„Nyugodtan üssétek a cigányt és a kurvát!” – a magyar állam nem hajlandó segíteni az áldoza­­tok­­nak

– Mi a vita lényege? (A Sebhelyi Viktóriával készített interjúnkat ide kattintva olvashatják el. – a szerk.) 

Papp Réka Kinga: Abban egyetértünk, hogy a rendőrség és a gyerekvédelem kriminálisan áll a prostitúcióhoz. A mi állításunk az, hogy nagy hiba a rendőrség hibáit a szexmunkanézőpontra fogni, mert az eleve leszögezi, hogy akit személy vagy szervezet kényszerít, továbbá aki kiskorú vagy valamilyen okból nem képes beleegyezni szexuális kapcsolatba, az nem szexmunkás, hanem prostitúcióra kényszerített ember. Így szüksége van a rendőrség védelmére. Tehát nemhogy bűnelkövetőként, de még szexmunkásként sem szabad kezelni. Egyébként ha a rendőrség ezt a szemléletet alkalmazná, akkor nem kezelné bűnelkövetőként azokat, akik más lehetőség híján arra kényszerülnek, hogy a legtöbbjük számára rendkívül kellemetlen, megalázó, embertelen munkából kelljen megélniük. A rendőrség még a rossz prostitúciós törvényt sem tartja be.

Betlen Anna: Nincs magyar pros­­titúciós törvény.

P. R. K.: Az 1999-es törvényről beszélek, amely Pintér Sándor belügyminiszter felkérésére született.

– Tisztázzuk: van egy törvény, amely meghatározza, hol legális prostituáltként tevékenykedni.

B. A.: Ez a salátatörvény tartalmaz olyan részt, amely azt szabályozza, hogy a prostituált hol állhat és hol nem. Szabálysértésként szankcionálja például, ha valamely vendéglátóipari egységben rendszeresen, tömegesen megjelenik a prostitúció. Ezt bírsággal, bezárással fenyegeti. De azzal, hogy mi a bűncselekmény, ez a törvény nem foglalkozik. A Btk.-ban a Nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények fejezeten belül mindössze négy paragrafus vonatkozik a prostitúcióra. Ezek egyike tiltja a gyermekprostitúció kihasználását. Ezen kívül van még egy rendelkezés a szabálysértési törvényben, amely szerint az önkormányzat a prostitúcióval kapcsolatban tetszőleges rendelkezést alkalmazhat.

P. R. K.: Ez azért született, mert a SZEXE végigvitt több próbapert: ha elő van írva, hogy létre kell hozni türelmi zónákat, akkor az önkormányzatok vagy tegyék ezt meg, vagy állítsák le az utcán dolgozók rendőri üldözését. A rendőrök ugyanis jogtalanul indítanak ellenük szabálysértési eljárást, szabálytalanul bírságolják meg őket. A bírságot sokan nem tudják befizetni, a büntetéseket ilyenkor elzárásra változtatják. Így akár két évet is ülnek, a gyerekeiket elveszik, a gyámügy folyamatosan fenyegeti őket.

FOTÓ: FAZEKAS ISTVÁN

– Nem az okozza a vitát, hogy a törvény nem foglal állást a legfontosabb kérdésben? Vagyis abban, fellépjen-e a prostitúció mint az emberi kizsákmányolás egy formája ellen, ahogy azt a Magyarország által is aláírt New York-i egyezmény előírná, vagy kilépve abból legalizálja munkaként, ahogyan Hollandiában vagy Svájcban történik?

B. A.: A magyar törvények nincsenek összhangban a New York-i egyezménnyel, amely számos rendelkezést tartalmaz például a rehabilitálásról, a megelőzésről, a szociális ellátásról is.

P. R. K.: Valamiért a magyar állam nem hajlandó az áldoza­­tok­­nak segíteni vagy a ki­­szolgál­­ta­­tottakat védeni. A vita köz­­tünk az, hogy mindenkit áldozatnak tekintünk-e. A szex­­mun­­ka­­ál­­lás­­pont szerint azt a szexet áruló személyt, akit más ember nem kényszerít, ne tekintsük áldozatnak.

– Az abolicionisták viszont azt mondják, hogy nincs szabad választás ezen a területen.

