Ukrajnai háború: A humanitárius lelkesedés elapadhat, de a menekülthullám nem fog

Tizenkét napja kezdődött az orosz-ukrán háború, amely alapjaiban rázza meg az európai viszonyokat, sőt az egész világot. A háború első pillanatától kezdve rengeteg menekült hagyta el Ukrajnát, akik főként a határmenti régiókba, Lengyelországba, Szlovákiába, Romániába és Magyarországra érkeztek. Az otthonukat elhagyni kényszerülő emberek megsegítésére példás összefogást tanúsító civilek és karitatív szervezetek tizenkét napja folyamatos jelenléttel dolgoznak a határon és a pályaudvarokon, a lakosság pedig szinte sosem látott adományozási akcióba kezdett. A háború azonban töretlenül zajlik, a kérdés pedig jogosan merül fel: meddig számíthatnak a menekültek az önkéntesek és az adományok támaszára? Erre próbáltunk választ találni a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) segítségével, akikkel a Nyugati Pályaudvaron létrehozott kitelepülésükön találkoztunk.

Azt gondolnánk, hogy mostanra az érkezők hulláma alábbhagyott, azonban a Nyugati Pályaudvaron kedden délelőtt is sorban álltak az ukrajnai menekültek a szendvicsekért, innivalóért. A királyi váróban a különböző szervezetek képviselői továbbra is buzgón tevékenykednek, nincs olyan érkező, akinek ne próbálnának meg azonnal minden módon segíteni, vagy csak egy-két kedves szóval biztatni – nőnap alkalmából még virágot is kaptak a peronon ácsorgók. Az viszont elmondható, hogy a tizenkettedik napra megváltoztak bizonyos tendenciák; míg az első pár napban főként a kárpátaljai magyarok utaztak tömegesen Magyarországra, mostanra az arányok egészen eltolódtak a belső ukrajnai, a keleti országrészből érkezők javára. Férfiakat már alig látni a befutó vonatok peronján, akiket mégis, azok általában idősek, vagy egy harmadik ország tanulói. Majdnem két héttel a háború kezdete után a pályaudvaron szinte csak fiatal nőkkel és kicsi gyermekeikkel találkoztunk. Tapasztalataink szerint jelentős hányaduk nem beszél angolul, így hatalmas szükség van az állomáson cirkáló tolmácsokra, akik erőn felül igyekeznek elgördíteni a kommunikációs akadályokat.

Nasha, Lena és Eline Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu

A tolmácsok segítségével néhány menekülttel is beszélhettünk. Két fiatal nő, Nasha és Lena érdekes helyzetbe keveredtek: Egyiptomból jöttek Magyarországra nemrég, a férjeik viszont katonaként a háborúban ragadtak . A nők nem maradnak Magyarországon, találkozásunk pillanatában éppen egy vonatra várnak, ami visszaviszi őket Ukrajnába. „Vissza kell mennünk a hazánkba, segítenünk kell harcolni. Le fogjuk győzni az oroszokat” – magyarázza Lena hevesen. Velük van Lena lánya, a nagyjából öt éves Eline is, aki a nők édesanyjával Magyarországon marad. Később egy tolmácstól megtudtuk, ez a szituáció nem egyedi:

naponta nagyjából százötven emberrel találkozik, aki visszatérne Ukrajnába.

Ez másik család szintén fiatal nőtagjai, Olga és Julia, akik Odesszából menekültek, a magyar „könnyfakasztó” fogadtatást méltatják, elmondásuk szerint hihetetlen érzés, hogy ilyen jellegű támogatásra számíthatnak Magyarországon. Innen azonban Lengyelországba utaznak tovább, ahol rokonok várják őket. Mindkettőjük férje Ukrajnában maradt katonaként, de reményeik szerint két-három hónap múlva csendesedik a háborús helyzet, és visszatérhetnek hazájukba. Mint mondják, a gyermekeik, Sofia, Liev és Ariana nem értik a helyzetet, sőt úgy tudják, csupán egy hosszú utazásra indult a család. Olga keserédes viccelődéssel jegyzi meg:

„Az adományok miatt a kicsik azt hiszik, hogy Magyarország egy olyan ország, ahol minden ingyen van”.

