Nyugodt Szív

– Ciki az egész. Nem lehet elmondani, milyen volt, ki kell próbálni.

A tizenhárom éves lány lassan mesélni kezd.

– Egy garázsban laktunk, nem volt se ablak, se fürdőszoba, vécé. Napközben a Csepel Plazába jártunk pisilni – Dzseni összekucorodik anyjával az ágyon. Kint verőfény, kelenföldi madárcsicsergés és villamoscsilingelés, bent negyven négyzetméteres kertvárosi idill.

– Éjjel a bokrok közé mentünk. Ha valamelyikünknek kellett, felébresztettük a másikat, pulcsi, mackónadrág, és irány a sötét. Néha megkergettek minket a kóbor kutyák – mondja Lakatos Csilla, az édesanya.

A garázst csak két oldalról védte betonfal, a többi kartonból eszkábált buhera, a réseken befújt a szél. Fürödni a Százforintos boltban vett lavórban tudtak, szivacsokon aludtak, palackos gáztűzhelyen főztek, apró hősugárzó adott kevéske meleget.

Mindezt havi ötvenezerért. Kényszerűség volt, mi más. Mire belementek az ismerős ajánlatába, Csilla párja, Alajos már hónapok óta a Boráros téri aluljáróban élt, hetek óta lázasan, tüdőgyulladással a mínuszokban. Több havi kaucióra, amit másutt kértek volna, nem futotta.

De kezdjük az elején.

Csilla édesanyja meghalt, ő állami gondozásban nőtt föl, apjának csak a nevét tudja. Az intézetből nővére vette ki, húga félretett pénzét elherdálta. Csilla azt mondja, a lányát másfél hónapos koráig az utcán nevelte. Tizenhárom év alatt majd negyven albérletben fordultak meg, mindig menni kellett. Vagy eladták a lakást a feje fölül, vagy nem tudta fizetni, máskor élettársa hagyta őt adósságban. Megesett, a tartozás fejében a főbérlő lefoglalt mindent, bútort, tévét, mikrót, gyerekjátékot, s ő két szatyorral és lányával került az utcára.

– Fogtam a zacskókat meg Dzseni kezét az utcán, és csak sírtam. Ő is sírt.

Csapda a javából

Végül a csepeli anyaotthonban találtak maguknak helyet, s Csilla közmunkásként kezdett dolgozni a nyolcadik kerületben. A Lojzival – ahogy párját emlegeti – a Facebookon, egy társkereső oldalon ismerkedtek meg.

A férfi a Heves megyei Bélapátfalván született és élt.

– Ott aztán tényleg éhen lehet halni. Budapesten jó, mert legalább lehet kukázni – állítja.

Alajos a Keletibe érkezett, a Boráros tér lett az otthona. Amíg nem jött a hideg, a HÉV-megállóban, a padon aludt, utóbb leköltözött az aluljáróba. Reggelente Csepelre ment, Csilla vitt neki le meleg ételt, mert az anyaotthonba a férfi csak hetente egyszer mehetett látogatásra, de akkor meg nem ehettek együtt, mert a nappaliban az tilos.

– Nem ittam, nem kábítószereztem, pedig láttam a többiek gondtalanságát – mondja Alajos.

– Kinéztem az ablakon, hogy esik és egyre hidegebb van. De nem mehettem utána, mert itt a lányom – sóhajt Csilla.
Végül a férfinak is találtak közmunkát ugyanott, ahol Csilla dolgozott, s épp karácsonykor rábólintottak a garázsra. Igaz, a tulaj megígérte, legalább Dzseni hetente egyszer használhatja a házban lévő fürdőt, járhat oda vécére. Nem így lett.

Csilla a családi pótlékkal együtt hetvenháromezret, a férfi ötvenegyezret keres. Mindketten napi nyolc órát dolgoznak, reggel hatra járnak, Dzseni egyedül kel, megy iskolába és jön haza.

