Ő és Ő

A csábító férj és a megcsalt feleség – két híresség – ezeréves történetét Dominique Strauss-Kahn és Arnold Schwarzenegger esete tette megint a tintapocsékolás tárgyává. Habár, ha meggondolom, a kettőben kevés a rokonság. Mármint, ami az asszony viselkedését illeti. Strauss-Kahn házassága szilárdabbnak látszik, mint valaha, az osztrák filmszínész és kaliforniai kormányzó házasélete viszont tönkrement.

Nyugtázni tartozunk azonban, hogy mindkét esetben két olyan asszonyról van szó, aki „saját jogán” volt (és maradt) híres és gazdag. Érdekes módon Anne Sinclair (Kahnné) éppúgy a televíziós újságírásban szerzett magának hervadhatatatlan babérokat, mint a Kennedy famíliából való Maria Shriver. Előbbi – New York-i születése dacára – Franciaországban, utóbbi Amerikában. Mindketten díjak özönét nyerték el híradós (és nemcsak híradós) műsorvezetéseikkel és produkcióikkal, nevük bevonult a háztartásokba, és dicséretükre legyen mondva, hogy a karrierjüket a férjük, illetve családjuk kedvéért hagyták oda. Nem kis dolog. Noha Anne Sinclair ma is az egyik legismertebb blogger a világhálón, amit ma tesz, illetve a közelmúltig tett, össze se mérhető azzal, amivel hajdanán a francia közönség rokonszenvét kivívta.

Amelyet – mellesleg szólva – csak fokozni tudott azzal, hogy férjének letartóztatása után állát felszegve szállt szembe minden „gyanúsítással” a tárgyalóteremben, közös gyermekük mellől csókokat küldött Dominique-nek (az meg viszont), sőt odáig merészkedett, hogy férje – a nemrég még a francia köztársasági elnöki szék várományosának számító IMF-vezér – „csáberejét” méltassa nyilvánosan. Mondván, büszke rá.

Maria Shriver, aki, miután kiderült, hogy férje tizennégy évvel korábban „felcsinálta” egyik szobalányukat (és vélhetően azóta is viszonyban volt vele), nem volt ennyire kegyes, viszont a közös otthonból való kiköltözése után semmi egyebet nem mondott, mint hogy Schwarzenegger nyilvános beismerése „fájdalmas és szívszaggató” volt neki, s ő a továbbiakban csakis a gyerekekkel (négy van) akar foglalkozni. „Megértést, tiszteletet kérek a magánéletem iránt, miközben én és a gyermekeim megpróbáljuk újrakezdeni és meggyógyítani eddigi életünket” – mondta méltóságteljesen.

Az említett két hölgynél jóval nehezebb helyzetben volt Hillary Clinton, az Egyesült Államok mai külügyminisztere, amikor férje minden kétségen felül lelepleződött a Monica Lewinsky-afférban. A velejéig álszent Amerikában ennek az ügynek elvileg és – ha csak a képviselőházon múlott volna – gyakorlatilag is azzal kellett volna végződnie, hogy Bill Clinton elnököt forma szerint is vád alá helyezik. Ezt Hillary pontosan tudta. De azt is, hogy az ő politikai ambícióinak vége van, ha ez megtörténik. Ennélfogva nem tudni, csak sejteni lehet, hogy ő nem annyira Billre, mint inkább saját magára gondolt, amikor minden, cáfolhatatlanul terhelő bizonyíték dacára egyfolytában elítélő nyilatkozatokat tett a „felháborító” vádakkal szemben, és a „családját sújtó politikai összeesküvést” kárhoztatta minden lehetséges platformon.

Akárhogyan is van, a Clinton házaspár mind a mai napig – immár harminchat éve – rendíthetetlenül együtt van, és nehezen feltételezhető, hogy a mindig is „csajozó” Billnek nem ment volna el örökre a kedve a házasságon kívüli kapcsolatoktól. (Szó, mi szó: amikor hozzáment a majdani elnökhöz, Hillary előre megmondta, „nehéz menet” lesz ez a házasság...)

