Plakát az egész világ

Plakátmúltunk mélyén. Ezt bemutatandó, idézzük meg azt a pillanatot, amikor boldogult gyerekkorunkban, a hatvanas évek közepén ott állunk anyánk munkahelyének, a hódmezővásárhelyi Moziüzemi Vállalatnak a festőműhelyében, és lenyűgözve nézzük, hogyan lesz a fekete-fehér Louis de Funesből színes Louis de Funes. Előbbi egy fényképpé nagyított filmkockán van, a másik egy plakátra festődik fel. A folyamatot figyelve megtanuljuk, hogy az alkotás eme ágához két dolog kell biztosan: a piktor, rab lélek a szocialista moziipar perifériáján, jobboldalt festékestégelyt tart, balra pálinkásüveget, és az általuk teremtett harmónia szüli a csodát. Látható az is, hogy az igazi művészettől idegen az egyénieskedés, a csélcsap ihlet, a mi festőnk ugyanis másol, vonásról vonásra, aztán vagy hasonlít a pofa, vagy nem. Viszont tény, hogy nem a tömegtermelés jármában készül a mű, ez egyedi darab, megismételhetetlen, amelynek a varázsa pont akkorra bontakozik ki, amikorra már az alkotó is berúgott. A moziba járókat a Saint Tropez-i csendőr című filmet hirdetve egy valódi handmade plakát tiszteli meg a kertmozi falán. Hol vannak ezek az emberléptékű, régi szép idők?

Fotó: FORTEPAN/Urbán Tamás

A modernitás nyers valósága. Az igazság az, hogy a kézimunka minden szépsége ellenére a plakát a 19. század vége óta gyári termék. Magyarországon ebbeli minőségében állítólag Benczúr Gyula 1885-ös kiállítását hirdette először a litográfiával készített falragasz, vagyis a kőnyomatos. Bonyolult volt, minden színhez külön kőlap kellett, de egy rajzos szövegkompozícióból annyit nyomtak, amennyi csak kellett. Az ofszet nyomás kifejlődésével pedig gyerekjáték lett az egész. Innen nézve az ötven évvel ezelőtti vásárhelyi anonymus még a reformkor falusi iparosainak technikai szintjével tartott rokonságot, ám ebben még sincs teljesen egyedül, boldogabb vidékeken, például Ghánában ma is kézzel festik a plakátot, sőt olajjal, mert úgy szeretik. Mint ahogy a külföldön leghíresebb, két éve elhunyt magyar grafikus, Helényi Tibor is olajjal csinálta meg a Star Wars-trilógia és A nyolcadik utas: a Halál plakátterveit. A tavalyi Live Auctioneers internetes árverésen egyedül A Birodalom visszavág 60x40 centiméteres olajtervéért 14 250 dollárt adtak. Talán azért is, mert Helényi beleköltött a filmekbe, olyan lényeket is odarajzolt a képeire, amelyeket George Lucas is kitalálhatott volna, de valamiért nem tette.