– Miután az albérletre kifizettük az ötvenezret, megvettük az ennivalót – én falusi cigány vagyok, ennem kell –, a hónap közepére elfogyott a pénzünk, a kukákból oldottuk meg. A közmunkából hiányozni nem lehet, de fél három után tudnék még dolgozni. Bármilyen fizikai munkát elvégzek, csakhogy közmunka mellett nem lehet építkezésre menni, mert az is napközben van.

Csapda ez a javából, Alajos az ágy szélén ül, maga elé néz.

A garázsból két hónap után szabadulni akartak. Egy cigány érdekvédő ismerősükhöz fordultak, aki a Nyugodt Szívhez továbbítva levelüket visszaüzent: „Két hét múlva itt a segítség!”

Aukció lesz

Az ötödik kerületi Fuga alagsorában a Nyugodt Szív aktivistái épp a segítségkérők listáját böngészik. Tucatnyian az asztal körül, akad köztük nyugdíjas újságíró, szociális munkás, jogász, mediátor, korábbi jegyellenőr. Hoffmann Andrea nyugdíjas tanár. A kezdetektől részt vesz a munkában, az első, az Írók Boltjában rendezett beszélgetésen is ott volt.

– Nem vagyok képzett mentor, de nyugdíjasként többféle civil munkát is végzek. A Kesztyűgyárban – ez egy közösségi ház a VIII. kerületben – több éve matematikát tanítok a közoktatásból eltanácsolt és így magántanulókká minősített roma gyerekeknek. Előtte ugyanebben a kerületben munkanélkülieknek segítettem a számítógép használatát megtanulni, önéletrajzot írni.

Tartja a kapcsolatot a mentorokkal és a mentoráltakkal, tudja, hova kell használt laptop, egyhavi lakbérnyi segítség vagy csak egy telefon, egy jó szó, hogy menni fog.

És érkezik Kukorelly Endre is egy jó hírrel: képzőművészek képeiket ajánlották fel, kiállítás lesz, és aukció, a pénzt pedig a Nyugodt Szív kapja meg.

Boglárka, az egyik önkéntes laptopról olvassa fel a kéréseket. Ahány sor a táblázatban, annyi sors. „Édesanya 17 éves lányával és 5 éves, agyvérzéssel született, 24 órás felügyeletre szoruló kisfiával keres lakást, lehetőleg kis kerttel, hogy levegőre tudja vinni a gyereket.” „Negyvenéves, hajléktalanszállón élő asszony betegség miatt nem tud dolgozni, leszázalékolták, de hónapok óta nem kapja meg a pénzt. Csak annyit kér, hogy a szállót két hónapra ki tudja fizetni, nehogy kitegyék az utcára.” Egy-egy történet után jelentkezik valaki, mentora lesz a segítségkérőnek, felveszik a kapcsolatot.

De tovább is van. „Öt kisgyereket nevelő anyuka kér segítséget, százezer forintból él, hatvanezer a rezsi, huszonötezer a hitel, pénz kellene a gyerekeknek szemüvegre, fogszabályzóra s a rezsitartozásra, nehogy utcára kerüljenek.” „Kárpátaljai magyar fiúk menekültek Budapestre a sorozás elől, egyelőre ismerősnél laknak, albérletre kérnek kéthavi kauciót.”

A csoportban visszatérő kérdés, hogy mi az elsődleges cél. A hajléktalanoknak lakást szerezni vagy azokon segíteni, akik támogatás híján családjukkal együtt utcára kerülnek? Netán afféle családgondozói szerepet is ellátni? Hiszen az aktivisták látják: a hazai jelzőrendszer nem működik, a bajba jutottak későn vagy egyáltalán nem kapnak szakszerű segítséget.

