Orbán nem elhagyni, hanem elfoglalni és átformálni készül Európát
Ha volt, aki komolyan azt hitte, Orbán elunta a miniszterelnökösködést, ezen a júliusi délelőttön ízelítőt kaphatott fékezhetetlen politikai szenvedélyéből. A negyedik ciklusát kezdő kormányfő kihirdette programját, amiből kiderült, nem tréfált a 2030-as célok emlegetésével. Bár az idei tusványosi beszéd sem nélkülözte a nagyotmondást, jól látható, Orbánnak van elgondolása arról, miként növelje európai befolyását.
Ennek hátterében a hazai pályán gránitszilárdan bebiztosított hatalma áll, aminek erejét példázta a Tusványoson vitába bocsátkozó, vagy csak arra sétáló ellenzéki politikusok megszégyenülése. A méretre vágott ellenzéki pártoktól Orbánnak nem kell tartania, akkor sem, amikor versengve bizonygatják, mi mindenben értenek egyet a kormánnyal, és akkor sem, amikor a NER kilencedik évében a népszavazást tartják csodafegyvernek.
A miniszterelnök véleményt nyilvánított a kulturális életet forrásban tartó ideológiai vitáról, jelezve, nem csak a szokásos belterjes értelmiségi hajtépésről van szó, hanem kiemelt politikai kérdésről. Bár nem állt sem L. Simon László, sem Orbán János Dénes mellé, az eddigi helyzet megkérdőjelezésének helyeslése azt sugallja, a miniszterelnök a radikális nagyhangúakat bátorítja a pozícióharc folytatására. Annál inkább, mert az új rendszer felépítését és stabilizálását követően mostantól új célja van, korszakot alkotni.
A korszakalkotó elképzelést azzal jellemezte, hogy az több mint a rendszer: kulturális közeg, szellemi rend, kollektív meggyőződés, hangulat és ízlés. Hiába kételkednek sokan a rendszer ideologikusságában, nem csak a szervezett lopás, az oligarchák és a klientúra által elfoglalt, magánbirtokként irányított állam jellemzi az úgynevezett nemzeti együttműködést. Lehet, az ideológia pusztán „alkalmazott” formában játszik benne szerepet, de az eredményt illetően ez szinte mindegy. Orbán tisztában van a közgondolkodás átformálásnak hosszú távú hatásával. Több ez az állami televízió agymosásánál, amit ha csak a beszédet megelőzően figyelt valaki – amire volt idő, mert alaposan csúszott a tusványosi program – meggyőződhetett, ebben az országban nem csupán minden rendben van, de lényegében kicsattanunk a nemzeti egészségtől. Az iskolarendszer elfoglalása, a tudományos kutatás gleichsaltolására tett markáns kísérlet, a kulturális irányítási pontok még szorosabb felügyelet alá vonása arra utal, hogy a fejek és a szívek átprogramozása állandóan napirenden van.
És ez csak a koncentrikus körök legbelsőbbike. „Azt is nehéz elhinni, ami megtörtént, nemhogy ami történni fog”, jegyezte meg a szónok, rímelve négy évvel ezelőtti híres-hírhedt szövegére, miszerint a jövő fő ismérve, hogy bármi megtörténhet. Orbán azon van, hogy így is legyen.
A 2030-ra az öt legélhetőbb európai állam közé emelkedő Magyarországról – az ambíció sajátos értelmezési tartományát jelzi, például, hogy e célrendszeren belül Paks 2. hivatott szimbolizálni az energiafüggetlenséget – kiindulva Orbán a Kárpát-medence újjáépítésére készül. Majd pedig még szélesebb értelemben Közép-Európa megerősítésére. A magyar miniszterelnököt egy percig sem zavarja, hogy Magyarország a szegénységi vagy egészségügyi mutatók tekintetében leszakadt a visegrádi országoktól. Politikai koncepciója révén igyekszik vezető szerepre szert tenni a nálunknál fejlettebb visegrádi partnerek körében.
Orbán nem a nyugathoz való felzárkózásban, hanem valamilyen sajátos magyar, kárpát-medencei, közép-európai minőségben gondolkodik, lásd a 2009-es kötcsei beszédet (Megőrizni a lét magyar minőségét). Ami, persze, a gyakorlatban elsősorban azt jelenti, kivívja a jogot, hogy azt csináljon, amit akar, de mégis hatni tud a nemzeti büszkeségre, ami politikai hajtóerő. A nyugati követeléseket lesöpri az asztalról, nem csak azzal, hogy azt állítja, a nyugat hanyatlik, de azzal is, hogy egyre több nyugati országban kerülnek hatalomra vagy a hatalom közelébe az elképzeléseit ténylegesen vagy látszólag osztó politikusok. Kedvelt hivatkozási pontja az átfogó nemzetközi megállapodásokat felmondó, a világpolitikát „mérnöki pontossággal” kétoldalú megállapodások rendszerévé átalakító Donald Trump. Arról azonban az első világháború befejezésének századik évfordulójához közeledve nem esett szó, milyen történelmi tapasztalataink vannak erről a megközelítésről.
