Oszkó Péternek elege van a hatalom hagymázas világmagyarázatából

– Sokan elolvasták az írását, begyűjthette az elismeréseket is. Újra politizálásra készül?

– Nincs ilyen szándékom. Még csak a következő években sem tervezek politikával foglalkozni. Azzal szeretnék kitűnni az egykor közszerepet vállalók közül, hogy pártot sem kívánok alapítani. A jelenlegi körülmények között ugyanis szinte lehetetlen értelmes párbeszédet folytatni a kormányzati cselekvésről.

– De már az is politizálásnak számít, hogy elemezte a világban és a hazai gazdaságban, társadalomban zajló folyamatokat, ami aztán a döntéshozók bírálatával zárult. Minek pazarolná erre az idejét, ha nem kíván beleszólni az ország sorsába?

– Olyan típusú ember vagyok, aki nem tudja figyelmen kívül hagyni, ami körülötte történik, s erről olykor muszáj le is írnia a véleményét, de akinek nincs égető hatalomvágya és nem akarja a kormányzás lehetőségét magához ragadni. Legutóbb azért éreztem késztetést az írásra, mert itthon semmiféle nyilvános párbeszéd nem zajlik az elmúlt évek globális gazdasági-társadalmi folyamatairól. Mintha a globalizáció hatásairól, következményeiről csak a populista szólamok szintjén lehetne szót váltani.

– Az írásának lényege, hogy a nyugati társadalmak mai feszültségeit elsősorban az évtizedek alatt lecsúszott középrétegek okozzák, amelyek hiába keresik saját érdekeik érvényesítését. Ennek eredménye lenne a világban a populizmus és a szélsőségek megerősödése?

– Igen, mindezt tényekkel, számokkal igazoltam. A jelenség okait egyébként a világban már sokan megfogalmazták, én csak összefoglaltam, kiegészítve a hazai tapasztalatokkal. Mégis olyan visszajelzéseket kaptam, mintha vadonatúj felfedezéseket tettem volna, mert itthon az elit lényegi dolgokról nem folytat diskurzust. A hazai közéleti pocsolyákban legfeljebb arról vitatkoznak, hogy ki a hazaáruló, ki szolgál titkos háttérhatalmakat, vagy a hatalom megszerzése, esetleg megtartása érdekében ki kommunikál jól vagy rosszul. Pedig ezek a témák nem segítik az országot, mert a mélyrétegekben lezajló folyamatok megoldásától fényévekre van. Ha nem léteznének leszakadó, reményt vesztett vagy egyszerűen csak csalódott tömegek, akkor az idióta uszítások, ellenségkereső hergelések minden reakció nélkül elszállnának a semmibe. Egy gyarapodó társadalom nem vevő a demagóg politikus ostobaságaira. Csak a megélhetési gondokkal küzdő, a munkáját elveszítő vagy veszélyeztetve érző, a gyerekei jövőjét féltő, tehát a bajban lévő társadalom tagjai fordíthatók egymás és a világ ellen, mert teljes mértékben kiszolgáltatottak a hatalomnak. Ezért kellene párbeszédet folytatni a társadalmi jólét megteremtése érdekében, de persze ez a hatalmon lévőknek jelen pillanatban épp nem érdekük.

– A fejlett Nyugat elszegényedő középrétege képes alakítani a politikát, s máris felismerte, hogy Trump hatalomra juttatása súlyos tévedés volt. Nálunk azonban a négymillió létminimum alatt élő jószerével képtelen változást előidézni. Ezt mivel magyarázza?

– Sehol nem a legszegényebb réteg formálja a politikát, mert a végletesen kiszolgáltatott emberek figyelme nem a közéleti vitákra, hanem a másnapi túlélésre fókuszál. A politikailag legaktívabbak megélhetése közvetlenül nincs ugyan veszélyben, de várakozásaik nem teljesültek, helyzetük folyamatosan romlik. Ma azok a politikusok kerültek helyzetbe – rájuk nagyon haragszom –, akik a hazai társadalmi problémákat ismerik ugyan, de nem megoldani, hanem kihasználni akarják. Úgy gondolják, hogy minden eszköz felhasználható a tömegek megnyerésére – a győzelem után aztán úgyis „azt csinálunk, amit akarunk”. Ezt tartom ma a legnagyobb veszélynek, mert ez a legkönnyebben megszerezhető siker receptje. De ennek a legfélelmetesebb a következménye is, mert az ország problémáit nem megoldja, hanem tartósítja. A kiszolgáltatott helyzetben lévő csalódott rétegek a rövid távú ígéretekkel, mások elleni hergeléssel félrevezethetők ugyan, de ha a helyzet nem javul, hosszú távon revánsot vehetnek. Erről viszonylag sok példát ismerünk a történelemből. Ugyanakkor a mai társadalmi, gazdasági, technológiai körülmények között nem zárnám ki a józan fordulat lehetőségét. A nyugati társadalmakban már van annyi önkorrekciós képesség, hogy polgárháború nélkül megszabaduljanak egy olyan politikustól, mint Donald Trump, Marine Le Pen vagy a holland szélsőséges Wilders. Ez utóbbi figura választási bukása vagy a népszerűségét gyorsan elveszítő és a hatalom lép­­csőin bukdácsoló amerikai elnök példája még jelezheti azt is, hogy lehet változás. 2017 még valóban lehet a meglepetések éve, hisz a nyugati világ a józanság mellett is dönthet, ha a populizmus nem nyer további teret.