Így vannak ezzel Nadja gyermekei is, akik a nő elmondása alapján ugyancsak nem értik a helyzetet, de a szülők igyekeznek nem feltárni előttük a részleteket. Nadja Nikolaj városból menekült el a családjával, ahol hátra kellett hagynia idős szüleit és a férjét, aki patriótaként harcol. Nadja elmondása szerint nem volt kérdés, hogy a férje a háborúban marad. „Nagyon büszke vagyok rá, de aggódom is érte. Hiszem, hogy nem esik baja. Amint vége a háborúnak, visszamegyünk hozzá” – magyarázza. A családdal egyébként ők is Lengyelország felé veszik az irányt, ahol szerencsére barátok fogadják be őket.

Nadja és családja Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu

A pályaudvaron állva még számos hasonló történettel és családdal találhatjuk szembe magunkat; fiatal nők és gyermekeik várnak arra, hogy tovább mehessenek egy másik országba, vagy elhelyezzék őket Magyarországon, esetleg visszatérhessenek hazájukba. A tendenciák megváltozására vonatkozó feltevéseinket Böröcz Lívia, a Magyar Református Szeretetszolgálat ágazatvezetője is megerősítette, akivel az adományokat gyűjtő raktárba félrevonulva váltottunk pár szót az aktuális helyzetről és a tizenkettedik nap viszonyairól. Mint mondta, mostanra már valóban kevesebb kárpátaljai magyar és külföldi tanuló érkezik, az utóbbi egy-két napban főként sokgyerekes családok és fiatal nők kérnek tőlük segítséget. Azoknak a száma is napról napra változik, akiknek nincs hová menniük, és szükségük van a folyamatos ellátásra. Mint kiderült, a nagyobb mennyiségben szállás nélkül érkezőkről a Fővárosi Katasztrófavédelmi Főigazgatóság gondoskodik különböző budapesti szervezetekkel és intézményekkel együttműködésben.

Rengetegen vannak, akiknek nincs hová menniük, és ez a szám a háború előrehaladtával várhatóan csak nőni fog.

A Magyar Református Szeretetszolgálat egyike azoknak a szervezeteknek, akik azonnal és hatékonyan reagáltak a humanitárius válságra. Jelenleg Záhonyban, a Nyugati Pályaudvaron, illetve a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 2-es termináljában van kitelepülésük, ahol huszonnégy órás szolgálatot nyújtanak. Böröcz Líviától megtudtuk, hogy amióta az 1-es terminált is megnyitották az evakuáló gépeknek, azóta minden este akció formájában oda is kilátogatnak a munkatársak, hogy élelemmel fogadják a leszállókat. Repülővel egyébként azok a külföldön ragadt ukrán állampolgárok érkeznek, akik már nem tudtak hazatérni. „Az előző két napban mintegy ezerkétszáz ukrán állampolgár érkezett repülővel” – közölte. Azt is kifejtette, hogy a vonaton érkezők száma a menetrendszerinti járatokon mostanra már csökkent, mert a menetrenden kívüli különjáratokra szállítják a menekültek többségét; minden egyes járat több száz ukrán állampolgárral fut be az állomásra. A Szeretetszolgálat egyébként folyamatosan tárgyal a MÁV munkatársaival, így előre tudják, egy vonatról hányan szállnak majd le, akiket el kell látni.

Böröcz Lívia Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu

Leginkább arra voltunk kíváncsiak, hogy áll most a segítségnyújtás, milyen mértékű az adományozási kedv a háború tizenkettedik napján, amikor már majdnem két hete erről a tragédiáról szól minden hír és minden esemény. Böröcz Lívia szerint egyelőre nem csappant meg a lelkesedés, az elképesztő mértékű önzetlenség mind az önkéntesek, mind az adományok számában észlelhető. Az önkéntesek munkájára főként a raktárakban és a menekültekkel való közvetlen találkozási pontokon van szükség. „A felkészítéskor kevés időnk van arra, hogy a várhatóan szembejövő traumákra is készen álljanak az önkénteseink, de ezzel foglalkoznunk kell” – felelte az ágazatvezető arra a kérdésünkre, hogy a Szeretetszolgálat miként figyel a munkatársai lelki egészségére, hiszen ez a munka hatalmas testi-lelki terhet hárít rájuk. Hozzátette:

„Ez mindannyiunk számára krízishelyzet, de meggyőződésem: aki itt végig csinál egy napot, az este más emberként fekszik le”.

