Otthontalan hazavágyók: nem minden gyermek tölti a szüleivel az ünnepet
– Minek tanulsz?
– Festőnek. Gázszerelőnek jelentkeztem, de csak hárman voltunk, úgyhogy nem indítottak osztályt. Jó lesz a festő is. Azzal is ki lehet menni külföldre – mondja Alex. Elsős szakiskolás, tizenöt éves.
– Miért mennél ki?
Megvonja a vállát.
– És hova mennél ki?
– Azt még nem tudom.
– Egyedül? Barátokkal? Barátnővel?
Megvonja a vállát.
– És mikor?
– Ahogy megszerzem a szakmát.
Alex a legidősebb a tizenkét fős Varga-csoportban. A mátészalkai otthonban a nevelőkről nevezik el az egyes csoportokat, sokat elárul a „családosodásról”, hogy Vargáné Jakab Klárát sokszor anyunak szólítják a gyerekek. Furcsa kis konglomerátum ez, a magja évek óta alig változik, a gyerekek között van egy testvérpár és egy testvérhármas is, ők már két éve élnek itt együtt. Mégis nagy a mozgás, mert Vargáék az úgynevezett befogadócsoport az otthonban. Bárkit elfognak a környéken a rendőrök, aki otthonról vagy egy másik gyermekotthonból vagy családból szökött meg, idehozzák, és a Varga-csoportban kell megvárnia, amíg a papírmunkát elintézik, majd visszaviszik oda, ahova tartozik.
Vargáné Jakab Klára huszonhat éve dolgozik az otthonbanNapközben a csoport életét Vargáné Jakab Klára irányítja, őt segíti felváltva négy-öt gyerekfelügyelő. Ebben az otthonban öt csoport él egymás mellett, mintha csak szomszédok lennének. Minden csoportban dolgozik egy roma gyerekfelügyelő is. A csoportok otthona a létesítmény egy-egy hatalmas önálló lakása, nappalival, konyhával, fürdőszobával, a fiúknak és a lányoknak külön hálóval. A kilencvenes években még együtt élt az intézetben a 160 állami gondozott, aztán megindult a „kitagolás”, ma már az intézmény falain belül is világosan elkülönülnek a lakásotthonok. Az átalakulás még nem zárult le, jelenleg is épülnek újabbak, már 21. századi színvonalon. Bár a Varga-csoport otthona még inkább a kilencvenes évek fílingjét idézi, jóval komfortosabb, mint amihez az itt élő gyerekek odahaza hozzászokhattak. A legtöbben 12–18 év közöttiek, és gyámhatósági határozat alapján kerültek az otthonba: saját családjukban elhanyagolták vagy bántalmazták őket, esetleg feloldhatatlan ellentét feszült a szüleik között. Szinte mindannyian hátrányos helyzetűek és romák.
Hatan üljük körül az asztalt a nappaliban, a többiek még nem értek haza a suliból. Alexet leszámítva mind általános iskolások.
Közülük egyedül Zoli tudja, hogy hol akar továbbtanulni. Szakács lesz. Leo még csak 12 éves, de neki is van elképzelése:
– Valami hiányszakmát fogok tanulni. Talán kőműves leszek.
Hiányszakmát? Errefelé ilyen kifejezéseket használnak a 12 évesek? Vargáné Jakab Klára magyarázza meg: a gyerekek tisztában vannak vele, hogy a hiányszakmák listájáról választók szakiskolásként havi több tízezer forintos állami ösztöndíjban részesülhetnek. Ez az összeg jóval magasabb az 5130 forintos zsebpénznél. Így sokkal hamarabb összejön az okostelefonra-való, ami a legnagyobb kincs az otthonban. Zolinak például januárra gyűlik össze a pénz, egyfolytában azt nézi a neten, milyen készüléket vegyen. Alex is alig várja ezt a pillanatot, mert most mindenki az ő telefonját kunyerálja el, ha játszani vagy facebookozni akar. Márpedig mindegyikük akar.
– Ki miért van itt? – kérdezem a fiúkat.
Hosszú csönd. Mindenki elnéz a távolba. Zoli fordítja vissza először a tekintetét.
– Sok zűr volt a szüleimmel.
Elhallgat.
– Én az anyám miatt kerültem ide – mondja Alex, aztán ő is elhallgat.
Mind hallgatunk. Senki nem akar erről többet beszélni. Ricsi, Leo bátyja töri meg a csöndet.
– Én már nem akarok hazamenni. Itt vannak a barátaim. Jó itt.
Erre felélednek a többiek is.
