Orbán a régi

Tusnádon nem mondott újat a miniszterelnök a demokráciához való viszonyáról. Legalábbis olyat nem, amit eddig, akár más formában, már számtalanszor ne mondott volna. Már első miniszterelnöksége idején kijelentette, hogy „a parlament ellenzék nélkül is működik”. 2010-ben, a magyar vállalkozók konferenciáján kilátásba helyezett egy „új politikai rendszert a demokrácia helyett”. Két évvel később, a nagykövetek értekezletén kijelentette, hogy „a válságkezelés beépített akadálya a demokrácia”. További példákat hosszan lehetne sorolni. Mind azt bizonyítja: Orbán nem akar demokráciát. Tettei igazolják, hogy ezt komolyan gondolja. Ez mind nem új.

Ismert ellenzékiek és a még létező független média nagy része viszont azért tekinti fordulópontnak a miniszterelnök tusnádi beszédét, mert szerintük Orbán most ismerte be először, hogy antidemokratikus intézkedései nem ad hoc döntések, mögöttük átgondolt politikai megfontolás van. Nyíltan bevallotta, hogy nem demokrata, ezért őt demokratikus módszerrel nem lehet leváltani. Úgy gondolom, hogy ez sem új. Orbán már a 2010-es választások előtt pontosan ismertette politikai elképzeléseit egy fideszes összejövetelen. Ebben az azóta kötcsei beszéd néven elhíresült, akkor nagyrészt figyelmen kívül hagyott programtervben igenis pontosan elmondta, hogy mit akar, milyen politikai meggondolásokat követ. Antall József után szabadon: tetszettek volna elolvasni és megpróbálni megérteni, amit mondott, akkor most nem lenne csodálkozás.

Tény, hogy a kötcsei beszéd akkor messzemenően visszhang nélkül maradt. Csak két hónapos késéssel, feltehetően Orbán utasítására közölte részleteit a jobboldali sajtó. Az ellenzéki pártok és a média ekkor sem kapott rajta. Tovább kesergett azon, hogy Orbánnak nincs programja, nincs mit ellenezni. Pedig ha elolvasták volna a beszédet, látták volna, hogy van. Nem is akármilyen. (A „folytatjuk” program négy évvel későbbi, a legutóbbi választást előzte meg. A miniszterelnök ekkor már joggal gondolhatta, hogy első periódusa során útjára állította a kötcsei elképzeléseit. Amit ott célként megjelölt, ahhoz csak azt kell hozzáfűzni, hogy így tovább.)

Bár a Tusnádon elhangzottaktól indíttatva ma már az ellenzéki sajtó és politikusok is idézik a kötcsei beszéd antidemokratikus célkitűzéseit (ez a lap volt akkor egyike a kevés kivételnek, amely figyelmeztetett a mulasztásra: 168 Óra, 2010. május 14.), azt gondolom, érdemes röviden idézni, hogy milyen programmal szerzett akkor Orbán kétharmados többséget. Ez a program kimondja:

– Az értelmiség tevékenységének egyetlen mércéje „politikai tevékenysége”. (Lásd még Aczél György három „t”-jét: tiltott, tűrt, támogatott.)

– A duális, vitatkozó erőtér (értsd: parlamenti demokrácia) felszámolása. „Reális lehetősége van annak, hogy a magyar politika következő 15–20 évét ne a duális erőtér határozza meg (...) ehelyett létrejön egy nagy, állandó kormányzásra törekvő párt (...) amely a nemzeti ügyeket megfogalmazza, és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.” (Lásd még: egypártrendszer.)

– A „kormányzás célja és feladata (...) Magyarország közjogi értelemben vett vezetése (...) tartalmilag pedig, hogy (...) magyar ország maradjon”. Más szavakkal: aki eltér a kormányzó párt felfogásától, magyarellenes, külföldi érdekeket szolgál.