– Az írásának azt a címet adta, hogy Kiútkeresés bekötött szemmel. Megoldást keresni nem jobb nyitott szemmel?

– Jobb, de a címmel arra utaltam, hogy a hazai közgondolkodásba a tények nem kerülnek be, a rendszerváltás utáni felzárkózási kísérletünk hiányosságairól pedig szintén nincs közös gondolkodás, vagy vita. Ehelyett marad a hatalom hagymázas világmagyarázata, amely csak a lényegről nem beszél. Értelmetlenek ugyanis az olyan állítások, hogy „eddig nem védték a nemzeti érdeket, majd a jelenlegi kormány megteszi”. Ez nem igaz. Buta hazugság továbbá az is, hogy az ország fele hazaáruló. A rendszerváltás óta regnáló kormányok – még ha túl sokan sütögették is saját pecsenyéjüket – jót akartak az országnak, ha nem is mindig hoztak jó döntéseket. Ezeket a tévedéseket csak akkor tudjuk kijavítani, ha a hibás lépéseket megtaláljuk, s hozzá kitaláljuk, mit kell máshogyan csinálni. Ehhez párbeszédre lenne szükség, hogy rábukkanjunk a magyar fejlődési modell hibáira s azok nemzetközi gazdaságban gyökerező okaira. Ez vinné előre az országot, nem pedig a hazaárulózás.

– Talán az a baj, hogy sokak szerint a globalizálódó versenyben Magyarországnak kevés az esélye a gyors fejlődésre. Egyetért ezzel?

– Nem, ugyanis szerintem a jelenlegi gazdasági konjunktúra komoly lehetőséget adna a felzárkózásra. Csak egy példa: az ország öröklött hátrányaként emlegetett magas adósságállomány ma az alacsony kamatok miatt nem akkora teher, mint korábban volt. Vagyis soha ilyen könnyen nem szabadulhatna meg az állam az adósságaitól, mint most. Ez komoly esély az előrelépésre. Emellett ömlik hozzánk az uniós pénz, amit „csak” jól kell elkölteni, hogy aztán a megerősödő gazdaság fenntartsa az országot. Csak a fejlesztés irányairól kell értelmes vitát folytatni.

– Tudna pozitívumot is mondani a jelenlegi kormányzat tevékenységéről?

– Igen, a külső adósságállományt jelentősen csökkentette, továbbá régiós viszonylatban jelentős mértékű uniós forrásokat tud lehívni páratlan sebességgel, ami vitathatatlan eredmény. Persze az majd csak öt–nyolc év múlva derül ki, hogy az elköltött pénz képes-e önfenntartó versenyszférát teremteni, vagy klientúraépítésre ment az egész. A kurzus hátránya viszont az értelmetlen „akarnok politizálás”, ami a vállalkozóknak bizonytalan helyzetet okoz, a tőke elmenekül, emiatt a környező országokhoz képest is lemaradtunk már a növekedésben. Ami pedig az egészségügyben vagy az oktatásban történik, az egyenesen megbocsáthatatlan.

– A gyengélkedő magyar oktatásügy mellett ön még a fejlett országok képzési rendszerét is rossznak tartja, pedig az a világ élvonalát jelenti. Miért ennyire szigorú?

– Azért, mert a globalizációval a nyugati világ berobbantott egy versenyt, amit aztán elveszített. A termelés keleti világba történő kitelepülése után ugyanis a fejlett országokban egész társadalmi rétegek tudása avult el, mert ezeket az állampolgárokat a képzési rendszer képtelen volt versenyképes szakértelemmel felvértezni. Emiatt az Egyesült Államok technológiai centrumaiban iszonyú mennyiségű a betöltetlen állás, a régi ipari térségekben viszont kínzó a munkanélküliség, és ugyanez megfigyelhető számos más nyugati országban is. Eközben a keleti világ gyorsan felzárkózott a tudásversenyben. Magyarországon is azért van négymillió szegény, mert az emberek tömegeinek nincs megfelelő tudása, szakértelme a meglévő állások betöltésére. Számukra csak a szociális rendszer biztosít egzisztenciát, pedig idehaza is égető a munkaerőhiány. Mindez egyértelműen a gyenge okta­­tási-képzési rendszer működésének eredménye. Nem ismerik fel, hogy a tudás tényleg a felzárkózás előfeltétele.