– Én mennék bármikor. Jó lenne karácsonykor otthon – mondja Roland, Zoli ikertestvére.
– Na és hol tartotok, mondjuk, a töriben? – próbálok fordítani a beszélgetésen.
Megint hosszú csönd. Megint mindenki elfordítja a fejét. A tanulásról egyikőjük sem szeret beszélni. Pedig hallják eleget a nevelőktől, hogy az milyen fontos, és meg is kapnak hozzá minden segítséget. De más érdekli őket.
Vargáné Jakab Klára 26 éve dolgozik a mátészalkai gyermekotthonban. Nehéz meglepni.
– Akármiért kerül ide valaki, az biztos, hogy lelki traumát jelent a számára. A gyerekek akaratlanul is felmentik a szüleiket, általában a külső körülményeket hibáztatják azért, hogy az otthonuktól távol kell élniük. Eleinte úgy érzik, ez valami büntetés, haragszanak mindenkire, ellenségesek velünk és a társaikkal szemben. Bezárkóznak. Meg kell szelídíteni, ki kell nyitni őket. Nehéz, de szép feladat.
Egy gyereknek nem könnyű megszoknia idebent. Akinek sikerül, ő is folyton hazavágyik. Mindegy, hogy milyen körülmények közül jön. A zűrös családokból érkező kiskamaszok itt találkoznak először azzal, hogy feladataik, kötelezettségeik vannak. Megismerik a napirend fogalmát, ezáltal úgy érzik, elveszítik korábbi szabadságukat. Az új kötődések is csak lassan alakulnak ki, igaz, idővel szorosabbá válnak, mint a kinti barátságok. Egy életre szólnak.
A Varga-csoport nappalijában a vendégeket óriási faliújság fogadja. Rajta újságcikkek tömege. Főleg a helyi sajtóban foglalkoznak sokat azzal, milyen programokra jutnak el a gyermekotthonban élő gyerekek. Caramel-koncert, X-Faktor-tévéfelvétel, táncfellépések a környékbeli rendezvényeken, kirándulások-táborozások. A gyerekeknek rengeteg fotójuk van, de családban élő társaiktól eltérően ők nem a mobiljukon tárolják azokat, mert az csak néhányuknak van. A legjobban sikerült képeket inkább beragasztják egy kis füzetbe. Mindenki vezet úgynevezett élettörténeti naplót. Ez kötelező, bejegyzetelik a legfontosabb eseményeket, aztán a ballagás után, kiköltözéskor magukkal vihetik, mint egy emlékkönyvet. Azért nem egyforma lelkesedéssel vezetik a naplót. Roland például szeptemberben egyetlen posztot jegyzett: „Nagyon szarok a jegyeim.” A leghosszabb szöveget múlt karácsonykor írta be. Az utolsó mondata úgy kezdődik: „Édesapám hiányzott a legjobban…” Utána olvashatatlanná válik az írás. Megkérem, segítsen kibetűzni, de csak a fejét ingatja. Én sem tudom elolvasni, mondja.
A faliújságon olvasható a takarítástábla is. Havonta változik, ki hol takarít. Az udvar a legjobb, ott csak össze kell szedni a szemetet, nyáron felgereblyézni, ősszel sepregetni a leveleket. A konyha a legrosszabb, minden kajálás után jön a mosogatás. Az kemény. Főleg hétvégenként, amikor a csoport saját magának főzi az ebédet. De megéri összekoszolni az edényeket, mert a szombat-vasárnapi ebéd valahogy mindig finomabb, mint az intézmény központi konyhájában készült étel. Lehet csinálni gírosztálat, fasírtot meg palacsintát. Meg sütit is. Zoli és Roland a két legnagyobb szakács. Ricsi szerint a nagykonyhán túl sósan főznek. – Utálom, ha vacsorára kefírt adnak, vagy natúr joghurtot. Vagy halkonzervet – teszi hozzá.
Kiben bízhatnak?
A Generali a Biztonságért Alapítvány rendszeresen végez összehasonlító kutatásokat a gyermekotthonokban és a családokban élő gyerekekről. Korábban kimutatták: sokkal konkrétabb, reálisabb jövőképpel rendelkeznek azok a fiatalok, akik családban nőnek fel, mint a gyermekotthonokban élő kortársaik. Legfrissebb felmérésükben pedig arra jutottak, hogy a gondozásba vett kamaszok lényegesen kevésbé bíznak a szüleikben, mint a családban nevelkedő társaik. Sokan borúlátók közülük, és úgy érzik, leginkább csak a barátaikra számíthatnak.
