Nem tudok leszokni az összetett mondatokról

„Viccnek kicsit durva… – Hogyan lopták el az országunkat, és hogyan szerezzük vissza?” Ezzel a címmel jelent meg Lendvai Ildikó volt MSZP-elnök és -frakcióvezető válogatott Facebook-bejegyzéseinek és cikkeinek gyűjteménye. Lendvai a 2010-es választások után döntött a visszavonulás mellett. Habár a parlamentet rég elhagyta, a közéletben mégis jelen van. Ahogy a könyvbemutatón egyik méltatója mondta: „kitalálta önmagát”. Lendvai Ildikóval közösségi médiáról, utolsó perces cikkírókról és – nem tudva a fő témát elkerülni – Orbánról és Márki-Zayról beszélgettünk.

Igazi éjjeli bagoly? Az egész Facebook-bejegyzés-sorozat homályos éjszakai hangulatot áraszt.

Az írások többsége tényleg éjszakai szülemény. Hatvan írás egy napilap felkérésére született, de mivel írni csak lapzárta előtt, a legnagyobb pánikban tudok, „utolsó perces szerzőnek” számítok, ez is belecsúszik az éjszakába. Egyébként is bagolyalkat vagyok, egyig, kettőig, négyig simán fennmaradok. És persze nem is kelek hatkor.

Csak a szövegek éjszakaiak, vagy a világ? A légkör sodródó, zilált?

A világ ilyen, ettől izgalmas. Nem csupán Magyarország önellentmondó. Kínában kapitalizmus van, diktatórikus politikai keretek között, miközben azt mondják, ez a kommunizmus. A kuszaságból persze fölfejthető valamiféle rendszer. A szőnyeg szövedékéből a minta kibomlik.

Az írásokban is fölfedezhető?

Egy profi elemző nyilván a lényeges tendenciákra koncentrál. Én nem vagyok, nem lehetek az. Aki húsz évig aktívan politizált, nem mondhatja, hogy semleges kívülálló. Nekem fontosak a részletek, az elszólások, a fura epizódok is. De néha ezekben van a lényeg.

Tizenegy éve, amikor búcsúzott, mintha olyasmit mondott volna, attól fél, hogy a váltásba belepusztul.

A parlament elhagyása szorongással töltött el. Ez több mint az átlagos nyugdíjba vonuló félelme. Húsz évig ott zajlott az életem.

Mással is történt már ilyesmi. Nyilván ismeri a Páger Antal-sanzont: „Ne búsulj, öregem, rád fér a pihenés…”

„…jólesik majd a semmittevés.” Hát nem esne jól. A politika mindig szenvedélyem volt, az is marad. Persze vannak benne visszataszító dolgok. De halálosan izgalmas! Ezért féltem a parlament elhagyásától. Aztán úgy alakult a világ, hogy ma már nem is bánom, hogy ebből kimaradtam. Megkönnyebbültem, szabadabbnak éreztem magam, mint aki húsz év után kijut a friss levegőre.

A hatalom elvesztése sokaknak életveszélyes trauma. Nemcsak a hatalom megtartásáért, a pénzért, a „jelentőségért” és a jelenlétért reszketnek, de az életükért is. A veszteségbe bele is lehet halni.

Nekem nem a hatalom volt a mániám, divatos kifejezéssel: „nem arra gyúrtam”, legalábbis ezzel biztatom magamat. Persze, aki a politikát formálni akarja, annak szüksége van bizonyos befolyásra. De ennél jobban vonzott a nyilvánosság, a színpad, a nézetek ütközése, a vita. Ha már a bűnöket keressük, a hatalomvágynál jobban jellemzett a szereplésvágy. Ez rendes exhibicionizmus.

Attól függ, ki minek gondolja magát. Horn Gyula meg volt győződve arról, hogy ő a baloldal „természetes vezetője”. Orbán úgy érzi, hogy ő a haza felkent vezetője, a magyarok függetlenségének őre. Ezt el lehet fogadni, lehet vitatni.

Orbán ráadásul ma úgy érzi: az országot is kinőtte, a régiónak, Európának, isten tudja, minek az első embere. Híres? Nem híres? Hagyjuk. Úgyis mindegy.

A nyomtatott Lendvai-szövegek egy része először az interneten jelent meg. Az embernek kétségei vannak: hatnak-e könyvalakban.

Kiderül. Konok Péter, Gábor György tollából is láttam már ilyen kötetet. Nekem sem ez az első. A műfaj létezik.

Mit gondol, kinek van a politika világában a legtöbb online követője? A téma egyik kutatójától hallottam.

Nem tudom.

Orbán Viktornak.

Kitalálhattam volna.

Azt mondták, hogy a kommentvilág, az írásbeli közlés parttalansága kiváltja majd a sajtószabadságot. Valamiért ez nincs így.

