Nyirő József visszacsatolása

Székelyzsomboron született 1889-ben. Három testvére közt a legidősebb, s csupán tízéves, amikor elvesztik édesapjukat, a helyi római katolikus elemi iskola igazgatóját. Nyirő József utóbb családi döntés alapján készült anyagi boldogulást is ígérő lelkészi pályára. 1912-ben, pappá szentelésének évében a gyulafehérvári papnevelő intézet és a bécsi Pazmaneum elvégzése után teológiai doktorátusát is megszerezte.

A Kolozs megyei Kide községben volt plébános, amikor Erdélyt Romániához csatolták. Akkor kilépett az egyházi rendből, és feleségül vette gyerekkori szerelmét, Bedő Ilonát. Életírások gyakran sejtetnek mitikus összefüggést az országrész annektálása és Nyirő József életének privát epizódjai között. Ám jelenkori, elfogulatlan – amúgy névtelenséget kérő – irodalomtudósok úgy vélik: az egyidejű történések külön sztorik. Nyirőt a vére vitte a nő felé, miközben bizonyára mélységesen megrendítette Erdély elvesztése.

Az egyszerre szerelmes és sebzett szív – noha volt hajlama betűvetéshez, már húszévesen publikált katolikus leánylapban – nem fordult rögtön az önkifejezés írott formája felé. Házasodva malmot bérelt, majd csak vállalkozásának bukása után helyezkedett el a kolozsvári Keleti Újságnál 1920-ban. Haldoklik a székely című novellájával még az évben megnyerte a Zord Idő irodalmi pályázatát.

Hamarosan irodalmi lap főszerkesztője lett, jeles erdélyi literátori és közéleti társaságok tagja. 1924-ben jelent meg Jézusfaragó ember című novellagyűjteménye, amelynek alapján sokan gondolták: az irodalom majdani óriása tette le névjegyét. Benedek Marcell szerint Nyirő a Jézusfaragó emberrel új és színpompás nyelvet hozott az erdélyi irodalomba, „prózája dúsan rakott képekkel, hasonlatokkal, meglepő monumentális szépségekkel”. Még a Nyirő írói munkásságával – és nemcsak politikai szerepvállalásával – erősen kritikus Hegedüs Géza is úgy fogalmazott első kötetéről: székely, falusi világában nincs semmi művi, társadalmilag és lélektanilag is pontos. Történetein akkor még érződött a valóságérzék, minden részletében hitelesen fejezte ki az emberi lét tragikumát a székely sorsokon keresztül. Szőts István a Jézusfaragó ember novellái alapján készítette Az emberek a havason című klasszikussá lett filmjét.

Nyirő Józsefnek az 1926-os Isten igájában című önéletrajzi regénye hozott újabb irodalmi és közönségsikert. A történet bizonyos Harghitay József életéből követ végig három évtizedet: a főhős kedve ellenére lett pappá, majd az 1918-as forradalom idején hátrahagyta reverendáját, és megházasodott. A jelen több irodalmára is úgy véli: Nyirőnek ez a legérdekesebb könyve – irodalmi szempontból legjobb az első volt –, amelyben feltárja lelki válságainak okait, következményeit. Ugyanakkor a műből az is kiderül: szerzője hajlamos az aránytévesztésre, a részletek nem állnak egybe, vagyis sosem lehet sajátja a regény műfaja.

De azért hamarosan megszületett az újabb, terjedelmesebb Nyirő-opus.

A sibói bölény főhősei idősebb Wesselényi Miklós és II József.

A művet értékelve Reményik Sándor elismerte: vannak részei, amelyekben „örök emberi és nemzeti szimbólumok emelkednek a mai Erdély horizontjára”. Ugyanakkor kritikusainak az is feltűnt: stílusa mind modorosabb, dagályosabb, alakjai lélektani megrajzolásában egyre több a következetlenség. Ráadásul a történelmi indíttatás ellenére a sztori inkább szerelmi kalandok kusza szőttese, mintsem korrajz. Amúgy műveiben rendre tapasztalható: több, össze nem illő dologhoz hasonlóan az aszkézis és az erotika is összefonódik.