B. A.: Az a kérdés, mit értünk szabad választáson. Szerintem nem elég megkérdezni tőlük, hogy vajon szabadon választották-e a prostitúciót munkaként. Azt is meg kell nézni, volt-e más, általuk is felismert, elérhető választási lehetőségük, illetve hogy amikor szabadon a prostitúció mellett döntöttek, milyen mentális állapotban voltak, ismerték-e a döntésük következményeit. De nem az önkéntesség kérdését tartom a legfontosabbnak. Szerintem inkább azt kellene megnézni, kinek jó és kinek nem jó ez az ipar. Van-e benne egyáltalán jelentősége a szabad választásnak? Szerintem nincs. Ha most a jó tündér egy varázsütésre hirtelen kivonná az összes embert, aki nem önként csinálja, akkor mi történne? Mi lenne azzal a kereslettel, amely a kizsákmányolható, megverhető, kényszeríthető, alázható, megfojtható kiszolgáltatottakért fizet? Óriási tévedés azt hinni, hogy a prostitúció iránt olyan emberi igény mutatkozik, amit feltétlenül ki kell elégíteni. Ellenkezőleg: ez a szexipar által létrehozott és gerjesztett kereslet, amely azon alapul, hogy rendelkezésre áll nagyon sok kény­­sze­­rített, kiszolgáltatott, már gye­­rekkorban prostitúcióba hajtott, más választást nem ismerő, bármire hajlandó személy. Bár a nők egy része úgy tekint magára, hogy ezt önként csinálja, de ettől függetlenül védelemre, támogatásra, szolgáltatásokra szorul.

– A társadalmi klímát meghatározza, hogy a többség a prostitúcióra munkaként tekint, de ez nem magyarázza és indokolja a rendőrség hibás, gyakran törvénytelen tevékenységét.

P. R. K.: Sajnos nem igaz, hogy a magyar lakosság legitim munkaként tekintene a szexmunkára. Ha így lenne, akkor nem ítélnék el annyian, nem lehetne politikai tőkét kovácsolni az üldözéséből. A rendőrség addig megy el, ameddig a közhangulat engedi.

B. A.: Illetve ameddig a politikai akarat még engedi elmenni. Ez a felfogás a határokat mind tágabbra szabja: nyugodtan üssétek a cigányt és a kurvát! Tévedés azt hinni, hogy a prostituáltak szenvedésének oka a törvénykezés. Inkább a stricik, a használók, az egész rendszert támogató rendőrök, végső soron maga a férfijogú társadalom. Hiába is hoznának újabb jogszabályokat, a prostituáltak üldözése folytatódna.

P. R. K.: Ez igaz, de akkor is csak a jogszabályokkal tudunk lépéseket tenni a védelmük felé.

Betlen Anna: A jogszabály a futtatást tiltja, és nem a prostitúciót, mégis a prostituáltat üldözik, nem a stricit

B. A.: 1993-ban sikerült kivenni a Btk.-ból azt a részt, amelyik az üzletszerű kéjelgést elkövetőt büntette. Viszont minden más a törvényben maradt: büntethető, aki elősegíti az üzletszerű kéjelgést és az is, aki él belőle. De a prostituált büntethetőségének el­­törlését kívülről jövő kényszerként élték meg, ahogy sok nemzetközi normát manapság is.

P. R. K.: Ebben a helyzetben kell az érdekvédőknek jogtalanul lecsukott embereket kihozniuk a börtönből, így kéne visszaszerezni a gyerekeiket a gyámügytől, amely a gyerek érdekeit figyelmen kívül hagyva megalapozatlanul dönt, így kellene utcai szociá­­lis munkát végezni. Épp emiatt kell jobb törvényeket kiharcolnunk, majd az érvényesítésükért is dolgoznunk. Így működik a társadalmi változás.

B. A.: Minden héten megjelenik egy olyan cikk, amely szerint ha nem volna prostitúció, akkor a férfiaknak a rendes nőket kellene megerőszakol­niuk.

– Vannak országok, ahol létezik a szociális munkás-prostituált kombináció, ami azt jelenti: a mozgássérültek, fogyatékkal élők, idősek is kapnak ilyen szolgáltatást, ha kimondva nem is, de mégiscsak megvalósítva a szexhez való hozzájutás jogát.

P. R. K.: Egyetértek azzal, hogy a szexpiaci kereslet társadalmi konstrukció. Nem állja meg a helyét az a felfogás, hogy a nők kevésbé akarnak szexelni, viszont a férfiaknak iszonyúan szük­­ségük van rá. A szexuális ét­­vágy is konstruált, tanult dolog. A mi álláspontunk nem a polgári státusban lévő férfiak felől nézi a helyzetet, hanem a szexmunkások hétköznapi viszonyai felől közelít. Nem azt vizsgálja, hogy a hozzájuk elmenő, őket kényszerítő, megverő férfiak milyenek, hanem azt, hogy ezeknek az embereknek a mindennapi munkájában hogyan sérülnek az emberi jogaik, alapvető emberi érdekeik.

– De a segítség nem ott kezdődik, hogy nem deklaráljuk ezt a tevékenységet munkának?

P. R. K.: Maguk a szexmunkások jelölték ki ezt az utat, az ő önérvényesítő mozgalmaik követelik, hogy ismerjük el a munkájukat. Svédországban bevezették azt, hogy a klienst büntetik, ha szexuális szolgáltatást vásárol. A gyakorlatban azt látjuk – lassan húsz év után –, hogy a prostitúcióban dolgozók társadalmi megítélése ott sokkal rosszabb lett. A bevezetés idején a prostituáltak elutasítottsága harmincszázalékos volt, most ötvenszázalékos.