A lelki segítség egyébként fontos része a feladatoknak, hiszen a háború elől, gyakran sokkos állapotban menekülő embereknek nemcsak fizikai ellátást kell biztosítani. Böröcz Lívia kiemelte, „a legfontosabb mondat az önkéntesek felkészítésekor, hogy szeretettel várjanak mindenkit”. Mint mondta, nagyon fontos az első kapocs, a szemkontaktus fenntartása, amely bizalmat ébreszt az egyébként gyakran instabil lelki állapotban érkező menekültekben. A Szeretetszolgálat ezért is igyekszik szociális munkásokkal és lelkipásztorokkal rendelkezésre állni, akik képesek azonnali lelki támogatást nyújtani. Hozzáfűzte: „Az ukránok élete egyik napról a másikra borult fel teljesen. A menekülőknek ezért ugyanúgy szükségük van a pszichés segítségre, mint a kezükbe nyomott szendvicsre, innivalóra”.

Sajnos egyelőre semmilyen jel nem utal arra, hogy a szomszédunkban dúló háború a végéhez közeledik, az adományokra pedig folyamatosan, akár hónapokon át szükség lehet. Mint megtudtuk, a Magyar Református Szeretetszolgálat a jövőben kiterjeszti a segítségnyújtást, és felállítanak egy stabil rendszert, amelyet fenntarthatóvá szeretnének alakítani.

„Most még nem csökkent az adományozási kedv, de a háború eszkalálódhat, és az adományokat a jövőben is ugyanilyen lelkesen fogadjuk. Hiszek abban, hogy aki figyelemmel kíséri az eseményeket, az nem felejt el akár hónapokkal a háború kitörése után is támogatást nyújtani”

– magyarázta Böröcz Lívia. Leszögezte, a közeljövőben az Szeretetszolgálat a hosszú távú adományozás fontosságára a kommunikációs platformjain minden módon felhívja majd a figyelmet. „Folyamatos utánpótlás kell a szendvicsekből, vízből, tartós élelmiszerekből, higiéniai eszközökből, de önkéntesekből is” – fogalmazott. Ezeken kívül a szervezet önkéntes orvosok és tolmácsok jelentkezését várja, akik nélkül nem lehetséges a menekültek teljes körű ellátása.

A Magyar Református Szeretetszolgálat munkatársai dolgoznak a Nyugati Pályaudvaron Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu

A háború olyan ritkán látott krízishelyzetet teremtett hazánkban is, amely a kapacitások azonnali mozgósítását igényli. Arra a kérdésünkre, hogy az ukrajnai helyzet tükrében miként állnak most a Magyar Református Szeretetszolgálat más projektjei, például a magyar vidék perifériára szorult településein élők támogatása, Böröcz Lívia azt felelte, a szervezet jelenleg is kapacitásbővítéssel foglalkozik. Az ukrán menekültek ellátásával párhuzamosan jelenleg is számos szociális fejlesztéssel kapcsolatos program fut, amelyek az ágazatvezető szerint „az első néhány napot leszámítva nem szorultak háttérbe”. Mint mondta, az észak-keleti régióban található hátrányos helyzetű települések maguk is nagyon készségesek és segítőkészek voltak az ukrán helyzettel kapcsolatban, mind az önkéntesek, mind az adománygyűjtések tekintetében. „Egy csodálatos összefogásnak lehetünk tanúi, amiből most tényleg mindenki kiveszi a részét” – tette hozzá.

A humanitárius reakció tehát nem apadhat el az eszkalációs közömbösség hatására, a karitatív szervezetek továbbra is folyamatosan várják az adományokat akár pénz és tárgyak, akár ráfordított idő formájában. A pályaudvarokra és a határra megállás nélkül érkeznek az otthonukat és családjukat hátrahagyni kényszerülő ukrán és magyar állampolgárok, akiknek egyelőre fogalmuk sincs, mikor térhetnek vissza megszokott életükhöz. A háború tizenkét napja tart, és még nincs vége.

(Kiemelt kép: Egy Odesszából menekült ukrán család várja a vonatot Lengyelországba, Budapesten, 2022. március 8-án. Fotó: Palágyi Barbara / 168.hu)