Az alapítvány két különböző mintán mérte fel a fiatalok önértékelésével kapcsolatos legfontosabb kérdéseket. Az egyik felmérésben egy reprezentatív mintán 14–18 éves, családban élő fiatalokat kérdeztek, a kutatás másik része pedig a Generali úgynevezett Mosolyvadász táborainak résztvevőire épült. Utóbbiak 12–18 év közötti, gyermekotthonban lakó kamaszok, akiket az alapítvány élménypedagógiai programokkal próbál segíteni abban, hogy képesek legyenek bizalommal fordulni a környezetük felé. Míg a reprezentatív kutatásban részt vevő fiatalok 54 százaléka leginkább a szüleiben bízik, addig a gyermekotthonban élőknek csupán egyharmada nyilatkozott így, ők leginkább a barátaikban és önmagukban lelnek támaszra. A külső visszajelzéseket is másképp ítélik meg a két csoport tagjai: a családban élők számára a szüleik véleménye a legfontosabb, a gyermekotthonban lakók minden másnál fontosabbnak nevezték a barátok véleményét (54 százalékuk). A Generali a Biztonságért Alapítvány 2011 óta működik együtt olyan civil szakmai szervezetekkel (Fészek Gyermekvédő Egyesület, Élményakadémia Közhasznú Egyesület), amelyek bevonásával megpróbálnak segítséget nyújtani a gyermekotthonokban élőknek az őket érintő problémák felszínre hozásban, megvitatásában, kezelésében. Olyan szakmai programokat szerveznek számukra, amelyek a drogprevencióra, a szexuális felvilágosításra, a konfliktushelyzetek kezelésére, a reális önkép kialakításra fókuszálnak.
A fiúk – ha tehetnék – átírnák a házirend néhány pontját. Például a fél hatos ébresztőt azonnal eltolnák egy órával. Szerintük akkor is el tudnának készülni időben, úgy sem késnének el a suliból. A szabadidőt is megnövelnék. Van egy konditerem, a srácok imádják, de szigorúan be van osztva, mikor mehetnek be. Alex meg, szíve szerint, éjjel-nappal pingpongozna. Idén fogott ütőt a kezébe életében először, a Generali a Biztonságért Alapítvány nyári táborában, és megbabonázta a dolog. A gyermekotthon két pingpongasztalt kapott az alapítványtól, de azok egyelőre csak az udvaron férnek el, úgyhogy Alex rendszeresen lepakolja a nappaliban a nagyasztalt, hogy ütögessen kicsit az ikrekkel. Ez állandó konfliktusforrás, ilyenkor minden törékeny dolog veszélyben van, a gyerekfelügyelők nem is szeretik a dolgot. Van egy tévé a nappaliban, de azt ritkán nézik. Inkább csak a délutáni sorozatokat. Szívesen néznének több focit, de csak a köztévé sportcsatornája jön be. Mondjuk, nemrég adták rajta a PSG BL-meccsét, aminek a Neymar-rajongó Ricsi még úgy is örült, hogy kikapott kedvence csapata.
– Most látom csak, olyan frizurád van, mint Neymarnak!
– Alex csinálta. Mindenkiét ő csinálja. Amit kérünk, olyat nyír.
Valóban. Feltűnő, hogy a fiúk úgy néznek ki, mintha most léptek volna ki egy hajvágószalon ajtaján. Bár Alex festőnek tanul, fodrásznak sem lenne utolsó.
– Megnézem a YouTube-on, hogyan kell megcsinálni egy frizurát, aztán kipróbálom rajtuk. Tetszik nekik. Még másik csoportból is szoktak kérni.
Mindenki bólogat. Aztán szép lassan kiderül, ki miben jó. Ricsi a legtehetségesebb focista, nemcsak az otthonban, de az egész iskolában. Majdnem ezret tud dekázni. Mégsem jár edzésre, mert nem jön ki az edzővel. Úgyhogy egy ideje inkább gitározni tanul, ahogy az öccse, Leo is. Alex is. Ő kottából is tud játszani. Mindhárman rajonganak az AK 26 nevű rapduóért. Zoli cimbalmozik, remekül rajzol, de a cigánytáncban is tehetséges, tagja egy csoportnak, rendszeresen járnak fellépni. Roland kannázik. Dobol egy kicsit az asztal szélén, csak hogy megmutassa, rendben van a ritmusérzéke.
– És mi lesz karácsonykor?
– Van, aki hazamehet, van, aki nem. Én itt leszek – mondja Ricsi. – Tavaly is itt voltam. Jó volt. Jobb, mint otthon.