A tusnádi beszédet értékelő kommentárok egyértelművé teszik, hogy Orbán már Kötcsén megfogalmazta a parlament demokratikus munkáját felszámoló, az egypártrendszert életre hívó terveit. Akkor mégsem volt felzúdulás. A társadalom nem ment napokon át az utcára tüntetni, nem szállta meg a tévészékházat, mint Gyurcsány őszödi beszéde után tette. Pedig utóbbi azt kérte számon saját magától és pártjától, hogy nem valósította meg a demokratikus célkitűzéseket. Orbán célja viszont ennek ellenkezője: a demokratikus intézmények felszámolása, az egypártrendszerre alapuló diktatúra továbbfejlesztése. Ebben partnerre talál a társadalom többségében. Ezért nem volt felzúdulás.

Ez a többség – a Habsburgok óta, Horthyn át Kádárig – egy felső utasításhoz, autokráciához szokott, a felelősségtől félő, a szabadságot csak szavak szintjén dicsőítő társadalom. Többsége ma is a kádári diktatúra évtizedeit tartja a magyar történelem ideális korszakának. Koltai Tamás írta a 168 Óra múlt heti számában, hogy társadalmunk többsége „imádja az alattvalóságot”. Olyan társadalom ez, amelynek hetven százaléka „szélsőjobboldali pártra, a Fideszre és a Jobbikra szavaz”, állapítja meg Tamás Gáspár Miklós ugyanott. Orbán tudja, hogy támaszkodhat rájuk. Két választás kétharmados eredménye a bizonyíték.

A miniszterelnök kijelentette Tusnádon – és ez a megfogalmazás új –, hogy „végleg megbukott a liberális demokrácia”, eljött az „illiberális, munkaalapú” társadalom korszaka. Azt, hogy ez pontosan mi, nem mondta meg, csak azt, hogy ez nem feltétlenül demokratikus, de gazdaságilag sikeres. Példának állította Kínát, Oroszországot, Törökországot, Szingapúrt. Azóta számos elemzés jelent meg arról, hogy ezek az országok nem lehetnek példaképeink, hiszen gazdasági sikereik kétségbevonatóak, politikai szempontból pedig – különböző fokon – mindegyik diktatúra. Orbán viszont nem hagyott kétséget afelől, hogy ő ebbe az irányba akarja vinni Magyarországot.

A liberális demokrácia, amely felett Orbán meghúzta a lélekharangot, liberális alapelvekre épül, de nem szinonimája a liberalizmusnak, mint azt jobb- és baloldalon egyaránt sokan hangsúlyozzák. Olyan rendszer, amely minden alkotmányos berendezkedésben (monarchia, köztársaság) a liberális elvek alapján működik. Ilyenek a többpártrendszer, a szabad választás, a szabadságjogok (vallás, sajtószabadság) és a magántulajdon védelme, a hatalmi ágak szétválasztása, az ellenőrzés és egyensúly elvének tiszteletben tartása, a jogállamiság. Ezek nélkül a liberális elvek nélkül nincs demokrácia. Ha a demokrácia szó elé jelzőt tesznek (népi vagy szocialista), az már nem demokrácia, hanem diktatúra. Ezt mi jól tudjuk fél évszázados tapasztalat alapján. Nem véletlen, hogy a liberális demokrácia legádázabb ellenségei a szélsőséges politikai irányzatok, a kommunizmus és a nácizmus.

Orbán illiberális nonszensze különösen választások előtt alkalmas arra, hogy az eddiginél is nagyobb zavart okozzon a liberalizmus és baloldaliság értelmezése körül. A Fidesz már eddig is sikerrel tette közkinccsé a „ballib” kifejezést. Összemossa a liberalizmust és a baloldaliságot. A kettő természetesen akkor sem ugyanaz, ha vannak baloldali liberálisok és liberális baloldaliak. Orbán a „ballib” kifejezéssel egyrészt közös ellenségévé tette a két szellemi irányzatot, másrészt sikerrel osztja meg az ellenzéket, és tette olyanná, amilyen, alkalmatlanná a kormányváltásra.