Talán mert az igazi sajtószabadság fegyelmet követel. Méltóságot, tartást, a többiek tiszteletét. Ha bármit leírhatok név és arc nélkül, és bármikor javítom és törlöm, az felelőtlenné tesz. A sajtószabadság arról szól, hogy sok mindent leírhatok, de ezért felelős vagyok. A tévedésemet vállalom. Amit újságba írok, vagy a parlamentben mondtam, azt nem tudom visszaszívni. A Facebookon egy kattintással eltüntethetem.

A bejegyzések szerint ön Orbán péntek reggeli intelmeinek legszorgalmasabb hallgatója. A glosszák egy része ezekre reflektál. Mintha írásban közölt napirend előttiek lennének. Ehhez egy bagolytermészetnek korán kell kelnie.

Bevallom, Orbán kedvéért sem csörög a vekkerem. Ha meghallgatom, többnyire felvételről, azért teszem, mert máskor a miniszterelnök nem ereszkedik alá olyan közegbe, ahol közvetlenül beszélget. Sajtótájékoztatót nem tart, a parlamentben felszólal, de ezek egyfajta színházi dramaturgia szerint felépített, időkorlátos szózatok. Hogy mit mond, ha csak úgy „beszélget”, vagy ezt imitálja, a stúdióban lehet megfigyelni. Az álinterjú mégis kötetlenebb műfaj, még akkor is, ha az a rádiós, aki kérdezi, egy önálló mondatot sem merne kimondani. Orbán ilyenkor elég hosszú fejtegetésekbe bonyolódik ahhoz, hogy stilárisan és hangulatilag ellazuljon. Merengő félmondatok is becsúsznak. Népies fordulatait is teszteli. Itt hallottam a Pfizer kidolgozójáról, Karikó Katalinról, hogy „kisújszállási asszonyság”, itt libernyákozott. Innen tudjuk, és tőle, hogy a gyermek a „felfogása szerint” közjószág.

Ezekre nem túl érzékeny? Nem tudja elengedni?

A jogásznyelvből kölcsönzött „közjószág” kiverte nálam a biztosítékot. A libernyák szándékolt durvaság. A többi? Póz, ami mögött nyelvi ügyetlenség is lehet. Nyilván azt hiszi, hogy a vidéki hallgatók a középkorú nőket „asszonyságnak” nevezik. Ízes, népies kiszólásnak gondolhatta azt is, hogy ő péntek reggel „fickósnak” érzi magát. Nyilván nem ezt akarta mondani. Nem ismeri a szó jelentését. Népi politikusnak érzi magát, de a vidéki közegből harmincvalahány éve kiszakadt. A nyelvi formák váltogatása nem gonoszság, nem lehet elítélni. De lehet irónia tárgya, ha megsejtjük mögötte a politikai mimikrit, a lekezelést. Vagy ha feldereng egy riasztó társadalomkép. Ilyen, hogy a gyermek közjószág, vagy a nőket lebecsülő macsó gőg.

A politika nem az értelmiségi közbeszéd felé halad. Divatosak az „utasellátói kiszólások”. Népfiségben pedig Jakab Péter Orbánnál magasabbra tette a lécet. Nyilván ez a siker titka.

Sőt, Márki-Zay is alkalmaz egyszerűsítő fordulatokat, amelyeket – mint ő maga mondta – figyelemfelkeltő effektusnak érez. A mai politikában mindenki választ maszkot, szerepet. De a szépségversenyeken is sminkelik a legszebb nőt is, mielőtt színpadra engedik. Azért nem lehet haragudni, ha valaki egy politikai karaktert erős vonásokkal próbál megjeleníteni. De jogunkban áll kinevetni, ha ez ripacskodássá fajul. Elvárhatjuk, hogy ne úgy álljon rajtuk a gúnya – hogy én is népies legyek –, mint tehénen a gatya, hogy a valódi személyiségüknek legyen köze a felmutatott karakterhez. A kérdés az, hogy amit hangsúlyoznak, kiemelnek, az morálisan, társadalompolitikai szemléletként vállalható-e.

Ön hogy kezdte a szakmát? Értelmiségi hölgyként, aki sokat olvas, és eljár színházba is?

Valószínűleg így. Néha kékharisnyáskodásnak is tűnhetett. Nem volt tudatos, de nem is volt ellenemre.

Most civilként folytathatja ugyanezt.

Ezért „nem haltam bele” a visszavonulásba. Nem kellett stílust váltani. Ahogy a Mátyás pince prímása mondta Menuhinra, „asztalnál meghalna”. Én persze sosem voltam Menuhin, de a divatos bazseválást sem tudnám gyorstalpalón megtanulni. Nem tudok leszokni az összetett mondatokról.

A jelenlegi „aktív kívülállást” úgy határozta meg, hogy „pártjának nagymamája” lett. Hogy teljesítenek az unokák?

A nagymamaságot úgy értettem, hogy a szülői felelősségből kiléptem. Ettől még fontos nekem, hogy mi történik az MSZP-vel, de az ügyeikbe kevésbé szólhatok bele. A párt felnőtt, harminckét éves.

