Pezseg még bennünk a nomád vér!

Az emberiség évek százezrein keresztül azzal volt elfoglalva, hogy minden energiáját bevetve élelmet találjon, illetve termeljen. Közben pedig bizonyára akadtak önálló szellemek, akik a földtúrás deréksajdító munkája közben néha arra gondoltak: mi mindenre nyílna lehetőségük, ha kiszabadulhatnának a puszta létfenntartás örök robotjából? Történelmi léptékkel nézve csak pillanat az a legutolsó néhány évtized, amikor jelentős embertömegek csakugyan mentesültek a betevő falat megszerzésének efféle nyűgétől. Szép házban laknak, könnyű munkát végeznek, azzal sokat keresnek, és bőven marad szabad idejük. Vajon mire fordítják lehetőségeiket? Sokan telket vesznek és kertészkednek, mások a szőlőjükben görnyednek. Önként, kedvtelésből túrják a földet, teszik azt, amitől őseik menekülni igyekeztek.

Már talán önmagában ezzel is megmagyarázható bizonyos fokig a mai élet bonyolultsága, de van más is. Kicsit röstelljük elpuhulásunkat, szeretnénk mutatni magunknak és a világnak, hogy vagány fickók vagyunk ám, képesek lennénk bármire, ami napi rutin volt eleinknek, sőt néha ténylegesen kitesszük magunkat mesterségesen keresett nehézségeknek. Városlakók lettünk ugyan, de pezseg még bennünk a nomád vér!

A kiválóan képzett pszichológusokat foglalkoztató fogyasztói társadalom természetesen hajszálpontosan felméri ezeket a nosztalgikus hajlamokat, és alkalmazkodik is hozzájuk. Az igazgató úr kertészkedni akar? Hát gyártsunk és adjunk el neki fűnyíró traktort, akkora területhez, amelyet egykettőre le lehetne kaszálni. A vállalkozó úr kalandromantikát keres? Akkor gyártsunk és adjunk el neki terepjárót, még ha tudjuk is – s ő maga is tudja –, hogy sohasem hagyja majd el az aszfaltot. Sőt – éppen azért! Mert ha csakugyan kalandot keresne, azt megtalálná egy közönséges, egyszerű autóval is, illetve, megfordítva az okoskodást, épp a kaland ízéből vesz el valamenynyit a túlzott felkészülés, az alapos felszerelkezés. De hát úgysem valódi megmérettetésre, természeti erők kihívásaira készül az emberünk, csupán pótlékot keres valaminek a megvásárlásával. Jórészt ez magyarázza a luxusterepjárók mai népszerűségét.

Ebből a nyereséges piaci szegmensből sokáig kimaradt a Renault, bár már szinte valamennyi vetélytársának volt „eszjuvija” (jó nevet kitalálni mindeddig nem sikerült a hobbiterepjáróknak), csak ő késlekedett. Előnyére vált viszont, hogy volt ideje megfigyelni a többiek járműveit, okulni azok hibáiból, és pontosan belőni a vásárlóközönség igényeit. Feladatát ráadásul megkönnyítette, hogy néhány éve stratégiai szövetséget kötött a Nissannal, amelynek viszont óriási tapasztalatkincse van az összkerékhajtású kocsik terén. Így aztán egyből telibe trafált új típusával, a Koleosszal.

A Koleos mutatós, jó kinézésű kocsi – ez a legfontosabb, hiszen az emberek elsősorban a dizájn alapján vásárolnak (a második szempont a szín, de ezt most hagyjuk). Magas építéséből, nagy első és hátsó terepszögéből, masszív jellegéből látszik, hogy képes erre-arra, de hiányzik belőle sok utcai cowboy marcona durvasága. Elkerülték a csapdát, hogy a buta divatnak megfelelően bezsúfoljanak hátra két nyomorúságos pótülést, hétszemélyesnek kiáltva ki a járgányt, de négy embernek igazán kényelmessé tették. Rendben van tehát az alapkoncepció.

A sajtóbemutató menetpróbáján kivételesen bőséges alkalom kínálkozott kitapasztalni a Koleos képességeit.

A marokkói Rif hegység hol földes, hol sziklás útjain és kiszáradt medreiben jelölték ki a pályát, de nem csak mutatóba akadt egy ilyen rövid szakasz, ahogy más esetekben megszokhattuk, hanem sok-sok kilométeren át, órák hosszat lehetett alapos véleményt alkotni a kocsiról. Nincs ugyan benne felező, de nagyon jól bírja a strapát, megy árkon-bokron át, könnyedén mássza meg a kaptatókat, a túloldalon pedig gombnyomásra működésbe lép a lejtősegéd: nem engedi megszaladni az autót. Hozzá sem kell nyúlni a fékhez, így a vezető a kormányzásnak szentelheti minden figyelmét. Ahol laza, csúszós a talaj, vagy nagyon meredek a térszín, önműködően lép be az összkerékhajtás, arra sincs gond.

Aszfalton viszont olyan jól fekszik, és anynyira élvezetesen vezethető a Koleos, mint akármelyik sportos limuzin. És ez a fő, hiszen mégiscsak kiépített úton tölti majd életének 95 százalékát – ha ugyan nem az egészet – ez az autó, amely nem a szántóföldjére járó szegény arab földműves, hanem a jómódú városi ember járműve lesz. Neki készült a berendezése is, amelynek mindenre kiterjedő rafinált kényelme, számos komfortszolgáltatása olyan magasságba hajtja az árat, ami eleve elérhetetlen az egyszerű gazdálkodónak. Viszont éppen ettől válik vonzóvá a Koleos a földtől, a természettől elszakadt, „denaturált” embernek: azt az életérzést sugallja, hogy van még valami közünk ahhoz, amit pedig már alighanem végleg elvesztettünk.