Fotó: FORTEPAN/Nagy Gyula

Magyar embernek magyar plakátot! Filmplakátban, általában plakátban, vagyis alkalmazott grafikában nagyon jók vagyunk, igazából ugyanis mindegy, hogy színházi, mo­­zi­­posz­­ter­­ről vagy árureklámról van-e szó, Kassák Lajos szerint mindegyikre igaz, hogy „demonstratív erőkomplexumnak” számít. Ezt nyugodtan fordíthatjuk hatáskereső, erőteljesen fogalmazó művészetnek. Kassák plakátcsináló is volt, mint ahogy Bortnyik Sándor és Berény Róbert is, akik ha az 1919-es sajnálatos eseményeket követően külföldön töltött éveik után 1924-ben nem kapnak amnesztiát, akkor a magyar plakát sosem lesz híres konstruktivista hajlamairól. Bottlik József a két háború között rajzolta-festette a legjobb műveit, bár a hatvanas években is dolgozott még. A Pandora szelencéje című némafilmhez készült plakátjáért 2004-ben 62 ezer dollárt fizettek. Ő az art decót hozta be, és többek között az Orion gyár imázsát teremtette meg: emlékezetes plakátján egy egyetlen tömbből faragott óriási ember hajol Budapest fölé, és zseblámpájával fénykévét vet a kicsike Parlamentre. Jó reklám, és micsoda irónia, már ha igaz, és nem csak beleképzeljük. De nézzük a maiakat, Bányai Istvánt például, aki 1981 óta Los Angelesben él, és csinált már plakátot a Time-nak, a Newsweeknek, az Atlantic Monthlynak, sőt az igazi highbrow, kényes ízlésű New Yorkernek is, például címlapot a kulturális lap 90. évfordulójára. Kemény György itthon többek között a 451 Fahrenheit című film plakátját készítette, Máté András az Édes életét, és nem feledhető Árendás József, Mayer Gyula, Reich Károly sem. Jancsó is mennyivel jobban járt volna, ha a Szegénylegények olasz plakátját magyar művész csinálja. A római variáción a megkínzott, meggyötört szőke lányból hosszú combú, lenge ruhájú dög lett, a betyárokból meg John Wayne- és Clint Eastwood-szerű cowboyok. Nem tudjuk, ki követte el, de aki ezen szentségelni akar, vegye meg a posztert a 13-i aukción. Sok plakátról egyébként tényleg nem sejtjük már, ki az alkotója, talán mert előállításuk sokszor csak mellékterméknek, pénzkeresetnek számított, vagy a dokumentáció veszett el. Pedig…

Fotó: FORTEPAN/Schuller Judit

Pedig. Emlékezzünk arra, hogy gyerekkorunk idején, „ínséges ragyogásában”, ahogy Csepeli György két szóban összerakta a kort, a szürke járda fölött, a szürke házfalakon, a szürke levegőben a plakát volt az egyetlen tomboló színes folt. Óriási felkiáltójel. Kiabál, szuggerál, magára vonja a figyelmet, belehatol a nézőbe, és pár másodpercre megszállja az életét. Azt hajtogatja, hogy rajta túl egy hatalmas vásznon fantasztikus mesék és hazugságok várnak ránk, amelyek vagy átkapcsolnak egy másik valóságba, vagy éppen hogy kikapcsolnak mindegyikből. Ott a film: bele is lehet halni, meg is lehet könnyebbülni tőle. A plakát ezt a világot adja el, lehet, sokszor gyenge tehetséggel, szégyellni való giccsel, mellékesnek szánt pénzkereseti szándékkal, de valódi művészi teljesítményként is.

Persze mivel az aukción főleg régi plakátok vannak, most mi is a régi világról beszélünk, amely egy idő után hozzászínesedett a plakátokhoz, és mivel mellette megjelent a televízió, aztán a digitális filmlejátszók sora, a maga mozgó és másféle törvények diktálta reklámjaival, a mozdulni nem képes plakát jelentősége szinte elveszett. Persze minden plázamozi előtt látjuk még a leszármazottait, nem is keveset, de azokat már poszternek hívják, és Árendás József grafikus szerint csak hirdetések és nem plakátok. A kézi technológia szerepe egyre kisebb, a grafika a címre és a szereplők neveire korlátozódik, a képsík jórészt fotómontázsokból áll. A poszter már nem hatol beléd, nem ébreszti fel a fantáziádat, nem büszke arra, hogy egykor a szecesszió, az expresszionizmus, a futurizmus, a konstruktivizmus, aztán az art deco és a neoklasszicizmus fel­­kiál­­­tó­­jele és közvetítője volt. Csak eladni akar.

Milyen szerencse, hogy ez így nem igaz. A plakátművészet nem halt meg, és ha a filmiparban jórészt a tucattermékek uralkodnak is, azért más művészetek kikiáltóiként ott vannak mindenütt, csak rájuk kell bukkanni. Nem halhat meg, mert a tömegkultúra legdemokratikusabb szereplője, aki mindig az utcán van és mindig neked beszél.