Kukorelly Endre szerint is-is. Pár hónap alatt négy lakást ajánlottak fel, amíg nincs több, a megelőzéssel is foglalkozniuk kell. És elégedett:

– Túl azon, hogy már hatvan-hetven embernek segítettünk, két célom van. Kvázi pirulásra késztetni a döntéshozókat. Botrány, hogy Magyarországon nincs szociálisbérlakás-rendszer, és ebbe mindenki belenyugszik. A Nyugodt Szív civil kezdeményezés, és nem akarok semmilyen állami pénzt belecsorgatni. Eddig több mint ötszáz ember fizetett be kisebb-nagyobb összeget, s ha elérünk egy kritikus pontot, remélem, azok is odafigyelnek majd, akiknek ez kötelessége lenne. Másrészt elegem volt az értelmiségi nyavalygásból, hogy milyen szörnyű ez a társadalom, mennyire nem szolidáris. Mert igenis az. Persze nem képviseljük a tuti igazságot, még az is lehet, hogy akad, aki visszaél a segítségünkkel. De ez is belefér, mert sokaknak nincs más lehetősége.

Virág, muffin

– Boldog szülinapot! – állít be Kelenföldre virággal és muffinokkal megpakolva Hitka Viktória, s megöleli a szülinapos Dzsenit. Hozott még egy-két edényt a konyhába, s megkérdezi, mire volna szükség.

Viki a Facebookon botlott bele a Nyugodt Szívbe, s nem is volt kérdés, hogy másfél hónapja üresen álló lakásával beszáll a kezdeményezésbe. Korábban hatvanötezerért hirdette a lakást, most negyvenezer plusz rezsit kér, de a megállapodás szerint az első hónapban Csilláéknak csak a rezsit kell fizetniük. A második hónapban a lakbérből tízezret ők, harmincezret a Nyugodt Szív áll, a harmadikban feleznek, így fokozatosan kell a családnak saját lábára állni, tudnak spórolni.

– Szerencsére jól élek, normálisan keresek, a lakásom kiadása nekem talált pénz. Elmehetnék belőle még két hétre nyaralni, de pihentetőbb arra gondolni, hogy jó célt szolgál, nem kell ezután hideg garázsból dolgozni, iskolába indulni. Nem hiszek a gyorssegélyekben, a valódi segítség – ami a társadalomnak is hasznos – az, ha önfenntartó lesz az eddig rászoruló. Ehhez kell egy kéz, amely elindít az úton, de nem elég lepottyantani valakit az összkomfortos lakásba – mondja Viki.

Aki édesanya és képzőművész. Grafikákat készít, webdesignnal és vállalati arculattervezéssel foglalkozik, s emellett tányérokat, porcelánokat fest, azokat feliratozza. A Műcsarnok igazgatóváltásakor, 2014 tavaszán egy kiállításon hívatlanul letette tányérjait azzal a felirattal: „Anya, hogyan írják rovásírásul, hogy kortárs?” Az egyik tányérra a szöveget ráégette, a másikon érintésre elmosódott. Az új sorozat ötven számozott darabból áll majd, a bevételt a Nyugodt Szívnek ajánlja fel.

Pénz, ismertség

– A cél az, hogy ne csak pénzt, hanem ismertséget is kapjanak, márpedig az én közegem fogékony a társadalmi kérdésekre.
Viki azt mondja, neki magától értetődő volt, hogy kiadja a lakását egy cigány családnak. De tudta, segítenie kell a beilleszkedésüket.

– Ha a lakóközösségben nem érzik magukat otthon, csak egyik nyomás alól átkerülnek a másik alá. Először nem szóltam a társasházban lakóknak, amúgy sem túl nyitott a közösség. De amikor Csilláék elmondták, érzékelhető a távolságtartás, nem is köszönnek nekik, felhívtam az egyik hangadó lakót azzal, hogy részt veszek egy mentorprogramban, s bizony nehéz úgy beilleszkedni, ha nem is köszönnek a bérlőknek. Kértem az illetőt, azonnal hívjon, ha bármi gond lenne, s úgy látom, megértettük egymást, segítőkész lett. Én nem akarok olyan világban élni, ahol az emberek nem figyelnek egymásra. Ha változtatunk, azzal az én életem is jobb lesz.