– A jövővel foglalkozó országok politikacsinálóiban – itthon is – felvetődik az állampolgári jogon járó alapjövedelem. Ha az ország nem képes felvenni a versenyt a világgal, mindennek van-e realitása?

– A világ technológiai fejlődése, a ro­­bo­­ti­­zá­­ció és a mesterséges intelligencia térhódítása nemcsak a kétkezi, de a szellemi munka területén is olyan mértékű lesz, hogy ma még versenyképesnek látszó szakmák avulhatnak elé. Még irodai alkalmazottak, banki ügyintézők, de orvosok és tanárok is munka nélkül maradhatnak úgy, hogy közben az elosztható jövedelem és vagyon tovább fog nőni. Amíg az így megélhetés nélkül maradó csoportok nem alkalmazkodnak az új társadalmi munkamegosztáshoz, addig az alapjövedelem biztosíthatná megélhetésüket. Különben még radikálisabban növekednének a már jelenleg is elszabaduló jövedelemkülönbségek, még tovább polarizálódna a társadalom, még tovább növelve a politikai radikalizmus térnyerésének a kockázatait. Ez a probléma nálunk évtizedek múlva lehet aktuális, addig pótcselekvésnek gondolom az erről folytatott diskurzust. Egyelőre viszont a felzárkózást kellene szorgalmazni.

Fotó: Bazánth Ivola

Oszkó Péter

jogász, üzletember. A diploma 1998-as megszerzése után első munkahelye a KPMG könyvvizsgáló és tanácsadó világcég volt. 2004-től a régió Deloitte-irodájának partnere, később vezetője.

2009-ben a Bajnai-kormány pénzügyminisztere lett.

A 2010-es választás után az OTP-csoport kockázati tőkebefektetéssel foglalkozó üzletágának vezetője. 2014-ben az önállósodás mellett döntött, OXO néven kialakította saját cégcsoportját, amely startup cégeket célzó befektetési és tanácsadói tevékenységet folytat.

– Talán azért alkalmaz a kormány dik­­tatórikus eszközöket, mert az lebeg a szeme előtt, hogy Szingapúr 25 év alatt utolérte, majd lehagyta a világot. Mi pedig képtelenek vagyunk a felzárkózásra. Lehetséges ez?

– Lehetséges, de akkor rosszul teszi, mert az évtizedekkel ezelőtti ázsiai modellek nem adaptálhatók. De az is lehet, hogy mindez csak ürügy az önkényes hatalomgyakorlásra, ami mára oly mértékben vált kényszerré, hogy azért már minden eszközt hajlandók bevetni.

– Mire gondol?

– Arra, hogy a jenlegi kurzus olyan tömegben gyártott magának ellenségeket, aminek – ha elvesztik a hatalmat – beláthatatlan következményei lesznek. Gondolok itt a politikai alapon történő oligarcharendszer kiépítésére, aminek eredményeként már egymással vagy a hatalommal is leszámolni vágyó csoportok jöttek létre. De a háromezer-milliárdos nyugdíjpénztári rendszer felélése, a trafikmutyi, a földárverések, a Magyar Nemzeti Bank körüli ügyek sorozata, a média teljes beszántása sem maradhat következmények nélkül. Emiatt nyilván nehezen engedhető meg a kormányzás elvesztésének luxusa.

– Lát olyan programot vagy politikai erőt a hazai piacon, amely a jelenlegi állapotokon érdemben képes változtatni?

– Nem látok. Az ellenzéki oldalon még mindig az erőméregetéssel egybekötött iszapbirkózás zajlik. Az országnak ma nagyobb baja az, ami az ellenzéki térfélen történik, mint ami a kormányzati oldalon játszódik. A kormányoldalon ugyanis van egy legitim hatalommal rendelkező párt, amelyik saját személyiségjegyeiből fakadó, erőszakos eszközökkel kormányoz. Ami önmagában nem lenne baj, ha lenne egy olyan ellenzék, amely önkorrekcióra kényszerítené a kormányoldalt. Ilyen erő azonban nincs a láthatáron, s úgy látom, érdemi megegyezési hajlandóság híján a következő választás után sem lesz. De talán az ellenzéki oldalon is kirajzolódhatnak az erőviszonyok, mert összefogás nélkül legfeljebb két-három ellenzéki párt kerülhet a parlamentbe, kisebb támogatottsággal csak kiesni lehet. Így hosszabb távon akár tisztulhat is a kép, 2018 után – immár kevesebb szereplővel – az ellenzék is építkezni tud.

– Vagyis a következő választás már eldőlt?

– Ha semmi nem változik, akkor nyilván. Pedig kevés rosszabb történhet az országgal, mint hogy sorozatban több parlamenti választás is tét nélküli, lefutott meccs legyen, és még négyévente se legyen a hatalomnak igazi kontrollja. Ha viszont valamelyik politikai erő képes lenne a lényegről beszélve, karakteres programmal, kommunikációval és csapattal a társadalom bizalmát megszerezni, akkor talán nem kell a választások előtt egy évvel eredményt hirdetni.