatívnak kell lenni. 

2021-ben már jött is a fiskális alkoholizmus.

A másnap mindig fejfájással jár. Bár a háború azért messze más és végképp szokatlan jelenség. Olyan brutális ütést mért a gazdaságra, amitől mindenki lefagyott. A kérdés az, hogy ebből most hogyan tudunk kijönni? Eljöhet-e a sokat emlegetett nagy változás, a cezúra? Vajon meg tud-e változni a kormányok, az emberek gondolkodása, a nemzetek összecsoportosulásából származó szövetségek gondolkodása? Mondok egy példát: régi véleménykülönbség az Unióval az onnan érkező pénzek felhasználhatósága. A mostani, 2027-ig tartó költségvetési időszakban a támogatások legnagyobb részét zömében klíma-és zöld célokra, karbonsemlegességre, a megújuló energiára lehet fordítani. Ezek a célok teljesen rendben vannak, de akkor most van válsághelyzet vagy nincs? A túlélésünk a tét, vagy sem? A kkv-k közé sorolt vállalkozások adják a cégek 99,8 százalékát – és nem csak Magyarországon. Lehet, hogy most fontosabb, hogy az ő problémáikról beszéljünk, ezeket oldjuk meg, és utána persze jöhet a karbonsemlegesség. Én is azt szeretném, hogy a gyerekeim és az unokáim élhető világban nőjenek fel. De a most következő 1-2 év az taktikai időintervallum. Fókusz a túlélés, a talpon maradás. Ehhez pedig most stabilizációra van szükség. És ha majd túléltük, ami most van, akkor majd lehet fordulni a körforgásos, fenntartható világ felé. 

Az EU – szóba is került – meglepő rugalmasságot tanúsított a COVID-válság idején. Elképzelhetetlen ez a fajta rugalmasság most?

Az elmúlt másfél évben el lehetett hinni, hogy az Unió, főleg 2008-hoz képest, egy teljesen más utat talált. Ha ebből indulunk ki, akkor el akarom hinni, hogy itt valóban olyan mentalitásbeli, hozzáállásbeli és módszertanbeli változáson vagyunk túl, amibe lehet, hogy hamarosan bele fog férni az, amiről az előbb beszéltem. Eközben viszont azt látom, hogy rengeteg olyan mozgás indult meg az EU-n belül, ami elviszi a fókuszt, miközben közös választ kellett volna, és kellene most is adni a problémákra. Közös választ, de a nemzeti érdekek figyelembevételével, e nélkül nem fog menni. Válasz kell még mindig a COVID-hatásokra, merthogy ne legyen kétségünk, az még fájni fog egy jó ideig és most ez a háború ezt csak megfejeli. A jelenlegi helyzetet Ázsia, ezen belül is főleg Kína ki fogja használni, az USA pedig lényegében kívülállóként, de veszítenivaló nélkül, a helyzet tét nélküli eszkalálásával remekül a saját érdekei mentén fogja kezelni. Európában most az az igazi kérdés: lesz-e valaki, aki megteremti az egységet, az EU túlélési lehetőségét és a közös válságkezelés élére áll? Lesz-e annyi önkontroll a tagországokban, hogy egy közös cél érdekében összezárjanak? Ezekre hónapokon belül választ kell kapnunk. És itt attól tartok, hogy a lét a tét. 

Amíg erre a válaszra várunk, egy másik kérdés: Magyarország mire vár? Hogy tudjuk kezelni a válságot?

Visszautalnék Demján Sándorra és a Széchenyi Kártyára utaló alapgondolatára: az ország foglalkoztatottságának 75 százalékát adja a kkv szektor, a cégek 99,8 százalékát, a GDP 56 százalékát - mindez már megéri, hogy a gazdaság stratégiai elemeként tekintsünk rájuk. A kormányzat azt gondolom teljes mellszélességgel felvállalta: a COVID berobbanásakor gyors és alapos választ adott, a vállalkozók pedig értékelték ezt. Ilyet azért még soha nem láttam korábban: százezer vállalkozó tudott hozzánk fordulni, két év alatt 3500 milliárd forintot igényelve, amiből 2000 milliárd le is lett szerződve. Ez - közvetlenül és közvetetten, munkavállalók, családtagok - összesen több mint félmillió embert érint. Ehhez mi is folyamatosan igyekszünk hozzájárulni és folyamatosan tanulunk. A Programot igény szerint állandóan finomhangoljuk, közben persze az új igényekre is reagálunk: heteken belül érkezik például az Energiakártya. 

Akkor mégis van energiaválság – erre reagáltak?

Persze, hogy van. És bár nemcsak az van, de ez most valóban erős mélyütés. Ha pedig helyzet van, akkor megoldást kell arra kínálni, ha pedig azt a szakpolitika elrendeli, akkor a feladat az, hogy korrekten végig vigyük. Ma 12 százalékos kamat alatt nincs hitel a piacon. Ehhez képest a Széchenyi Energiakártya 1 százalék, ami lássuk be az állami kamattámogatás által óriási és valós segítség. Az az alapállásunk, hogy aki ezt a hitelt igényli, annak szüksége is van rá, ezen pedig segíteni kell. Folyamatosan vannak az agrárkonstrukcióink, amik ún. vis maior helyzetekben nyújtanak segítséget. Ezek kifejezetten aktuális, például időjárás okozta károkra adnak megoldást. Békésben például elverte a jég a termést, ott állt négyszáz gazda úgy, hogy hétfőről keddre összedőlt az élete. Nekik akkor egy csak rájuk szabott, nulla százalékos hitelt kínáltunk – mind felvették, és tudtunk segíteni. Egy másik, ugyancsak új hitelünk a beruházásokon belül az energiahatékonyságot és a technológiaváltást támogatja. 

Teljesen úgy hangzik, mint az EU célkitűzései.

Nem egészen. Az EU általános, big picture célokat fogalmaz meg. Mi viszont a hozzánk érkező vállalkozókat meghallgatva, az ő impulzusaik alapján gondoljuk ki a hiteleinket. Mi azt is simán tudjuk értékelni, ha egy vállalkozó a régi, környezetszennyező, energiazabáló berendezését lecseréli modern, környezetkímélőbb, hatékonyabb eszközre. Ez az uniós normáknak így nem elég zöld. Ők ennél sokkal zöldebbet szeretnének, mi megelégednénk ennél egy kicsit világoszöldebbel is. 

Apróbb lépések.

Nem. Racionalitás és életszag. A nagy képen belül próbálunk fókuszálni a technológiaváltásra, ami egyébként energiahatékonysággal is jár. Ez is zöldít, de persze azért biztos nem akkorát, mint amit az EU szeretne. Ez lehet, hogy kevésbé zöld, akár csak kicsit zöld, de akkor is a miénk, és higgyük már el, hogy ez is nagyon segít. Egybegyúrtuk célmeghatározásban az energiahatékonyságot, a versenyképesség fokozását, a technológiai váltást és a zöld programot. Aki ilyen hitelt vesz fel, az maximum 400 millió forintig 0,5 százalékos kamattal kap akár tíz évre lehetőséget. Nem is kell ennél nagyobb keret, mi nem a nagy cégeket célozzuk. Mi a nano-, mikro-, kicsi és közepes vállalkozások  partnerei vagyunk.

(Fotó: Krisán László, a Kavosz elnöke, Budapesten 2022. június 30-án. Fotó: Dimény András)