Önkéntes voltam

Villamos zúg, autó dudál, idegesen ébred Budapest. A város alatt faággal, kutakból, gödrökből kimosott szeméttel hömpölyög a Duna. Ernyedten lógnak az állóhajók hídcsápjai, piszkoszöld sodrás ringatja őket.

Fél nyolc. Jól jönne még egy kávé, de már farmerben, pólóban sietek a Margit hídon. Galamb gubbaszt a korláton, kutya riasztja fel, feszül a póráz. Hajléktalan zörög az újságpapírjaival, már részeg, rám néz, az arcomba kiabál: – Jön a víz!

Persze hogy jön. Alattomos fájdalom áll a lábamba. Ennek is pont most kell kezdődnie? A mobilomon előkeresem a vöröskeresztes e-mailt. Nem kések el?

„Az elkészített beosztás alapján reggel 07.45-kor kezded meg a munkavégzést. Kérünk, 07.45-re érkezz meg a Margit híd margitszigeti lejáratához, a sorompó után, jobboldalt. A műszak 16.00-ig tart, a katasztrófavédelem gumicsizmát és ellátást, a Magyar Vöröskereszt láthatósági mellényt biztosít a munkálatok idejére. Kérjük, »játszós«, lehetőleg vízálló-víztaszító ruhában érkezz.”

A Margit hídi lejárattól is látni, hogyan ébredezik a szigeti méhkas: valahol a körbekerített zenélő kút mögött vas döng, mintha fémhordókat pakolnának, az úton markolók kacsáznak, cikáznak az elektromos kisautók.

Szó nélkül beenged a szigetre a kordont vigyázó rendőr, az önkéntesek számára kijelölt útra mutat. Az Atlétikai Centrum Sportpálya bejáratánál elmosódott feliratú papír fogad: „Az árvízi helyzet miatt bizonytalan ideig zárva.” Bent asztalok, dobozok, katonák, katasztrófavédők, a falon festett diszkóangyal.

Üveges szemekkel néz maga elé a vöröskeresztes szervező. Elnyomja a cigit:
– Keresd meg magad a regisztrációs íven!
Filctollat ad, kipipálhatom a nevem.

– Ruhaméreted?
– L-es.
Kapok vöröskeresztes mellényt, a csuklómra szalagot. Már hivatalosan is önkéntes vagyok.

Itt egy ötvenes pár, egymás ruháját igazgatják. Ott egyetemista fiúk és lányok, ők fázósan bújnak össze, amott magányos munkanélküliek és szótlan férfiak. APEH-os kabát, Fila hátizsákok, katonai szerkók, retromelegítők, farmerdzsekik, vásott pólók.

Ki brahiból jött, ki unaloműzőnek, ki meg szimplán csak segíteni akar.

– Hol van az organizátor? – csattan fel egy rekedtes hangú, ősz szakállú hippi.
Vádliig érő farmer, bakancs, beszédes a póló: free spirit (szabad szellem).

– Én egy vállalat vagyok, dolgozni akarok! – kiabálja az öreg.
A szervező felénk fordul: – Nyolckor mehettek be a szigetre. Addig várnotok kell – mondja, és elnyom egy ásítást. Ez már a sokadik napja itt.

A toporgással, az üres szavakkal, a meredt, álmos tekintetekkel még jobban lelassul az idő. Pocakos, jól fésült törzszászlós érkezik, füléhez ragadt telefonnal. Végre leteszi: – Kérem, kövessenek!

Nekivágunk a szigetnek. A bárok kihaltak, a pultok üresek, a cserepes virágokat asztalokra rakták. A zenélő kútnál a katonák derékig állnak a zsákokban, markoló hozza az utánpótláshomokot. Az utakról felkaparták a kavicsot, kellett a védekezéshez. A Pest felőli oldalon, a kiköltöztetett állatkert közelében állunk meg. Felbőg valami.

– Hallottátok? – kérdezi egy lány. – Egy állat itt maradt.
Hamar kiderül, csak egy láncfűrész hangja.

– Azt hittem, szamár.
Kitör belőlünk a nevetés.

A katona lelép, azt mondja, majd jönnek emberek, és eligazítanak, addig is várjunk.

Leülünk a gátra, a fák alá. Van, aki máris a tízóraiját majszolja el, mások aggodalmaskodva a Dunát nézik:
– Tegnap sokkal alacsonyabb volt.

Vészjóslóan emelkedik a vízszint: Németország kezd fellélegezni, ám rövidesen bajba kerül a Szigetköz. Piroslik a vízpart, a suszterbogarak rajokban kapaszkodtak össze. A ruhámon is másznak, felugrok, lesöpröm őket a fűbe. Egyre erősebb a nap, hunyorgunk.

Dolgozni kéne. De hogyan? Homokhegyek mellettünk, vádliig ér csak a gát, estére combközépig kellene nőnie. Idő van, idő! Nyugtalan mindenki. Csak három lapátunk van, az egyik törött. Mit csináljunk?

– Gyerünk, legyünk túl rajta! – unja meg valaki a várakozást.

Felpattanunk, befogjuk a törött lapátot is. A tegnap elkészült homokzsákokat kipakoljuk az útra, a rakodógép onnan könnyebben viszi el.

– Fogd meg!
– Álljunk láncba!
– Ez miért olyan nehéz?
– Ne dobd!
Egy tűzoltó lép hozzánk.

