Örökkön örökké?

Egy kiváló orosz publicista, Natalja Galimova előásta azt az interjúkötet, amely épp akkor jelent meg (2000), amikor Putyin – Jelcin kegyéből a KGB utódszervezetének (FSZB) főnöke, majd miniszterelnök, majd frissen megválasztott elnök – csak hetek óta volt hivatalban. Roppant érdekes, hogy akkor a még ma is regnáló ember milyen megvetően nyilatkozott azokról, akik ízlése szerint túlságosan sokáig ragaszkodnak a hatalomhoz: "Egy vezetőre, legyen akár annyira erős, mint Kohl, tizenhat év alatt ráun a nép, még ha olyan stabil lábakon áll is, mint a német. (Kohl csapatának) időben fel kellett volna ezt fognia.”

Nocsak! A későbbiek majd azt bizonyítják, hogy a nép egy nem jelentéktelen része ráunt ugyan Vlagyimir Vlagyimirovicsra, ő azonban a hatalomra egyáltalán nem. Az idézett kötetben talán tréfának gondolta, amit később halálosan komolyan vett, és akképp cselekedett is. Bár meglehet, egyáltalán nem tréfálkozott. Beszélgetőtársa megkérdezte: jobban érzi-e magát a Kremlben, mint a különleges szolgálatoknál? Válasza ez volt: „Egészen más a helyzetem. Most senki nem ellenőriz engem. Én ellenőrzök mindenki mást.”

Eszébe nem jutott, hogy a demokratikus kontrollnak hányféle eszköze van (parlament, fékek, ellensúlyok, média). Nem kért belőlük. Úgyhogy ha valaki ma repülősóért szalad, azt hallván, hogy Orbán egyik példaképe a „sikeres” Putyin, hiábavalóságot tesz, mert az egészben semmi új nincsen. Egyik sem irtózik jobban a demokratikus kontrolltól, mint a másik; mindkettő szavazógéppé formálta saját pártját, személyiségjegyeik döbbenetes hasonlóságot mutatnak.

Például mind a kettőnek arra a srófra jár az agya, hogy ha a személyes érdek úgy kívánja, akkor alaptörvényen, törvényen csavarintani kell egyet. Putyin e tekintetben igazi példakép. Az orosz alkotmány például expressis verbis tiltotta, hogy valaki háromszor is elnöknek jelöltesse magát. Ebből adódóan Putyin 2000 és 2004 után 2008-ban nem is indulhatott, de 2011-ben, amikor utódának és cimborájának, Vlagyimir Medvegyevnek vége felé közeledett a mandátuma, kitalálta, hogy a három jelöltség az három egymás utáni jelöltség, ergo ha ő 2012-ben újból indul, az alkotmány erre a helyzetre már nem érvényes. Úgy is lett, rajta egy hatalmas szépségtapasszal. 2011-ben az orosz parlament – egyébként abban a biztos tudatban, hogy Putyin 2012-ben megint elnök lesz – négyről hat évre növelte az államfő egyszeri mandátumát. S most már annak sincs formális akadálya, hogy Vlagyimir Vlagymirovics 66 éves korában (2018) megint elnök legyen.

Pláne, hogy a lehető legkomolyabban gondolja: neki „még dolga van”. Jelcin azt hagyta rá örökül, hogy „óvja meg Oroszországot”. Putyin ezt kiterjesztőleg értelmezte. Csecsenföldi, majd kaukázusi háborúival, a Dnyeszteren túli (moldovai) terület de facto katonai megszállásának tartósításával, végül pedig a folyamatban levő ukrajnai kalanddal nem annyira Oroszország területi épségét védelmezte, mint amennyire attól óvta az Orosz Föderációt, hogy „folytatódjék a Szovjetunió szétverése”. Valami azt súgja nekem, hogy Putyin agyában a Szovjetunió megszűnése („a XX. század legnagyobb geopolitikai tragédiája”) ugyanazt jelenti, mint Orbánéban a történelmi Magyarország feldarabolása. S amit és amennyire lehet, mindketten – kettős állampolgársággal, kisebbségi autonómiákkal, a kettő elfogadhatatlan párosításával – visszaépítsenek valamit az elveszett vagyonból. Burkolt és kevésbé burkolt irredenta elemeket csempésztek a közbeszédbe.