E „kérdés” irodalma amerikai példákkal van tele. Hogyan lesznek a rosszfiúkból jófiúk, a nőbarátokból otthon ülő, unalmas férjek. Európában – hacsak a nőtlen Berlusconi már-már komédiaszámba menő kicsapongásait nem tekintjük – hiába kereskedik az ember. Angliában egy konzervatív kormánytag, John Profumo hadseregügyi miniszter nevezetes esete volt az utolsó – még a hatvanas években –, amelyen csámcsogni lehetett. De a feleség még véletlenül sem került a bulvárlapok címoldalára, hallgatott, mint a csuka. Talán meg se kérdezték. A munkáspárti Harold Wilson miniszterelnök viktoriánus úriember volt, Edward Heath nőtlen, Mrs. Thatcher utóda, John Major példás családapa, Tony Blair és Gordon Brown nem kevésbé.

Hála a jóistennek, a „balhékat”, bármi különösen hangozzék is, soha nem a kormánytagok, vezető politikusok szállították, hanem... a királyi család. Erre most nem térnék ki. Egyvalamire azonban igen: a Tony Blairnek még a negyvenen felül is gyermeket szülő Cherie Blair a „saját jogán” lett médiaszemélyiség, amennyiben férjének hatalomra jutása előtt, sőt azután is London egyik legünnepeltebb ügyvédje volt. Soha nem voltak kalandjai, legföljebb szakmaiak.

A francia térképen végigpillantva az ember megborzong: egy De Gaulle, egy Pompidou? Na ne... Ugyanezt mondhatnám a szomszédságról: egy Adenauer, egy Erhard, egy Kiesinger? Noha ki van zárva, hogy az említettek ne tekintettek volna érdeklődéssel nőmunkatársukra, olykor kollégáik, barátaik feleségére (utódaik közül Willy Brandt nagyon is), de akkortájt a sajtóillem tiltotta az efféle kalandok feltárását. Válás esetén legföljebb nyugtázta a történteket. A feleségek nem voltak „közszereplők”, akiknek a mai magyar törvény szerint többet kell elviselniük, mint azoknak, akik nem a „köz” szereplői. Legtöbbjük évtizedekig nem is szerepelt a sajtóban. Nagyon jellemző, hogy noha egész Franciaország tudta: Mitterrand elnöknek van egy „törvénytelen” lánya, Mitterrand-t, pláne a nejét soha nem zargatták ezzel, kivált nem azután, hogy az elnök (sokáig elhallgatott) rákbetegsége tudott lett.

Illendő megjegyeznem, hogy az említett urak – ellentétben Kennedyvel, Strauss-Kahnnal vagy Schwarzeneggerrel – nem „celebekkel” kötötték össze az életüket, hanem, jobb kifejezés híján, polgárasszonyokkal, akik tökéletesen érdektelenek voltak a sajtó számára. Ha ma megkérdeznék őket – már azt, aki él –, nem is értenék, miről kéne beszélniük.

Magyarországon sem zavartak a politikusházasságok vagy -házasságtörések sok vizet. Tudok egy esetről, amikor Kádár engedélye kellett ahhoz, hogy egyik legbizalmasabb embere halálosan beteg felesége mellett szeretőt tartson; s egy másikról, amikor az első ember a központi bizottság egyik titkárát választás elé állította: vagy felhagy házasságon kívüli kapcsolatával, vagy elválik, és elveszi a nőt. Az utóbbi történt meg. Maga Kádár csak egyetlenegyszer „csúszott el”, lehetetlen 1957-es magányában, amint azt nekem Grósz Károly halála előtt elárulta. Az, hogy ezek nem váltak sajtótémává, magyarázatra se szorul. Manapság cuppogás tárgya volna mindvalamennyi.

A rendszerváltozás utáni Magyarországon egyetlen pikáns házasságról esett azonban elég sok szó: Torgyán József kisgazdavezér és a pécsi operettprimadonna, Cseh „Mariska” frigyéről. De – bármit rebegtek is a pécsi színészklubban anno – ez messze nem volt annyira visszhangos, mint pár évvel korábban a megözvegyült Berecz János szerelmi afférja a gyönyörű Sáfár Anikóval.

Van azonban egy lényeges differencia. Torgyán politikai szerephez, képviselőséghez juttatta a nejét, mert mindent megengedett magának (vagy engedtek meg neki), közröhejre. Berecznek hasonlóra nem volt módja már, s ha lett volna is, az a gyanúm, nem teszi meg. Sáfár Anikó politikai értelemben is hűséges élettárs volt, maradt is; neki ennyi adatott.