Orbáni vízió a magyar sikertörténetről

A szokásos, évente megrendezett Lámfalussy-konferencia ezúttal is módot adott a kormányzat képviselőinek, hogy elmondják saját víziójukat a magyar valóságról. Ebben az sem zavarta őket, hogy a felszólalók egy része finoman, de határozottan más véleményt fejtett ki a nemzetközi és hazai folyamatokról, teljesen eltérő mentalitással és világképpel. Ez rendben is van így, hiszen egy ilyen esemény többféle értelmezésnek fórumot adhat.

Az aktuális kormányzati álláspontot a jelenlegi helyzetről legmarkánsabban maga Orbán Viktor foglalta össze. A szokásos unióellenes kirohanásokon és a nemzeti érdekek vehemens hangoztatásán túl figyelemre méltó volt az elmúlt évek eredményeinek sajátos összegzése. A kormányfő szerint természetesen az általuk kiépített „magyar modell” sikertörténet, amely mások számára is például szolgál. Ez a kritikátlan öndicséret a fideszes kommunikáció egyik oszlopa, az lenne a meglepő, ha egyszer véletlenül beismernék, hogy nem minden tökéletes, amit csinálnak. Sokkal érdekesebb ennél, mi az alapja Orbán szerint a sikereiknek.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Elsőként a politikai stabilitást említette. Kétségkívül tény, hogy Magyarországon simán követik egymást a választási ciklusok, folyamatosan kormányzóképes többséget teremtve. 2010 óta viszont a Fidesz a kétharmados, majd kényelmes többségét kihasználva a maga hatalmi érdekeinek megfelelően átírta az alkotmányos kereteket, a választási rendszert, kiürítette a demokratikus intézményrendszert, kiiktatta a túlhatalmat korlátozó fékeket és kontrollt, az állam eszközeit és anyagi forrásait saját maga politikai és gazdasági bebetonozására használta fel. A stabilitás tehát egy pártelit és érdekcsoportjai szinte korlátlan hatalmán alapul, nem pedig egy jól működő, plurális demokrácián.

Orbán második okként a szigorú fiskális politikát nevezte meg. Valójában a „szigorúság” eléggé egyoldalú: kéttucatnyi új adót vezettek be 2010 óta, az adóterhelés mértéke és aránya jelentősen nőtt, ezen az utóbbi másfél év részleges csökkentési lépései sem változtattak lényegesen. Összességében 2000 milliárdos megszorító intézkedésekkel, valamint a magánnyugdíj-pénztárak 3000 milliárdos vagyonának államosításával sikerült 3 százalék alá szorítani a költségvetési hiányt.

A kiadási oldalon ugyancsak sajátosan érvényesült a szigor: százmilliárdokat vontak ki az egészségügyből, az oktatásból és a szociális szférából, ezek aránya a büdzsén belül jelentősen csökkent. Megugrottak viszont az államapparátus költségei, az állam ma harmadával többet költ magára, mint 2010-ben. Ehhez jön az igazi pénzszórás, a presztízsberuházások sora a számtalan stadiontól kezdve a felcsúti kisvasúton át a várbeli miniszterelnöki hivatal elképesztő költségű kialakításáig, hogy csak néhány apróságot emeljünk ki az elherdált és máshol nagyon is hiányzó sok száz milliárdból. Ez a fiskális szigor Fidesz-módra.

Hasonlóan meghökkentő volt a siker további okaként a munkaalapú társadalom megteremtésének említése. Ez a kormányfő egyik kedvenc kifejezése, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy minden emberi társadalom munkaalapú a történelem kezdetei óta, hiszen szerveződésének lényege éppen ez. Orbán a maga sajátos értelmezésében a segélyek rendszerének megszüntetését és a közmunka felfuttatását érti ez alatt, holott ez utóbbi nem termel igazán értéket, nem hozza, hanem viszi a pénzt. A negyedmilliósra felduzzasztott közfoglalkoztatás évente közel 400 milliárd forintba kerül, és tömegeket taszít tartósan leszakadt, reménytelen helyzetbe. A dolog pikantériája, hogy már a kormány is változtatni akar ezen, készül állítólag az átfogó program erre, rejtély hát, miért tartja Orbán mégis akkora sikernek.

A slusszpoén a negyedik sikertényező, a keleti nyitás kiemelése volt. Bár az elmúlt években számolatlanul költötték a milliárdokat ennek forszírozására, az eredmény totális kudarc, nem csupán az eredetileg kitűzött célokhoz, hanem a korábbi évekhez képest is. A meghirdetett program alapján meg akarták duplázni a „keleti” irányú kereskedelmi forgalmat, hogy annak részesedése elérje a teljes forgalom közel harmadát. Ehhez képest a forgalom abszolút értékben csupán minimálisan nőtt, elmaradva az EU-országokkal bonyolított kereskedelem bővülésétől. Ennek eredményeként míg 2010-ben az uniós külkereskedelmi forgalom aránya 76-77 százalék volt, tavaly már 79-80 százalék, miközben a „keleti” forgalom – Ázsia, Afrika ˜– alig több, mint 10 százalék. Ez lenne a nagy sikerek kovácsa?

Mindehhez képest már nem is kirívó, hogy az Orbán szerinti gyors növekedésünkhöz jelentősen hozzájárult, hogy az MNB támogatja a kormányt. Jó lenne tudni, pontosan mit ért ez alatt, a növekedési hitelprogramot, amely minimális, de tényleges hatással volt a GDP alakulására, vagy az árfolyam-politikát, a kamatterhek leszorítását, esetleg a devizatartalékok megcsapolását és az alapítványok pénzszórását. Akármire gondol is, a növekedési tempónk alapvetően az uniós pénzforrások beáramlásának mértékétől függött és függ, a mutatóink alakulásából ez egyértelműen kiderül. Legalábbis a realitások világában.