Mindezzel együtt – mondják a szakértők – a maga idejében Nyirő igazi idolja volt az erdélyi irodalomnak. Még úgy is, hogy Tamási Áron felbukkanása után az értő és elfogulatlan olvasó számára világossá vált: a tegnap még kitűnőnek ítélt teljesítmény valójában jó közepes.

Nyirő Uz Bence című művével próbálta „lefutni” Tamási Áron 1932-ben megjelent remekét, az Ábel a rengetegben-t. Az eredmény kapcsán Hegedüs Géza úgy fogalmazott: „Uz Bence, a népi tréfacsináló mesésen induló, érzékletes természeti képeket idéző története egyre zavarosabb, misztikumba torkollik, kereszténység, pogányság, mindenféle babonaság vegyül olyan misztikus népimádatba, amelyben maga a nép fogalma a legmisztifikáltabb.”

Nyirő későbbi írásai is bizonyítják: székelyek iránti, mániává fokozódó szeretete, társulva az írói bizonyítási kényszerrel, elhomályosította alkotói tisztánlátását.

Aztán egyéb érzékeit is.

Nyirő Józsefet Észak-Erdély visszacsatolása után tüntették ki a Horthy Miklós alapította Corvin-koszorúval, majd 1941-ben erdélyi képviselőként a Magyar Országgyűlés tagja lett. 1942 és ’43 között a militáns Magyar Erő című jobboldali hetilapot szerkesztette, 1944-ben pedig a Magyar Ünnephez igazolt főmunkatársként.

Tényként szokták említeni: politikai szerepvállalásában döntő motivációt jelentett a „szovjet igától” való félelem – gyökerében az Erdélyért érzett felelősség –, amelynél kedvezőbbnek ítélte még a német szövetséget is. Megszállottsága ez ügyben azonos erejű volt írói mániáival.

A nyilaspuccs után is tagja maradt a Szálasi vezette parlamentnek, miközben – az oroszok előrenyomulása idején – a képviselők kétharmada „lelépett”.

Nyirő József Sopronba is követte az oroszok elől hátráló Szálasiékat. A városban a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének nevezett nyilas parlament – a nácik mellett végsőkig kitartva – tovább ülésezett. Nyirő ekkoriban elhangzott felszólalásai kevésbé voltak szélsőségesek, mint társaié. Ám témájukban természetesen Szálasiék „ügyét” szolgálták. Másrészt Nyirő olykor hallgatásával támogatott embertelen hagymázakat. Ráadásul megszervezte és szerkesztette a nyilas propagandát városszerte hangszórókból sugárzó Eleven Újságot.

A háború után Németország nyugati övezetébe menekült, egyike lett a 1945-ös emigráció legtekintélyesebb figuráinak. 1947-ben a kisbarnaki Farkas Ferenc tábornok által kezdeményezett Bajorországi emigráns kormány megalakítása kapcsán a nemzetnevelési tárcát szánták volna Nyirőnek. A kompánia végül nem alakult meg.

Ugyanabban az évben kérte ki Rajk László belügyminiszter Nyirőt mint háborús bűnöst a Szövetségi Ellenőrző Bizottságtól. A hidegháború hajnalán eredménytelenül.

Nyirő József 1948 és 1951 között a Münchenben megalakított Magyar Újságírók Külföldi Egyesülete és a Magyar Kulturális Szövetség elnöke volt. 1950-ben a Franco tábornok uralta Spanyolországba költözött, és a Spanyol Nemzeti Rádió magyar adásaiban hangzottak el politikai kommentárjai. 1953-ban hunyt el egy madridi klinikán.

Alakja, irodalmi munkássága hosszú évekre feledésbe merült. Elfogulatlan literátorok szerint ebben a múlt rendszer kultúrpolitikájának éppúgy része volt, mint művei minőségének. De háttérbe szorulásának legfontosabb indoka: semmi sem adhat felmentést a nyilas korszakban történt szerepvállalására. Azt pedig, hogy most mégis piedesztálra került, akár azokkal az általános felismerésekkel is magyarázni lehet, amelyeket maga Nyirő József fogalmazott meg – persze más ideológiákat támadva – külhonból 1949 karácsonyán: „A magyar öntudat és történelmi tisztánlátás hiányzott otthon, és hiányzik sokakból még most is. [...] Olyan zöldséget nem lehetett kiötleni sehol a földön, aminek követője ne lett volna Magyarországon.”