– Ugyanakkor visszaszorult az emberkereskedelem.

B. A.: A Társaság a Szabadságjo­gért (a TASZ szintén szex­munka­álláspontot képvisel – A szerk.) azzal szokott érvelni, hogy a svéd modell a prostitúciót illegalitásba szorítja, ahol sokkal kevésbé védett a prostituált, mint a nyílt piacon. Hollandiában, Németországban, Svájcban a prostitúció legális foglalkozás, adózik, nyugdíj jár érte, szociális szolgáltatásokkal van körbevéve, a hatóságok mégis azt mondják: a náluk működő prostituáltak legalább hetven százaléka az illegális szférába tartozik, azaz kiskorú vagy emberkereskedelem áldozata. Németországban, a legális prostitúció példaországában állítólag – nyugdíj ide, egészségbiztosítás oda – a létszámban négyszázezer és egymillió közé becsült prostituált közül negyvennégyen regisztráltak szexmunkásként! Nem a jog az Achilles-sarka ennek a problémának, hanem a patriarchális rendszer, amely a nőt szexuális tárgyként identifikálja, és amely a nők tömegeinek ezt a munkalehetőséget kínálja. Ebből néhány elitprostituált esetleg megél (bár az ellenségemnek sem kívánom ezt a megélhetést), de a többség nem. A többség gyermek- vagy kamaszkorában erőszak áldozata volt, esetleg állami gondozott, vagy megszökött otthonról, nem járt iskolába, nem szerzett végzettséget, semmihez nem ért. Nekik nincs hová kilépni.

P. R.K.: Az interjúalanyaim között sokan voltak olyanok, akik elmondták, hogy „én elmentem nappal egy mosodába dolgozni, és éjszaka ugyanúgy ki kellett mennem a Népligetbe, mert nincs harminc napom arra, hogy fizessek egy lakást, amíg megkapom a fizetést”.

B. A.: És hol vannak a szegény férfiak? A szegénység az szegénység. A férfiak miből fizetik az albérletüket?

P. R. K.: A SZEXE legutóbbi fel­­mérésében a szexmunkások egy­­nyol­­cada mondta magát férfinak. Való igaz ugyanakkor, hogy a nők eleve óriási lemaradással indulnak.

B. A.: Éppen a nők elnyomott helyzete a prostitúció oka! Egyszerre ok és következmény.

– A legalizáció tud segítséget nyújtani, ha a probléma strukturális?

P. R. K.: Az a fajta legalizáció, ami Svájcban, Hollandiában, Né­­metországban van, nem jött be. Részint azért, mert szociális munkásként, terapeutaként nem tudsz beavatkozni a strici és az általa futtatott prostituált viszonyába. Egyetlen modellt látunk, ami, úgy tűnik, segít a helyzeten: Új-Zéland nem hatósági felügyelettel bástyázza körül a szexmunkát, hanem szociális szolgáltatásokkal, szakemberekkel. Az ő munkájuk még mindig nem kerül annyiba, mint a rendőröké. Emellett figyelni kell arra, hogy ne csak papíron legyenek jogaik. Például ha bejön egy kuncsaft, akkor a prostituált tényleg visszautasíthassa, tényleg el tudjon menni az egészségügybe, és ne szóljanak ki a recepciónál, hogy „kurvák jöttek vizsgálatra”. És ne csak beszéljünk arról, hogy „hadd tanuljanak valami más szakmát”, hanem tényleg legyenek lehetőségek, hogy kiléphessenek, ha akarnak. Ehhez az is kell, hogy a prostitúció ne legyen akkora stigma. A SZEXE tűrhetetlennek tartja azokat a rendelkezéseket, amelyek a rendőrségnek lehetőséget adnak arra, hogy folyamatosan vegzálják a szexmunkásokat.

Papp Réka Kinga: Nem igaz, hogy a magyar lakosság legitim munkaként tekintene a szexmunkára

– A rendőrség úgy is működhetne, hogy a kényszerítőt viszi be, nem?

B. A.: A Btk. büntetni rendeli azt, akinek bordélyháza van, aki futtat, aki kitartott, aki kerít, aki 18 év alatti prostituáltat használ. Mégis, soha senkit nem állítanak elő a prostitútori társaságból. Csak két kivétel akad: az egyik, ha nemzetközi nyomozás van, és más országok hatóságai szólnak át. De a magyar rendőrség magától nem göngyölít fel emberkereskedő bandákat. A másik kivétel, ha politikailag valamiért fontos maffiahálózatot lepleznek le, ilyen a Vizoviczki-ügy is. A prostitúció része annak a rendszernek, amelyben a nők nem jutnak be a parlamentbe és amelyben a gyereket is meg lehet erőszakolni. Csak akkor léphetünk fel ellene, ha e rendszer ellen lépünk fel.