Ennek ellenére sajtóhír lett abból, hogy a második fordulóban – több MSZP-s politikussal ellentétben – Márki-Zay Péterre szavazott. Amikor közzétette a Facebookon, annak súlya volt.

Nincs jogom a párt nevében dönteni. De ha közzéteszek valamit, nyilván azt várom, hogy valami hatása legyen. Ebben az esetben az, hogy fölszabadítsam a nyomás alól az esetleg rám is figyelő MSZP-seket. Azokat, akik úgy gondolták, baloldaliként nem szavazhatnak jó szívvel egy jobboldalira.

És láss csodát, két nappal a zárás előtt, amikor nagyjából minden eldőlt – mert azért sejthető volt –, Márki-Zay mögé az MSZP is besorolt.

De nem miattam, újra hangsúlyozom. Ahogy Karácsony helyesen döntött egy adott pillanatban, az MSZP is jól döntött a végén. Előbb-utóbb vállalniuk kellett a döntés kockázatát. Egy politikus nem támaszkodhat mindig a közvélemény-kutatókra. Márki-Zayt épp az hitelesíti nálam, hogy kimond olyasmit is, ami választóinak nem tetszhet. Azzal, hogy inkább energiatakarékossággal boldoguljunk, mint rezsicsökkentéssel, nem a választóinak udvarol. A népszerűtlenségtől reszkető vezetőket szokták úgy gúnyolni: követnem kell híveimet, hiszen a vezérük vagyok.

Az eddigi tehetetlen ellenzéki pártstruktúra most várhatóan felbomlik. Az állóháború véget ért, mozgóháború indul.

Ha elsőre káosznak is látszik a párthatárok lebomlása, változása, a lényeg az, hogy a káosz „termékeny káosz” legyen, amiből valami jobb, hatékonyabb születik. Hogy a hazai politikai viszonyok befagytak, amit a Fidesz háromszori kétharmada bizonyít, egészségtelen. Ez nem stabilitás, hanem toporgás. Valami nyilván történt, ha a második előválasztási fordulóban a mindaddig közönyös fiatal rétegek, miközben a politikára látszólag nem figyeltek, megmozdultak.

Aggasztó jelek persze vannak, különösen a kommunikációban. Aggasztó, ahogy elégtételről, sőt, már börtönről szónokolnak. A változás, a NER-lebontás sem látszik sima ügynek. Egy tíz éve épülő rendszer nem fog egy intésre összedőlni.

Ez valóban aggasztó képtelenség. Nem az zavar, hogy a Fidesz-vezérek mit gondolnak erről. De nem mindegy, mit ígérünk. Ne adjunk olyan perspektívát, hogy holnaptól minden egycsapásra megváltozik: a jók jutalmat kapnak, a rosszak dutyiba mennek. A világot „meg kell forgatni”, mint a dalban, de két nap alatt nem megy. Egy házat le lehet bontani téglánként. És el is lehet dózerolni. De a házban emberek élnek, óvatosan a buldózerrel! A változás gazdasági és személyi okokból is időigényes. Az elején kellenek az irányjelző, szimbolikus döntések, de nem tekintem annak, ha az összes kétharmados törvényt egy intésre kivágjuk az ablakon.

Mert félő, hogy újra beindul az úgynevezett hideg polgárháború?

Valódi, „forró” polgárháborútól nem tartok, de az utcára kivitt hidegháború perspektívája sem vonzó. Láthattunk példát erre 2006-ban. Márki-Zaynak igaza lehet abban, hogy az Alaptörvény alkotmánysértő. Kitűnő jogászok meg is indokolják. Csakhogy ez most nem jogi, hanem politikai kérdés. Arról szól, milyen együttélési módot kínálunk a különböző világnézetű társadalmi csoportoknak.

A miniszterelnök-jelölt nagyon elszánt.

Jogos kifogás az alkotmánnyal és a kétharmados cugehőrrel kapcsolatban, hogy nem is törekedtek konszenzusra. Az egészet egy fél országnak vagy még annak sem szánták. De az isten szerelmére, ettől mi megtehetjük, hogy mi sem figyelünk másokra? Ha mi nyertünk, mi jövünk, és punktum? Valahogy el kell jutni addig, hogy az új törvények – ha megszületnek – ne háborús doktrínák legyenek. „Fordított orbánizmussal” mihez kezdünk? Vitányi Iván kedvenc szava volt a mérték. Minden vitában azt mondta: igazunk van, de a legfontosabb a mérték. Arisztotelésztől kölcsönözte, de a mai világra is áll.

A radikalizmus harci elemét mégsem lehet kiküszöbölni. A kampány a lehető legkegyetlenebb lesz.

A politikához kell a szenvedély. Enélkül semmi sem megy. De nem jelentheti azt, hogy a másik vérét ontom.

A könyvben megjelenő glosszák gunyorosak. Mégsem vadak.

A humor lekerekíti az életet. Rendet tesz a káoszban. A humorban, még a gúnyban is, van nyugtató rezignáció. Ma mindennél nagyobb szükség van erre.