Csakhogy kettejük között létezik egy óriási különbség. Egy dolog az elszántság, és megint egy az erő. Utóbbival Magyarország (Orbán) nem rendelkezik, Putyin azonban igen. Orbán csak papol Kárpát-medencei „magyar közösségről”, az orosz elnök azonban eurázsiai uniót szervez a hajdani Szovjetunió helyén, ahol is nem egy-két milliós, hanem akár a tízszeresét is meghaladó orosz kisebbségre tud támaszkodni.

Abban azonban semmi különbség, hogy „a demokrácia” (orbáni szóhasználatban: fölösleges viták) ezeknek a terveknek a megvalósítását nem sietteti, hanem késlelteti.

Abban sincs különbség, hogy Orbán, a Liberális Internacionálé hajdani alelnöke ma utálkozva beszél a liberalizmusról, s bár Putyin az „illiberális” kifejezést nem használja, törvények egész sorát fogadtatta el, amelyek finoman szólva se illenek egy liberális demokrácia világképébe. E téren Orbánnak sok behozni valója van, de mi tagadás, igyekszik. Kettejük „történelmi találkozása” már meg is történt azon a ponton, hogy a civil szervezetek a külföld (jelentsen ez bármit is) ügynökei, amelyek megrendszabályozást igényelnek.

Nincs végül különbség a befelé fordulásban. Különös tekintettel a Krím bekebelezését és az ukrajnai orosz lázadók több mint látványos támogatását követő szankciókra, Putyin is megkezdte „szabadságharcát” a Nyugat ellen. Ha valaki orosz sajtót (melynek a lényeges része éppúgy államilag ellenőrzött, mint a magyar) olvas, ugyanazokat az átkokat olvashatja az orosz állam ellen szőtt összeesküvésekről, mintha Budapesten élne, és csak magyar sajtót – köztévét, közrádiót, néhány napi- és hetilapot – nézne, hallgatna és olvasna, a nagy oroszföld egyéb régióiról nem is beszélve.

Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a szabadságharcos propagandának hozadéka van, még akkor is, ha Magyarország az égadta világon semmilyen szankciótól nem szenved (sőt, állandóan a markát nyújtja az unió felé), miközben az oroszok annál inkább. De úgy fest, a nemzeti büszkeség dagasztása pótlék lehet akár az anyagi veszteségekért is. Itt is, ott is. Melyekből Putyin birodalmának, mely pillanatnyilag növekedési mélyponton van, jócskán kijut.

A párhuzamosok soha nem találkoznak ugyebár. De egy magyar elemzőnek kötelessége elgondolkodni azon: ha Putyin Orbán irigységének tárgya, és „keleti nyitásának” Oroszország a célországa, akkor a magyar miniszterelnök vajon miért ne másolná le saját hatalmának örökletessé tétele érdekében a putyini mintát? Azzal a parlamenttel, amelyet Kövér, Rogán és az opportunizmus bajnokai: a kereszténydemokraták segedelmével a markában tart, vajon miért ne vezetné be Magyarországon az orosz típusú elnöki rendszert? Lefogadom, hogy még mielőtt jelenlegi mandátuma lejár (ugyanakkor, mint Putyiné), fölforgatja az egész alkotmányos rendet. Neki a Vár, a milliárdokért átalakítandó karmelita kolostor azért kell, hogy többszörösen hatványozott jogosítványokkal mindenható államfő legyen, akinek majd a miniszterelnök éppúgy csak egy dísz a kalapján, ahogyan a kutyahűségű Medvegyev a Putyinén.

Magyarországon még soha nem volt elnöki rendszer. Csak kormányzói. Ugyanott, a Várban. Orbán környezete, ha nem ő maga, ki fogja találni, miképp lehet ezt újraszülni, ha már – Putyint idézve – a demokratikus intézmények képtelenek az ország megóvására, a „magyar érdekek” érvényesítésére.

Orbánnak van egy történelmi mázlija. Az igazat szólva senkit se érdekel igazán, hogy miként szervezi át önnön hatalmi apparátusát, bővíti jogosítványait. Magyarország – akár a NATO-ban, akár az unióban – nem több, mint pörsenés a bolha nemi szervén. Ötletekben ugyan nincs hiány (vö. Charles Gati), hogy Orbánt büntetni kellene, és afelől sincs kétségem, hogy a Juncker-féle új Európai Bizottság akár fontolóra is veszi bizonyos pénzek elvonását. De tudni kell: az unió nem arra született, hogy büntető expedíciókat indítson a tagországok ellen, legyenek bármi fokon is a nyájtól elkóborlók. Ezt Orbán pontosan tudja.