P. R. K.: Én a mellett érvelek, hogy az áldozatvédelem és a szociális munka a legelső lépés. A szociálpolitika ökölszabálya, hogy a szegénységből eredő problémákat nem lehet tiltással és fenyegetéssel megoldani. A tiltások csak újabb lehetőségeket adnak a hatalmaskodásra – itthon is előbb viszik be a segítséget kérő útszéli lányokat, mint az őket baseballütőkkel fenyegető striciket.

B. A.: Egyetértünk abban, hogy ezeket a nőket meg kell védeni, szolgáltatásokat nyújtani nekik. De soha semmilyen támogatást ehhez nem kapunk.

P. R. K.: A SZEXE sem kap pénzt az államtól. Mi abból in­­du­­lunk ki, hogy a hétköznapok­­ban hogyan segítsünk a szexmunkások konkrét ügyeiben.

B. A.: Senki sem vitatja, hogy a prostitúcióban lévőknek szociális szolgáltatásokat kellene nyújtani. Ez nem a SZEXE specifikuma. Hozzánk képest a SZEXE azt mondja, hogy a prostitúció munka, így legalizálni kell.

P. R. K.: Mert ezt a társadalmi stigmát fel kell számolni.

B. A.: Ez nem számolja fel a stigmát.

P. R. K.: Egy lépés lenne a sok közül. Azokat, akik részt vesznek a szexiparban, utcai prostituálttól a pornószínészekig, humanizálni kell a közvélemény szemében. Őket és a hajléktalanokat okolják mindenért, amit a politikai osztály elszúrt.

B. A.: Nem így látom. A közgondolkodás a nőket stigmatizálja, ennek a legstigmatizáltabb rétege a prostituált. Ez nem azért van, mert a tevékenység nem legális. Hiszen legális, mivel a jogszabályaink zagyvasága miatt mindenki mondhatja, hogy épp a törvényt tartja be, amikor a prostituáltak fejét csapkodja. Ennek két oka van. Az egyik általános: a nőknek széttárt lábbal, a sarokban a helyük. A másik, hogy annyi energia és pénz kellene az áldozatvédelemhez, prevencióhoz, a helyzet megváltoztatásához, amennyit egyik kormány sem hajlandó bele­tenni.

P. R. K.: Pedig elsősorban politikai akaratra lenne szükség ahhoz, hogy az állampolgárainkat ne elhasználható gépeknek tekintsük.

– A SZEXE szerint akkor tekintik majd embernek a prostituál­­tat, ha a tevékenységük munkaként lesz elismert?

P. R. K.: Ha pusztán annyi történik, hogy ezek az emberek jogi alapon nem vegzálhatók, és mellé jogvédelmet biztosítunk nekik, már egy nagy lépéssel beljebb vagyunk.

B. A.: A SZEXE, a TASZ és az Amnesty International is elítéli a gyerekprostitúciót, az emberkereskedelmet, a kényszerítést. Ők csak az önként és szabadon „szexmunkát” vállalók munkavállalói és az őket foglalkoztatók alkalmazói jogainak elismeréséért küzdenek. De honnan tudjuk, ki az, aki nem gyerekként került bele? Ki az, aki nem emberkereskedelem és kényszerítés áldozata? Ki az, aki mögött nem áll strici? Elég az, ha azt mondja a nő, hogy „én egyedül dolgozom”? Tudjuk, hogy ez nem igaz, majdnem mindegyiküknek van stricije.

P. R. K.: A lakáson dolgozókra ez nem igaz, és ők adják a hazai füg­­getlen szexmunkások elsöprő többségét. Sokan éppen azért tudnak saját zsebre dolgozni, mert tényleges segítséget kaptak. Ha több lenne a segítség, és nem lenne ennyire evidens, hogy a rendőrség soha nem fogja őket megvédeni, akkor az utcán dolgozók is meg tudnák védeni magukat a stricikkel szemben – ők a magyarországi szexmunkások egytizedét jelentik.

B. A.: A jogszabály a futtatást tiltja, és nem a prostitúciót, mégis a prostituáltat üldözik, nem a stricit. Ezért nem számít, mi van a jogszabályban.

P. R. K.: De az számít, hogy a rendőrökkel szemben kell-e védelmet kérni. Ha nem kényszerítünk ki jobb törvényeket, és nem tartatjuk be őket módszeresen, akkor semmit nem segítettünk az itt és most élő szexmunkásoknak és prostituáltaknak.

B. A.: Vannak jogszabályok most is, ezek lehetnének jobbak, de ha betartanák őket, már beljebb lennénk.