Orbán Viktor ma azt tesz az oktatás rendszerével, amit akar
„Már Eötvös Loránd is mondta: az oktatási rendszerek minőségét semmi más nem határozza meg, mint a tanári kar minősége. (…) Olyan pedagógusokra van szükség, akik okosak, erkölcsösek, és ezeket az értékeket adják át a diákoknak. Ezért vagyok pipa, ha a tévében nézem, hogy borotválatlan, kócos, kockás inges tanári kar grasszál. Tudniillik egy tanár a megjelenésével is példát mutat a gyerekeknek. Legalábbis én így gondolom. De ebben benne van a 75 éves öregúr dohogása” – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek a mindig elegáns Klinghammer István akkori felsőoktatási államtitkár 2016 februárjában, de szavait hamarosan megbánta, mert olyan eszközt adott az oktatási átalakítás ellen küzdők kezébe (egészen pontosan: rájuk), amely alkalmas volt az ellenállás megtestesítésére: a kockás inget. Az interjú megjelenése után a közösségi médiát elárasztották a kockás inges fényképek, az ellenzéki civilszervezetek közül például a közoktatási reformot követelő Tanítanék Mozgalom jelképe is ez lett, kiegészülve az esernyővel, amellyel az esős időkben tartott demonstrációkra utaltak. Tiltakozásból ugyanis bőven kijutott a 2010 és 2018 közötti időszakban, kezdve a felsőoktatás átalakítása ellen küzdő Hallgatói Hálózat (HaHa), valamint Oktatói Hálózat (OHA) megmozdulásaitól a már említett Tanítanék Mozgalom, továbbá a szakszervezetek tekintélyes tömegeket megmozgató akciójáig bezárólag. Azonban a hatalmat mindez mintha meg sem legyintette volna. Az ellenállás legfeljebb pillanatnyi késlekedést okozott, de teljes meghátrálásra sosem kényszerítette a kormányt.
A legtöbb eredményt a felsőoktatás átalakítása, az állami ösztöndíjak számának csökkentése és az úgynevezett hallgatói szerződések ellen küzdő hálózatok érték el, de Balog Zoltán akkori humánminiszter megküzdött a feladattal: hosszú, kimerítő tárgyalássorozattal éket vert az ellenállók és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, valamint a rektorok közé – a szalámitaktika ezúttal is eredményes volt. A demonstrációsorozat kifulladása után jelentkező újabb, egyebek mellett a közoktatás átalakítása ellen küzdő mozgalmak ereje már egyáltalán nem hatott bénítólag, hiába szerveztek néha valóban komoly erejűnek tűnő megmozdulásokat, ezeknek gyakorlati következményük nemigen lett. Ezeken a demonstrációkon is átütött a közösségi média torzító hatása: ami a Facebookon még elsöprő és megállíthatatlan folyamatnak tűnik, az a Kossuth térre érve már nem több egy újabb, csak egy szűk réteget megérintő megmozdulásnál. Ráadásul a mozgalmak vezetői gyakorta meglehetősen zavaros körülmények közt halkultak el, majd vonultak végképp vissza. E folyamat hátterében pedig föl-fölsejlett a NER árnyéka, elég csak például a nagy népszerűségnek örvendő tanár-igazgató, Pukli István ellen indított rendőri eljárást felidézni.
A kormány ugyanakkor szép lassan bedarálta a közoktatásban működő szakszervezeteket is, amelyek a kezdetektől eltérő taktikát alkalmaztak: a nagy taglétszámú Pedagógusok Szakszervezete Galló Istvánné vezetésével folyamatosan a „tárgyalva segíteni” elvet követte, és kétségtelen, hogy néhány részterületen sikerült megakadályoznia a még nagyobb bajt, de összességében nem tudott komoly ellenállást tanúsítani. Ám még ez az ellenállás is túl sok volt a kormánynak: 2018-ra megérett a helyzet arra, hogy Gallónét és a hozzá kötődő, rendkívül felkészült szakértőket, mások mellett Szüdi János egykori szakállamtitkárt – ő a választásokon a DK színeiben indult, így hivatalosan emiatt került hatókörön kívülre – eltávolítsák. Belső ellentét okozta Gallóné bukását, nem jelöltette magát újból az elnöki posztra, de ezt jó okkal tette: puccsal döntötte meg az úgynevezett Köznevelés-stratégiai Kerekasztalhoz való csatlakozás ürügyén belső ellenzéke, amely ekkorra, sokak szerint a kormánytól egyáltalán nem függetlenül, megerősödött. Míg Gallóné úgy vélte, hogy a szakszervezetnek nem szabad részt vennie a kerekasztal munkájában, addig az ellenzéke ezt leszavazta.