– Van főnökötök?
– Nincs itt olyan!
Rádiójába beszél:
– Tűzoltó kettes, jelentkezem! Kéne a pesti oldalra egy vezető.
A földről kapkodom a zsákokat: húzom, emelem, lendítem, átadom. Húzom, emelem, lendítem...

Gyors a tempó, kezdetben nem is érzem, mennyire az, aztán belenyilall a fájdalom a derekamba.

– Lassíts! – mosolyog az egyik fiú, és legyint: – Én is így jártam. Második napja vagyok itt, nekem már beállt a hátam.
Hamar jön a Bobcat, a kis rakodó helyben pörög, farol, kerekeivel feltúrja a földet. Kapunk szerszámokat, kesztyűt, már minden olajozottan megy. A láncba beáll két huszonéves lány, állják a sarat, a fiúk mégis igyekeznek óvatosan átadni nekik a súlyt.

– Meddig lesztek?
– Estig – nevetnek.
Mintha buliba jöttek volna.

A sziget hátában is védekezni kell, mellettünk rendületlenül vonulnak fel a hadak: a kék-fehér rendőr-szakközépiskolások, a fekete tűzoltók, a zöld egyházi szeretetszolgálatosok. Több száz ember dolgozik már a gáton. Kavarog, zúg, zajong a sziget. Felettünk helikopter köröz.

– Csak pakoljuk a zsákokat, és még mindig nem építünk!

– Ha jönnek a vizesek, megmutatják, hogyan kell gátat emelni – nyugtat a katasztrófavédelmis vezetőnk. Harmincas férfi, talpig egyenruhában, az imént érkezett az eligazításról. Azóta irányít: – Két ember kéne a láncba! Ide rakjátok a zsákot!
– Valamikor alszol is? – viccelődik vele valaki.
– Majd ha lemegy az ár!
– Beállhatunk? – jönnek újak.
– Emeld, vigyázz!
Pletyka jön: odébb, a sziget elején megkezdődött a celebmustra, politikusok jönnek-mennek, lapátolnak a fotósok kereszttüzében. Hozzánk csak néhány újságíró ér el. Rendőr kíséri őket. Nézelődnek, jegyzetelnek, fotózzák, ahogy a Bobcat a gát fölé emeli a terhét, és mi belekapaszkodunk a zsákokba.

Hirtelen kockás inges, barna pulcsis férfiak bukkannak elő. Látszik rajtuk, inkább irodisták, mint kétkezi munkások. Jól ismerik a dörgést: ők a „vizesek”. Körbeálljuk őket. Fellépnek a gátra, kezükben egy homokzsákkal.

Egymás szavába vágnak:
– Szemben állunk a sodrással. Félbehajtom a zsákot, kicsit megrázom, megfordítom, és kötésben lerakom. Egyharmadot takarjon el az előzőből – mutatja a pulcsis.
Nem lesz könnyű!

– Egy zsákban tizenhat kiló homok legyen, ne húsz – mondja a kockás inges.
– De hogyan mérjük meg?
– Három lapát elegendő.
– Döngölő van? – kérdezi a pulcsis. – Nincs? Hát hozzák már! Rákban kell vele haladni a töltésen, de a legerősebb csinálja, mert nagyon fárasztó. Gyerekek, ügyeljetek arra, hogy a víz, ha lyukat talál, átmegy.
Felállok a gátra, görnyedek. A többiek lentről a kezembe adják a zsákot. Félbehajtom, megfordítom – szétesik. Pereg ki a homok a fűbe.

Irányítónk magyaráz:
– Lassabban csináld! Mielőtt megfordítod, oszlasd benne szét a homokot.
A mellettem álló fiú ügyesebb nálam, már néhány zsákkal előbbre jár. Csak annyit tudok róla, hogy Ervinnek hívják, és egy keresztény csoport tagja. Nem lehet több harmincnál. Korábban az építőiparban dolgozott. Önkéntesként részt vett a vörösiszap-katasztrófa idején a mentésben. Barátaival mennek, ahol szükség van rájuk.

Lassan én is belejövök a gátépítésbe. Folyik rólam a víz.

Félbehajtom, megrázom, megpördítem, lerakom. Félbehajtom, megrázom, megpördítem, lerakom.

Fél óra után hasogat a csuklóm. Sziszeg mellettem Ervin is. Csak azért sem állunk meg.

Félbehajtom, megrázom, megpördítem, lerakom.

– Cseréljetek! – szól ránk a vezetőnk.
Lelépünk a gátról, most mi leszünk az adogatók: emel, felad, emel, felad. Egyre hosszabb idő után cserélünk. Megy ez!

Egy férfi felugrik elénk a gátra. Kezében egy fadöngölő. Tompán puffannak a homokzsákok.

A többieket elhívják, már csak hárman építjük ezt a szakaszt.

Félbehajt, megráz, megpördít, lerak.

– Érjünk el a végéig – szólok Ervinnek.
Tőlünk már csak húsz méterre van a cél, ott kezdett a másik csapat, összeérhet a két sor. Nem nagy a táv. Belehúzunk: félbehajt, megráz, megpördít, lerak, félbehajt, megráz, megpördít, lerak.

Irányítónk kenyeret hoz:
– Álljatok le!
Egymásra nézünk, aztán a fenyegetően dagadó vízre. Távol még a vége!

Ropogó derékkal egyenesedünk ki.