Ez rámutat arra, hogy az egész beszédet végigkísérte az Orbánt olyannyira jellemző kettősség, miszerint hazai és sok esetben európai riválisait messze felülmúlóan kitekint a politizálás megszokott határain túlra, egyre tágítja is ezeket a határokat. Nemhogy jóllakottá válna, de ambíciói egyre magasabbra hágnak. Nélkülözhetetlen politikusi képesség, hogy a nagy képből konkrét politikai lépéseket tud levezetni. Másfelől azonban mégiscsak doktriner abból a szempontból, hogy minden tényt a maga érdekeinek abroncsába tör bele, s miközben elutasítja a gondolkodási alternatívátlanságot, a ki kit győz le szellemében maga is azt hirdeti. Csak éppen a saját magáét. Orbán világában minden iránytű egyazon irányba mutat: őrá.
A haladás iránya pedig most Európa, Brüsszel meghódítása. A miniszterelnökök elvesztésével, meggyengülésével küzdő Európai Néppárt nemhogy Orbán megfenyítéséig nem jutott el, de mintha megfordulna a folyamat. A magyar miniszterelnök zsarolja azzal a Néppártot, hogy ha sokat hepciáskodnak holmi demokratikus intézmények sorsa, meg lopások miatt, akkor fogja a Fideszt, és kiviszi a pártcsaládból. Olyan időkben, amikor néhány voks is sokat számíthat az Európai Parlamentben, egyáltalán nem mindegy, hova ül a tizenvalahány fideszes képviselő. Az sem, Orbán kiknek az oldalán vonható be az Európai Tanács alkuiba. A pávatánc virtuóza már rég nem védekezik, hanem támad, felveri az árát, elvbarátai előretörését, bírálói meggyengülését prognosztizálja 2019-re. A Juncker-féle Európai Bizottságot máris átadta a múltnak. A következő 300 napban a Bizottságot végképp lekezelő fölénnyel fogja illetni a magyar kormány, teljesítménye alapján talán nem is érdemel többet, s minél többször háríthatja el nyers modorban Brüsszel kritikáját, annál jobb.
Az aduász a bevándorlás-ellenesség, amit Orbán már kétszer is kipróbált, a 2016-os, bár eredménytelen, de több mint hárommillió támogatót hozó népszavazáson és az április parlamenti voksoláson. A témától Orbán 2019-ben is elsöprő győzelmet vár. A hazai hegemón pártrendszerben nem látszik ok, amiért ez ne következne be.
Ám Orbán nem elégszik meg azzal, hogy az európai magyar képviselői kontingenst felértékelje. A bevándorlást az egész európai választás tétjévé akarja tenni, kontinensszerte növelve a nacionalisták internacionáléjának befolyását. Megkezdődött a keresztény demokrácia magyar modelljének exportja, a bevándorlás elutasításával összefüggésben fő politikai kérdéssé válik a „variálható” családmodell és a hagyományos család ellentétbe állítása. Orbán, aki az illiberális berendezkedést bíráló elemzések, könyvek negatív főszereplője, ugyanilyen tempóban vált a bevándorlás-ellenes és az úgymond gender-ideológia elutasítóinak plakátemberévé.
A terjeszkedésben szövetségese Stephen Bannon, akinek minapi budapesti előadását a magyar adófizetőknek volt szerencséjük kifizetni. Bannon hanyag eleganciával Mozgalomnak nevezett mozgalmával az egyes országok hozzá közel állónak ítélt politikai kezdeményezéseit készül támogatni. Az állítólagos Soros-terv elleni küzdelem bajnoka, Orbán, pénteki rádióinterjújában hosszan fejtegette, miért jogos a Bannon-terv meghirdetése. Nem mennénk a részletekbe: azért, mert ez neki jó.
Íme a dialektikus elvi szilárdság.
A rugalmas politikai termék azonban egyre keresettebb. Nem a levegőbe beszélt Orbán, amikor azzal zárta a tusványosi fellépést, hogy most leváltják az 1968-as elitet, és ha az a kérdés, utána ki következik, arra „kellő szerénységgel” annyit felelhet: mi jövünk.
Orbán éppen hogy nem kimenni készül Európából, hanem minél mélyebben beléje fúródni és átformálni.