Elszánt, de meddő harcot vívott a kormány ellen a jóval kisebb létszámú Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete is, amely – szemben a jóval nagyobb PSZ-szel – nem volt hajlandó még csak tárgyalni sem a kormánnyal. A több mint két ciklusán át tartó folyamatos ellenállás azonban elkoptatta az elnököt, Mendrey Lászlót, és lecserélték. A kormány ugyanakkor létrehozta saját „ellenzékét”, a Nemzeti Pedagógus Kart, amelynek tevékenységét megalakulása óta folyamatos gyanakvás övezi, nem véletlenül: a szakszervezetek szerint „a kormány engedelmes tárgyalópartnert hozott létre magának”, s a szervezet léte „önmagában megkérdőjelezi a pedagógusok szakmai önállóságát, feltétlen engedelmességet követel meg”. Ez a félelem egyelőre alaptalannak bizonyult, a pedagóguskar, bár kétségtelenül nem vitézkedik, de számos ügyben szakmailag korrekt álláspontot képvisel – persze mindhiába.
Az ellenállás létező formáinak letöréséhez ugyanakkor valószínűleg kevés lett volna egyes kormányzati szereplők kétségtelenül létező taktikai érzéke, mint ahogy kevésnek bizonyult volna az erőpolitizálás is, ha a területet érő átalakítások nem találkoznak egyes, meghatározó jelentőségű társadalmi csoportok érdekeivel: a középosztályéival, például, amelynek lényegében önálló, az állami iskolarendszeren kívüli oktatási-továbblépési lehetőségeket teremtett az Orbán-kormány. Ez a háttér, amely mindazt, ami az elmúlt kilenc évben történt, jóval kisebb rosszként éli meg a kiegyenlítésre és a deszegrációra törekvő korábbi liberális elképzeléseknél, egyelőre szilárd támasza Orbán Viktor oktatáspolitikájának, amely a privilégiumok és az eleve meglévő hátrányok elmélyítésére épül.
Az oktatás szereplői közül mára lényegében már csak a diákok azok, akik érdemben lennének képesek hallatni a hangjukat, de a NER résen van: a kormány ellen többször és több fórumon is kiálló kecskeméti középiskolás, Nagy Blanka minősíthetetlen vegzálása – a kormány szennylapjai, az Origo, a Lokál, a Ripost már az ellenőrzőjéből közölnek részleteket gyomorforgató módon, miközben a diáklány sorra nyeri a pereket ellenük – azt jelzi, hogy a lehető legkisebb ellenállást is a csírájában akarják elfojtani. A HVG szerint mindazzal, ami a tanulóval történik, példát akarnak statuálni – egy 2022-ben már szavazó generációt megfélemlíteni.
A dolgok jelenlegi állása szerint Orbán Viktor ma azt tesz az oktatás rendszerével, amit akar: sem a pedagógushiány, sem a bérek, sem az oktatás folyamatosan romló színvonala, sem a szegény gyerekek háttérbe szorítása miatt nem kell komolyabb ellenállástól tartania
– az ágazat, amely az elmúlt kilenc évben kezdetben örömmel, aztán csodálkozással és értetlenséggel, kisebb tiltakozásokkal, utóbb beletörődéssel, majd fásultsággal fogadta az átalakításokat, mára – tisztelet a kivételeknek – eljutott a mindent befogadni kész renyheség állapotába.
